Várom Kathyt a céges irodámban, hogy megérkezzen a fodrásztól, ahová még délelőtt eltávozott. Este nyolc óra van, de jó előre fel lettem készítve, hogy ez a nanotechnológiás terápia jóval tovább tart, cserébe viszont a hatás is végleges (vagyishogy a legközelebbi nanoteches cuccig tart). Kis minirobotokat injektálnak a fejedbe, azok átprogramozzák a fejed pigmenttermelő sejtjeit, majd végigkúsznak a hajon, és átfestik azt is. És akkor még egy szót sem beszéltünk formára vágásról, meg a beszárításról, mindenféle kivonatokról, amit rátesznek a hajra… Simán belekerül egy kisebb utazás árába, de cserébe nincs lenövés meg semmi kellemetlen mellékhatás.
Édesanyám itthon van, így módomban áll személyesen is mosni az agyát, hogy vágjunk bele a Nagy Közös És Egyelőre Szupertitkos Blogprojektbe. Én azért már látom rajta, hogy puhul az ellenállása, reményeim szerint hamarosan bedobja a törölközőt.
A tizenöt éves osztálytalálkozóról egyébként pont az ő megérkezése miatt kell idő előtt kimentenem magam. A volt iskola és a szomszédságában levő gyártelep helyén épült arkológia területén találkozunk, egy kis saját mikroklímával rendelkező presszóban. Tök röhejes, hogy kivétel nélkül mindenkit felismerek. Ply speciel semmit nem változott, amióta utoljára meg először láttam; másokon gondolkodnom kell egy kicsit, de azért az is összejön. A főszervező, egy Ata-Ut Shimisniko nevű félindián csajnál még locsolkodni is voltam anno, életemben először láttam igazi, rózsaszín leányszobát. Iszonyatosan, brutálisan és nagyon kisfiúsan voltam belé szerelmes amúgy, ennek megfelelően lényegében semmilyen kapcsolatot nem mertem vele kezdeményezni sohasem. Akkoriban még azt gondoltam, hogy az adekvát szerelem valamiféle áhítatos tisztelet angyali szépségű, ártatlanságú és tisztaságú, éteri lények felé. Ata-Uttal való utolsó találkozásomtól számolva még öt évnek kellett eltelnie, mire el mertem mozdulni egy kicsit valami realistább érzelmek irányába. Ata-Ut egyébként most okleveles építészmérnök, amit nem csinál, sportmenedzser, amit nem teljesen értettem, hogy csinál-e vagy sem, illetve aerobicedző, amit egészen biztosan csinál.
Egy általa szervezett osztálytalálkozóról természetesen nem hiányozhat Nora sem, Ata-Ut legjobb barátnője, aki előtt egyszer szintén sikerült komplett hülyét csinálnom magamból: életem első igazi házibulijára ő hívott meg, én meg végig a konyhában üldögéltem Schinkoval, és dumáltunk, meg töltötgettük a piát a többieknek. Schniko, amint megtudom, egyébként azóta már egy egész helyes kissrác faterja, és egy térképszoftvereket gyártó kisebb vállalat felelős kiadója — szóval ő azt csinálja, amit tanult.
Jay George a legnagyobb pszichopata volt az osztályban, most egy kedves, vagány, harsány, társaságközéppontja-úriember, aki vállvonogatva ontja magáról a sztorikat a magánélete kissé talán túlságosan is mély bugyraiból, de a tévés vetélkedőkön való szereplésről is, ami viszont egészen érdekes. Műszakis középiskolába járó kissrácokat idomít angolra, állítólag imádja — a magam részéről akkor sem mennék nagyobb tömegű középiskolás közelébe, ha nagyon muszáj lenne.
Egészen kellemesen érzem magam, csinálunk egy bemutató kört, a szokásos borzongás ismét végigfut a társaságon, amikor feminista filozófusként mutatkozom be. Elég hamar lelépek, aztán térek is vissza záros határidőn belül, a számlámat ugyanis elfelejtettem kifizetni, és kissé azért meredek lenne, ha tizenöt év után ingyenpiára vágnám le a volt osztálytársaimat. Ata-Ut meg is jegyzi, hogy ugyanolyan szétszórt vagyok, mint régebben — tényleg én voltam az osztály szórakozott professzora –; pirulva világosítom fel, hogy azóta elég elég sok bulit szerveztem már, tisztában vagyok hát az alapszabályokkal, és még soha életemben nem távoztam fizetés nélkül sehonnan. Ha már ott vagyok, fecsegek egy kicsit egy közjegyző-helyettessel is.
Céges karrierem betezőzésének is tekinthető, hogy immáron tevőlegesen és full hatáskörrel veszek részt a cég éves év végi továbbképzésének szervezésében. Tegnap a megbeszélésen valamennyi elképzelésemet sikerül átnyomni Satine-on és az állandó rohanásban levő Vöröstündéren, szóval egyelőre teljes a siker.
Lépteket hallok a folyosón — katonai edzőcipők csikorognak a márványon, szóval ez csak Kathy lehet. És tényleg. Természetes szőkén, mosolyogva és nagyon elégedetten. Tetszik.