Máshogy terveztük Try-vel, de közbejött egy meló, és szombaton már a város külterületén újonnan felépített lakókomplexum nyílt napjának fotósaként találtam magam. A fizetés okés, az emberek egy részét ismertem is.
A feladatom pontos körvonalazását ugyan csak szombaton tudtam meg, és én már akkor cincogtam magamban, hogy az ilyesmire az emberek nem vevők, de még ha nem is vevők, sajtófotókat készíthetek a nagy eseményről. Reggel nyolckor bementünk a bemutató lakásba, ami mindenféle extrával fel volt szerelve, viszont olyan hideg volt, hogy szinte látszott a leheletem.

Mivel a „móka” dologi része csak 10kor kezdődött ezért volt szerencsém alapvető életmechanizmusaimat a minimumra csökkenteni – a megfagyás elkerülése végett – és végignézni, ahogy berámolják a méregdrága luxuscuccokat az irigylésre méltó méretekkel rendelkező bemutató lakásba.

Miután sikerült szereznem még plusz két pulcsit meg egy bőrdzsekit már életrevalóbban mocorogtam a lakásban, hogy felmérjem a fényviszonyokat, és beállítsam a gépemet.

Érdekes konstatálni egy ilyen jó hírű, jól menő értékesítő cégnél hogyan is mennek a dolgok. Nyolckor bejön az egyik főmunkatárs, és gondosan elhelyez mindent a szerinte megfelelő helyekre (plakát, szóróanyagok, ismertetők). Ezután lelép. Tízkor betoppan egy újabb munkatárs, aki ugyancsak gondosan mindent átpakolászik a hatékonyság jelszavával. Nos… így mennek itt a dolgok.

Mindenesetre a nap hátralevő része munkával telik. Az érdeklődők beözönlenek, kérdeznek mindenfélét, az utolsó négyzetmillimétert is megvizsgálják, én pedig igyekszem elkapni a drámai hatásvadász pillanatokat, úgyhogy megállíthatatlanul kattintgatok a géppel.

A szünetben letámadom a büfét, ahol feltöltődöm a svédasztalról összeszedett hústekercsekkel, meg mézes-kókuszos süteményekkel és algapástétomokkal – néhányat el is zsebelek, mert úgy gondolom a kaja kihagyhatatlan, így akkor vagyok nyugodt ha mindebben Trychydts is részesül.

A munkavégeztével egy légfuvarral elszállítanak Barrytown határába, ahol már vár rám Try, hogy megvegyük a különleges vacsorához szánt szintetikus velős csontot. Ehhez persze az embernek speciális helyre kell mennie, mert sajnos nem kapni minden utcasarkon.

Estére egyébként egy kis velős csontlevest terveztünk, desszertnek pedig a specialitásomat: almakrémmel töltött mákpalacsinta. Éppen ezért jól be is vásároltam almával előző nap, ám amikor a hipermarket zöldség-gyümölcs osztályára érünk, és említést teszek a tegnap vásárolt almákról, Try pirulva vallja be, hogy megevett néhányat belőlük.

– Néhányat?
– Kettőt… – dünnyögi.
– Sebaj. Akkor még sok van otthon.
– Ööö… na jó, lehet hogy több volt. Inkább vegyünk még.

Így derül ki, hogy a kettő néha többet jelent kettőnél, viszont a számot illetően nem tévedett: nem kevesebb, mint kettő almát hagyott :). Az utánpótlás mindenesetre megérkezett. Hát kell a vitamin.

A hazaút nem volt túl kellemes. Mindketten fáradtak voltunk. Sokat kellett gyalogolni, és még az eső is csepergett. Ez utóbbi ellen általában nincs kifogásom, mint pl. ha ágyban fekve, gyertyalángok között kellemes beszélgetéssel töltve hallgatja az ember az esőkopogást, de szemmel láthatóan nem csak engem hanem Try-t is felzaklatta a csepergés, mert inkább megvárta velem a buszt, mintsem hogy hazagyalogoljon, pedig sosem buszozik. Az az én reszortom.

Ezután már szép esténk volt, én pedig kellemesen elnyújtózkodhattam egy szorgos-dolgos nap után.