Vicces dolog ám Morwen fotózni, nehogy aszidjétek, hogy nem. Most túl azon, hogy végig nyafog, hogy milyen szar passzban van, aki semmit nem tud megcsinálni (ha térden állva könyörögsz neki, vagy ha Baluval fenyegetőzöl, akkor azért megcsinálja), bizonyos, a modellfotózásban alapvető szavakat sem tud (vagy inkább akar) értelmezni. Az egyik ilyen a „maradj így”. Így lesz minden pillanat egy egyszerű, megismételhetetlen hókristály; ha én meg több fókusztávolsággal is le akarom kapni, hát istenkém, így jártam.

Persze nyilván további mókafokozási faktor, hogy a stúdióban, ahol olyan nagyon szeretek dolgozni, van egy plafonról lelógó monitor is, ahová Kathy fényképezőgépe (mert kölcsönkaptam ám!) infrán fel tudja küldeni az elkészült képeket, így rögtön láthatom nagyban, hogy mit csinálok. Sajnos a modell is; persze ez csak Morwen esetében sajnos, a többség azért tudja, mi a különbség a modellfotózás és az autósmozi között. Imádkozás, könyörgés térdencsúszás stb: egy idő után már nem nézi. Csak amikor szünetet tartunk és átnézzük, mi van meg, mi nincs, mi az, amire még rá kell erősíteni. Ismét rájövök, hogy mind nekem, mind a helynek az egészalakos fotózás a gyengéje.

A kék háttér-zöld mellékfény kombináció amúgy minden ellenkező híreszteléssel ellentében remekül áll Morwennek, nekem meg némi kísérlezetés után sikerül egészen állati dögös világítást kitalálnom, az asszisztens srác pedig megcsinálja.

66 új yenért percenként nem is volt ez olyan rossz délután — kár, hogy a végére már érzem, hogy folyósodik el az agyam. Igaza volt Edithnek Ygrovszkynak, a tanáromnak még tavaly: a fotózás elsősorban agymunka.