Édesanyámat hosszú idő után először végre sikerül normálisan vagy majdnem normálisan felköszönteni: normális ajándék, ami nem könyv (karácsonykor már heveny könyv-túladagolás tüneteket mutatott, amikor megdobtam egy pszichológiai tanulmánykötettel), finom ebéd, és saját készítésű torta. Utóbbi kókusztorta, egy egész éjjel munkája van benne, jó sok hajtépés, fogcsikorgatás, húsz tojás meg harminc deka kókuszreszelék. Van is sikere, és még én is örülök, hiszen én össze is tudom hasonlítani a végeredményt a múltkor prototípussal.

Cal, ha minden igaz, már itthon van, bár egyelőre még rejtőzködik a nagyközönség elől. Kicsit elfog a melankólia, ha eszembe jut, hogy végleg hazajött — elég érdekes volt Angliában élő haverral rendelkezni. Kétszer jártam Bristolban, bele is szerettem rendesen, különösen a Floating Harbourba; megszerettem a cidert és láttam egy kicsit Londont is. Iszonyatosan sok e-mailt írogattunk egymásnak, az a megtiszteltetés ért, hogy lektorálhattam a Túl a Csonthalmokon első változatát. Cal angliai útja nélkül soha nem kaptam volna szívinfarktust az Aloé Caféban. A Mester távolléte inspirált arra, hogy elkezdjem megszervezni saját bulijaimat. Mindeközben a magyar blogszféra gazdagabb lett egy színes és izgalmas beszámolóval Angliáról. Szóval hosszú és tanulságos időszak volt ez az életemben, de minden melankóliám ellenére sem mondhatnám, hogy sajnálom, hogy vége. Isten hozott, haver.

Elég szarul alakulnak a dolgaim a Cégnél. Vöröstündérnek már eléggé kifelé áll a szekere rúdja, és kicsit sok időt tölött a tűzvonalon kívül az utolsó hónapokban, most pedig egy kicsit túl direkt a problémamegoldásban. Ma például az egész igazgatóságot egy emberként szúrta le, nem is vagyok benne biztos, hogy megérdemelten. Mindegy, túlélem, és jelenleg arra is van esélyem, hogy tovább folytatódik a tudományos karrierem. Meglátjuk. Ha igen, én leszek az első férfi feminista filozófus idehaza.