Calair itthon

Trychydts | | | 2007., május 30., 20:28 | | |

Édesanyámat hosszú idő után először végre sikerül normálisan vagy majdnem normálisan felköszönteni: normális ajándék, ami nem könyv (karácsonykor már heveny könyv-túladagolás tüneteket mutatott, amikor megdobtam egy pszichológiai tanulmánykötettel), finom ebéd, és saját készítésű torta. Utóbbi kókusztorta, egy egész éjjel munkája van benne, jó sok hajtépés, fogcsikorgatás, húsz tojás meg harminc deka kókuszreszelék. Van is sikere, és még én is örülök, hiszen én össze is tudom hasonlítani a végeredményt a múltkor prototípussal.

Cal, ha minden igaz, már itthon van, bár egyelőre még rejtőzködik a nagyközönség elől. Kicsit elfog a melankólia, ha eszembe jut, hogy végleg hazajött — elég érdekes volt Angliában élő haverral rendelkezni. Kétszer jártam Bristolban, bele is szerettem rendesen, különösen a Floating Harbourba; megszerettem a cidert és láttam egy kicsit Londont is. Iszonyatosan sok e-mailt írogattunk egymásnak, az a megtiszteltetés ért, hogy lektorálhattam a Túl a Csonthalmokon első változatát. Cal angliai útja nélkül soha nem kaptam volna szívinfarktust az Aloé Caféban. A Mester távolléte inspirált arra, hogy elkezdjem megszervezni saját bulijaimat. Mindeközben a magyar blogszféra gazdagabb lett egy színes és izgalmas beszámolóval Angliáról. Szóval hosszú és tanulságos időszak volt ez az életemben, de minden melankóliám ellenére sem mondhatnám, hogy sajnálom, hogy vége. Isten hozott, haver.

Elég szarul alakulnak a dolgaim a Cégnél. Vöröstündérnek már eléggé kifelé áll a szekere rúdja, és kicsit sok időt tölött a tűzvonalon kívül az utolsó hónapokban, most pedig egy kicsit túl direkt a problémamegoldásban. Ma például az egész igazgatóságot egy emberként szúrta le, nem is vagyok benne biztos, hogy megérdemelten. Mindegy, túlélem, és jelenleg arra is van esélyem, hogy tovább folytatódik a tudományos karrierem. Meglátjuk. Ha igen, én leszek az első férfi feminista filozófus idehaza.

Sammy

kzt | | | 2007., május 27., 23:32 | | |

Létszám stop. Ha létszám stop, akkor létszám stop. Bevallom bolondulok a mókásabbnál mókásabb mesterséges intelligenciával felszerelt állatforma „játékokért”.

Macska. A macska az az állat, amelyikre állati allergiás vagyok, és amit állatira imádok. Mivel otthon már számos más állatot „tartunk”, és foglalkozunk is velük, nemrég megfogadtuk, hogy akármi történjen nem lesz több új lakónk.
Macska mégsem volt. Én is egyet értettem Try-vel, mivel kicsit sokan vagyunk már, ma mégis valami rendkívüli történt. Épp Hermiónénál vendégeskedtünk, és főzni akartunk neki valami finomat, de egy-két hozzávaló még hiányzott. Leszaladtunk a komplexum hipermarketébe, ami valami új kezdeményezés az egyhangú szupermarketek után. Más, udvarias személyzet, szélesebb választék, napi 24 órában (ÜNNEPNAPOKON IS!!!).

Már épp a pénztárnál állunk sorba, amikor Try egy MI Cicával kezd az arcom előtt játszani nekem. Hirtelen melegség önt el, és majd elolvadok. A pénztárhoz vezető utat trükkösen úgy oldották meg, hogy a bepalizható gyerekek a kisállatok láttán addig nyaggassák szüleiket, amíg azok kénytelek megvenni nekik a kívánt játékot.
Az én esetem persze egészen más volt:

a., én szeretnék cicát, de allergiás vagyok rájuk
b., ha Try nem hívja fel rá a figyelmemet, és nem vág le vele olyan szívhez szóló jelenetet, akkor pár másodperc után nem nézek rá én sem boci szemekkel könyörögve, hogy enyém legyen a kis szürke szőrgombolyag. Ezek után a cica természetesen jött velünk.

