Nézem a kezemre szórt, barna kis drogkupacot, és próbálom elhinni, hogy semmi bajom nem lesz, ha felszippantom. Cal még Anliából hozta ezt a kis designer drug sorozatot, van benne mindenféle íz meg hangulat, amit csak akar az ember. Ez most állítólag ilyen laza lenyugtatós, „zenes”. Mégse megerm. Nem is magától a konkrét szertől parázom különösebben, hallottam, hogy az angol vegyészek elég óvatosak; egyszerűen maga az orrba szippantás aktusa az, ami paráztat egy kicsit. A harmadik kísérlet után feladom és lesöpröm a kezemről.

Cal régi törzshelyén ülünk amúgy, kétszer is voltunk itt, még amikor Vizi és Cal nagy spanok voltak. Cal most nem dohányzik, viszont mindent tud a koktél-készítésről; aprólékos gondossággal magyarázza el nekem, mitől is igazán jó a Bloddy Mary. (Az igazi kulcs a Worchester-szósz; mert a Tabascot még állítólag csak-csak ki lehet hagyni, de ezt semmiképpen. A másik nagy titok, hogy kb. 2:1-es arány a tuti.)

Ekkor persze már bennem van másfél liter meggylé, amit a hagyománytisztelet jegyében gurítottunk le a Prágába mikroklímás, UV-szűrt teraszán. Persze ott nem csak a meggylevet érdemes megkóstolni. Cal ott veti fel először, hogy ihatnánk valami alkoholosat is; én maradok a gin-tonicomnál, a Tükörországból megtért viszont inkább egy shandyt inna. Nem is ellenkezne nagyon a pincér, csak éppen nincs Sprite. Az ilyen röhejes baromságok miatt utálom igazán ezt a helyet. Így aztán töröljük a gin tonicomat, és rendelünk egy kakaót nekem, egy fahéjas meleg tejet Calnak. Nagyon masszív alkoholistának érzem magam…

Elviszem övet venni. Az összes övemet egyetlen boltban vettem, egy kis univerzális farmerboltban, ahol az farmereim nagy részét is vettem; itt valahogy minden van, ami kell, és egész olcsón, egészen udvariasan. Most is találunk övet, méretre vágják meg lyukakat fúrnak bele, csak úgy, grátisz, hogy jó legyen. Közben Cal kiszúrja az ingválasztékot, így ingeket is veszünk.

Ezek után persze muszáj felugranunk Cal lakásába, részben nadrágot cserél, ha már van öve, részben pedig pénz után kotorászik az egész lakást elborító nyitott bőrönd-áradatban. Hogy ne unatkozzak, belenézhetek a Worst Case Scenario Handbookba, amiből megtudhatom, hogyan szállhatok le pilótátlanná vált repülőgéppel, mit kell tennem, ha megtámad egy cápa, egy alligátor vagy egy hegyi oroszlán. Mást nem, mert Cal közben átöltözött, és már így is erős késésben van az esti programját illetően.

A jó hangulatomat konzerválandó benyomok egy hamburgert, aztán irány haza, mert Csabival este még nyomni terveztük egyet egy startégiai játékos VR-ben. Jól jellemzi a napomat, hogy ezúttal protoss parancsnokként is remekül megállom a helyem, tankönyvi precizitással szorítjuk ki az ellenfeleket a pályáról. Miközben hámozom magam kifelé az elektródákból, a fülem még mindig cseng a virtuális interkom virtuális statikus zajától, azon töröm a fejem, miért nem nyomjuk ezt a játékot gyakrabban.