Try elmondása szerint olyan megható volt látni a lelkes kipirult arcomat, és olyan szeretettelesen öleltem magamhoz a meleg bundáját, hogy nem tudott ellenállni. Most már nekem is van cicám. Try-től. Szeretettel tőle nekem. Köszönöm köszönöm köszönöm!!!

Az persze ezek után természetes volt, hogy később a karomon hurcoltam mindenfelé a városba a szürke jószágot. A boltban a pénztáros kicsit ledöbbentnek tűnt, amikor közölte velem, hogy azt hitte igazi. A metrón velem szemben vergődő kutya pedig ugatva morogva jelezte, hogy fogalma sincs arról, hogy az ölemben elhelyezkedő cica nem igazi. A gazdáját szemmel láthatóan frusztrálta a jelenet… szerintünk inkább vicces volt.

Sammy az új lakótárs.

Kacsaúsztatásból — jeles. Kipipálva! :) :) :) :) :) :)

Tündérképző

Trychydts | | | 2007., május 27., 22:46 | | |

Denevérröptetésből — jeles. Kipipálva!
Gyökérkényeztetésből — jeles. Kipipálva!
Tölgyfakeltetésből — jeles. Kipipálva!
Cicabajusztisztításból — jeles. Kipipálva!
Fecskefészek-építésből — jeles. Kipipálva!
Napkeltetésből — jeles. Kipipálva!
Holdfelfújásból — jeles. Kipipálva!
Vakondtúrás-tisztításból — jeles. Kipipálva!
Pókhálószövésből — jeles. Kipipálva!
Békalencse-szaporításból — jeles. Kipipálva!
Ligetépítésből — jeles. Kipipálva!
Medvebocsterelésből — jeles. Kipipálva!
Hollócsőrélezésből — jeles. Kipipálva!
Szélfordításból — jeles. Kipipálva!

Új haj, régi osztálytársak

Trychydts | | | 2007., május 16., 9:54 | | |

Várom Kathyt a céges irodámban, hogy megérkezzen a fodrásztól, ahová még délelőtt eltávozott. Este nyolc óra van, de jó előre fel lettem készítve, hogy ez a nanotechnológiás terápia jóval tovább tart, cserébe viszont a hatás is végleges (vagyishogy a legközelebbi nanoteches cuccig tart). Kis minirobotokat injektálnak a fejedbe, azok átprogramozzák a fejed pigmenttermelő sejtjeit, majd végigkúsznak a hajon, és átfestik azt is. És akkor még egy szót sem beszéltünk formára vágásról, meg a beszárításról, mindenféle kivonatokról, amit rátesznek a hajra… Simán belekerül egy kisebb utazás árába, de cserébe nincs lenövés meg semmi kellemetlen mellékhatás.

Édesanyám itthon van, így módomban áll személyesen is mosni az agyát, hogy vágjunk bele a Nagy Közös És Egyelőre Szupertitkos Blogprojektbe. Én azért már látom rajta, hogy puhul az ellenállása, reményeim szerint hamarosan bedobja a törölközőt.

A tizenöt éves osztálytalálkozóról egyébként pont az ő megérkezése miatt kell idő előtt kimentenem magam. A volt iskola és a szomszédságában levő gyártelep helyén épült arkológia területén találkozunk, egy kis saját mikroklímával rendelkező presszóban. Tök röhejes, hogy kivétel nélkül mindenkit felismerek. Ply speciel semmit nem változott, amióta utoljára meg először láttam; másokon gondolkodnom kell egy kicsit, de azért az is összejön. A főszervező, egy Ata-Ut Shimisniko nevű félindián csajnál még locsolkodni is voltam anno, életemben először láttam igazi, rózsaszín leányszobát. Iszonyatosan, brutálisan és nagyon kisfiúsan voltam belé szerelmes amúgy, ennek megfelelően lényegében semmilyen kapcsolatot nem mertem vele kezdeményezni sohasem. Akkoriban még azt gondoltam, hogy az adekvát szerelem valamiféle áhítatos tisztelet angyali szépségű, ártatlanságú és tisztaságú, éteri lények felé. Ata-Uttal való utolsó találkozásomtól számolva még öt évnek kellett eltelnie, mire el mertem mozdulni egy kicsit valami realistább érzelmek irányába. Ata-Ut egyébként most okleveles építészmérnök, amit nem csinál, sportmenedzser, amit nem teljesen értettem, hogy csinál-e vagy sem, illetve aerobicedző, amit egészen biztosan csinál.

Egy általa szervezett osztálytalálkozóról természetesen nem hiányozhat Nora sem, Ata-Ut legjobb barátnője, aki előtt egyszer szintén sikerült komplett hülyét csinálnom magamból: életem első igazi házibulijára ő hívott meg, én meg végig a konyhában üldögéltem Schinkoval, és dumáltunk, meg töltötgettük a piát a többieknek. Schniko, amint megtudom, egyébként azóta már egy egész helyes kissrác faterja, és egy térképszoftvereket gyártó kisebb vállalat felelős kiadója — szóval ő azt csinálja, amit tanult.

Jay George a legnagyobb pszichopata volt az osztályban, most egy kedves, vagány, harsány, társaságközéppontja-úriember, aki vállvonogatva ontja magáról a sztorikat a magánélete kissé talán túlságosan is mély bugyraiból, de a tévés vetélkedőkön való szereplésről is, ami viszont egészen érdekes. Műszakis középiskolába járó kissrácokat idomít angolra, állítólag imádja — a magam részéről akkor sem mennék nagyobb tömegű középiskolás közelébe, ha nagyon muszáj lenne.

Egészen kellemesen érzem magam, csinálunk egy bemutató kört, a szokásos borzongás ismét végigfut a társaságon, amikor feminista filozófusként mutatkozom be. Elég hamar lelépek, aztán térek is vissza záros határidőn belül, a számlámat ugyanis elfelejtettem kifizetni, és kissé azért meredek lenne, ha tizenöt év után ingyenpiára vágnám le a volt osztálytársaimat. Ata-Ut meg is jegyzi, hogy ugyanolyan szétszórt vagyok, mint régebben — tényleg én voltam az osztály szórakozott professzora –; pirulva világosítom fel, hogy azóta elég elég sok bulit szerveztem már, tisztában vagyok hát az alapszabályokkal, és még soha életemben nem távoztam fizetés nélkül sehonnan. Ha már ott vagyok, fecsegek egy kicsit egy közjegyző-helyettessel is.

Céges karrierem betezőzésének is tekinthető, hogy immáron tevőlegesen és full hatáskörrel veszek részt a cég éves év végi továbbképzésének szervezésében. Tegnap a megbeszélésen valamennyi elképzelésemet sikerül átnyomni Satine-on és az állandó rohanásban levő Vöröstündéren, szóval egyelőre teljes a siker.

Lépteket hallok a folyosón — katonai edzőcipők csikorognak a márványon, szóval ez csak Kathy lehet. És tényleg. Természetes szőkén, mosolyogva és nagyon elégedetten. Tetszik.

Minőség

kzt | | | 2007., május 16., 9:50 | | |

Elszoktam a fodrászoktól.

Tiszta apokalipszis. Ismert hazai sztárok ücsörögnek mellettem balra, jobbra a székekben. Modellek, színészek, énekesek… ha az ember hajügyben tutira akar menni, akkor a legdrágább sem lehet elég jó, főleg ha az olcsóbbakkal eddig rendszeresen befürdött.

Emlékszem, amikor legutóbb szőkíteni szerettem volna a hajam, betoppantam egy útszéli fodrászhoz. Ennek lassan több mint két éve. A fodrásznak fontosabb volt az, hogy minél több ember forogjon a keze alatt, minthogy az időt figyeli vajon, mikor nem égeti még le a fejemről a hajat a hidrogén. Nem figyelte. Már majdnem másfél óránál tartottunk, amikor a fejbőröm rémesen viszketni és égni kezdett. Aggódva gondoltam: vajon mi lesz ebből?! – Jó, biztos nem. Kaptam egy csibe sárga hajkoronát, ami még annyira nem is lett volna vészes, ha épp nem foltos, és a hajam nem teszi annyira tönkre a hidrogén, hogy simán eladhatnám gumicérnának a hajszálaimat. Szóval a hajam tönkrement, szárazabb, foltosabb, és gumiszerűbb lett mint valaha.

Újabb szőkítési roham. A szőke haj szép volt, jó volt, és borzasztóan hiányzik. Azért lettem ismét barna annó, mert nem hittem el hogy van olyan szőkítés, ami nem teszi tönkre a hajam. Pár hete viszont intenzíven győzködöm magam arról: igenis, van.

Így esett, hogy egy hete egy jól menő híres fodrászat honlapját olvasgatom, meg a róla írt kritikákat. Jól hangzik. Kérek időpontot. Egy héttel későbbre kapok. Mindig sokan vannak.

Eljött az én időm. Délelőtt beflangálok a szalonba, és azonnal kezelésbe veszik a hajamat. Rövid konzultáció után – amikor elmesélem mire vágyom – már intézkednek is. Négy ember sürög körülöttem, állandóan azon aggodalmaskodnak hogy fáj-e, de én inkább kellemesen érzem magam, amint a fejemen babrálnak mint rosszul. Egy kedves lány negyedóránként odajön hozzám, és megkérdezi kérek-e valamit inni, vagy enni, esetleg olvasnivalót, vagy egyebet. Fejmasszázstól kezdve élelemig mindennel ellátnak, és este nyolcra már a hajam is elkészül. Egészségesebb, szebb, és szőkébb, mint valaha, és mindennek tetejében egyenletes színű. A házi festés foltjait teljesen eltüntették. Szenzációs. Ekkor fogadom meg: ha még egyszer betenném a lábam egy olcsó fodrászszalonba, inkább törjön le a lábam.

Ezután mentem Try-hez az irodába, hogy vacsorázni menjünk.

A zenélő teáskanna

kzt | | | 2007., május 08., 22:04 | | |

Ma hihetetlenül furcsa dolog történt velem. Rém elkeseredetten ültem az ágyban, és üveges szemekkel igyekeztem elolvasni a kötelező olvasnivalóm, amikor zenére lettem figyelmes. Nagyon halkan szólt. Mintha kint zenélne valaki az utcán, vagy a szomszédban. Tompa volt, és halk. De így is hallani lehetett az éneket. Kicsit westernes, kicsit amolyan ír népies, valamint cigányos nóta keveréke volt. Nagyon eklektikus, nagyon érdekes és fura… a teáskannát nem rég kaptam a testvéremtől.

Megtetszett a zene így hát gondoltam egyet, és elindultam megkeresni a hang forrását. Bementem a konyhába, az ablakhoz húzódtam és füleltem. Semmi. Még mindig csak tompán hallatszott a zene, habár hangosabban. Az mindenesetre kiderült, hogy nem az ablak felől jön a hang. Közelebb húzódtam a teáskannához, és mintha egy csapat jókedvű manócska bérelte volna azt ki egy éjszakai zenélésre… hát onnan jött a hang. Egy pillanatra még össze is zavarodtam, hiszen már maga a felvetés is képtelenségnek tűnt. Gyorsan a csövet is meghallgattam, hátha mégis valamelyik szomszédtól szivárog a nóta, de nem. A furcsa kis zene kizárólagos hangforrása a teáskanna volt, és a benne lakó forróságot kedvelő, jó kedélyű vízi manók.

Hétvége az Almazabálóval

kzt | | | 2007., május 07., 18:52 | | |

Máshogy terveztük Try-vel, de közbejött egy meló, és szombaton már a város külterületén újonnan felépített lakókomplexum nyílt napjának fotósaként találtam magam. A fizetés okés, az emberek egy részét ismertem is.
A feladatom pontos körvonalazását ugyan csak szombaton tudtam meg, és én már akkor cincogtam magamban, hogy az ilyesmire az emberek nem vevők, de még ha nem is vevők, sajtófotókat készíthetek a nagy eseményről. Reggel nyolckor bementünk a bemutató lakásba, ami mindenféle extrával fel volt szerelve, viszont olyan hideg volt, hogy szinte látszott a leheletem.

Mivel a „móka” dologi része csak 10kor kezdődött ezért volt szerencsém alapvető életmechanizmusaimat a minimumra csökkenteni – a megfagyás elkerülése végett – és végignézni, ahogy berámolják a méregdrága luxuscuccokat az irigylésre méltó méretekkel rendelkező bemutató lakásba.

Miután sikerült szereznem még plusz két pulcsit meg egy bőrdzsekit már életrevalóbban mocorogtam a lakásban, hogy felmérjem a fényviszonyokat, és beállítsam a gépemet.

Érdekes konstatálni egy ilyen jó hírű, jól menő értékesítő cégnél hogyan is mennek a dolgok. Nyolckor bejön az egyik főmunkatárs, és gondosan elhelyez mindent a szerinte megfelelő helyekre (plakát, szóróanyagok, ismertetők). Ezután lelép. Tízkor betoppan egy újabb munkatárs, aki ugyancsak gondosan mindent átpakolászik a hatékonyság jelszavával. Nos… így mennek itt a dolgok.

Mindenesetre a nap hátralevő része munkával telik. Az érdeklődők beözönlenek, kérdeznek mindenfélét, az utolsó négyzetmillimétert is megvizsgálják, én pedig igyekszem elkapni a drámai hatásvadász pillanatokat, úgyhogy megállíthatatlanul kattintgatok a géppel.

A szünetben letámadom a büfét, ahol feltöltődöm a svédasztalról összeszedett hústekercsekkel, meg mézes-kókuszos süteményekkel és algapástétomokkal – néhányat el is zsebelek, mert úgy gondolom a kaja kihagyhatatlan, így akkor vagyok nyugodt ha mindebben Trychydts is részesül.

A munkavégeztével egy légfuvarral elszállítanak Barrytown határába, ahol már vár rám Try, hogy megvegyük a különleges vacsorához szánt szintetikus velős csontot. Ehhez persze az embernek speciális helyre kell mennie, mert sajnos nem kapni minden utcasarkon.

Estére egyébként egy kis velős csontlevest terveztünk, desszertnek pedig a specialitásomat: almakrémmel töltött mákpalacsinta. Éppen ezért jól be is vásároltam almával előző nap, ám amikor a hipermarket zöldség-gyümölcs osztályára érünk, és említést teszek a tegnap vásárolt almákról, Try pirulva vallja be, hogy megevett néhányat belőlük.

– Néhányat?
– Kettőt… – dünnyögi.
– Sebaj. Akkor még sok van otthon.
– Ööö… na jó, lehet hogy több volt. Inkább vegyünk még.

Így derül ki, hogy a kettő néha többet jelent kettőnél, viszont a számot illetően nem tévedett: nem kevesebb, mint kettő almát hagyott :). Az utánpótlás mindenesetre megérkezett. Hát kell a vitamin.

A hazaút nem volt túl kellemes. Mindketten fáradtak voltunk. Sokat kellett gyalogolni, és még az eső is csepergett. Ez utóbbi ellen általában nincs kifogásom, mint pl. ha ágyban fekve, gyertyalángok között kellemes beszélgetéssel töltve hallgatja az ember az esőkopogást, de szemmel láthatóan nem csak engem hanem Try-t is felzaklatta a csepergés, mert inkább megvárta velem a buszt, mintsem hogy hazagyalogoljon, pedig sosem buszozik. Az az én reszortom.

Ezután már szép esténk volt, én pedig kellemesen elnyújtózkodhattam egy szorgos-dolgos nap után.

Ejtőzés a Cukorzabálóval

Trychydts | | | 2007., május 03., 12:26 | | |

Fekszünk az ágyban, nemrég érkeztünk haza a hétvégi lazításból — noha természetközelben voltunk, elég enyhén megúsztuk a szokásos allergiát. A Hat haver New Yorkban kezdett hiányozni. Ropp-ropp-ropp, a Cukorzabáló mellettem fogyasztja az ajándékba kapott malátás cukorkát.

Sütöttünk szalonnát is, ami elég nagy ritkaság az életemben, lévén ugye, hogy a Sprawlban és Barrytownban, a két leggyakoribb tartózkodási helyemen húshoz jutni vagy nagyon nehéz vagy nagyon drága mulatság, és nem is ismerek annyi fixert, mint Kun-szun Lung. Most viszont volt valódi tűz, meg szalonna kenyérrel — mindenki azon sopánkodott, hogy nem igazi, sütnivaló zsírszalonna, de nekem barátságosabb volt így, kedves kis húscsíkokkal.

Anno nagymamám telkén volt minden évben egy ilyen sütögetés, az akkor még kávzi félistenként, de mindenképpen a Felnőtt vágyott archetípusaként kezelt Gabe szervezésében, akkor Nagymamám persze sose engedte volna az ilyen kilengéseket. Sütni zsíros szalonnát kell, méghozzá Zsíros Szalonna Classicot, ideálisra vágott darabokban. A Kölök addig nem nyugodott, amíg elő nem állított egy darab sózott cipőtalpat a saját adagjából, és még másnap is hallgathattuk, hány kenyeret tudott összecsöpögtetni. Másnap aztán körbekirándultunk — a környék lerohadt, barátságos motorosbandái által lakott bánya- és ipari telepek túloldalán egész jó kis kirándulóösvények voltak, és csak helyenként kellett vegyszertől kiégett fákat kerülgetni. Az egyik utolsó kirándulásra aztán nem tudtam elmenni, mert egy kicsit sok volt a szenes szalonkából előző este, és inkább a vécén üldögéltem, a szünetekben üres teát szürcsölgetve. Nagymamám meg körülugrált, mi mást tett volna, a végén nem is bántam annyira, hogy nem voltam a többiekkel. Időben ebédeltem, és lazíthattam a hűvös szobában.

Ropp-ropp-ropp — zökkent vissza a valóságba a Cukorzabáló. Heveny malátaszag, most kezdődik az egyik kedvenc epizódom. Ropp-ropp-ropp. Vajon hány doboz cukrot képes megenni egyetlen este, morfondírozok magamban.

Most hétvége az első alkalom, hogy sört iszom a sült szalonnához. Persze ritkán adódik ilyesmire alkalom, lévén, hogy a családban elterjedt rólam, hogy nem szeretem a sört (nem is szerettem, egészen a régi ügyosztályomon eltöltött utolsó őszömig, amikor is az összes céges rendezvényt végigbuliztam, és megtanultam különbséget tenni a sörmárkák között — meg persze amíg ki nem mentem Bristolba, de itthon sajna nincs cider). Most viszont megkínálnak egy üveggel, amit örömmel el is fogadok, és nem is esik rosszul a nehéz kajához. Ha valaha kimegyek édesanyámhoz, csinálok igazi, eredeti amerikai barbecue-t, és Texas Lagert iszom majd hozzá, ahogy kedvenc szakácskönyvem előírja.

Ropp-ropp-ropp. Orvosi pemetefű masszív illata hessenti szét a barbecue-ról szóló álmodozásomat. A Cukorzabáló még mindig fogyaszt.

— Hány csomag cukrot tudsz megenni egy este — kérdezem kíváncsian, és meggyőződésem, hogy ez a diplomácia magasiskolája egyben.

Szó nélkül elcsomagol.

| | |