Herzlichen Glückwunsch zum Namenstag vür mich

Trychydts | | | 2007., április 27., 10:39 | | |

Kinyitom a postaládámat: az ötletgazda érdeklődése arról, hogy sikerült a szerdán rendezett, a CalairBulija francise-ra épülő, legutóbbi Trychydts Bulija. Tényleg, hogy sikerült?

A délutáni program kissé elhúzódik odahaza, Chloé viszont másodpercre pontosan érkezik, kezembe nyomja a rizses sütijét, aztán nyomás. Előbb persze jót kuncogunk azon, milyen állapotba is került a lakás a pár napos folyamatos szimstimezésnek köszönhetően. (Megjegyzés: Kathy azóta sokat javított a helyzeten; igaz, neki a csuklóját már sebesre dörzsölte a VR-kesztyű.)

Pár perc késéssel futok be — azért csak így, lazán, egyes számban, mert Kathy és Chloé még elmentek, hogy összekaparják a telefonomat a Cég irodájábó — buliszervező ne legyen telefon nélkül, ez teljesen egyértelmű elvárás. Az utcán Morwenbe és hű fegyverhordozójába futok bele, Vacskamati és Vacskamatiné látványa elriasztja őket — ők négyen voltak képesek megelőzni a saját bulimon. Vacskamatinak amúgy különösen örülök — elég ritkán van módunk rendesen összefutni, de ilyenkor mindig dumálunk egy kicsit és szintre hozom magam belőle (legalábbis remélem). Biztató jelnek tekintem a kapcsolatunk szempontjából, hogy most már jó ideje képes vagyok összefüggő mondatokban beszélni a munkájáról, például.

Utána szépen lassan szállingóznak az emberek — tizenkilencen jelezték, hogy eljönnek, tizenkilencen jöttek el, de persze nem az a tizenkilenc, aki tutira mondta — egyedül BeeA az, akit kifejezetten, durván és fájdalmasan hiányolok, de azért így is vannak elegen a Tündérklánból. A már említetteken (meg persze a telefonommal nagy büszkén alig fél órás csúszással, tehát elég szép részidőt futó Kathyn és Chloén) kívül algi és alginé, Eve, Geebee (sose ígéri meg, hogy eljön, de mindig eljön, ye), Gerry, kedvenc álompárom (n.gy.k. Balu és Zso), Jonny B., Rejtélyes Ster, Ronin, akinek természetesen örülök, hogy láttam, Satine és Trükkös John suhan át a színen hosszabb-rövidebb időre.

Azt hiszem, a szemkápráztató, világszínvonalú és fizikai képtelenség kategóriájába tartozó bűvésztrükkök még Calair Bulija kategóriában is különlegességnek számítanak, pláne, hogy Trükkös John egy névnapra és személyre szóló, egyszeri és megismételhetetlen trükköt is bemutatott nekem. Névnapi ajándékokat is kaptam amúgy, noha mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy annak is örülök, aki csak úgy eljön, de azért kapok filmet, könyvet meg kaját (ópiumos sütit Morwentől, nyami). Egyfajta szimbolikus gesztusnak is felfogható ez így, együtt, hiszen mindent megkapok, ami a túléléshez kell nekem.

Aki volt az első CalairBulijain, az alighanem még emlékezhet rám, az antiszociális kis penészbogárra, aki szénsavas (!) ásványvizeket iszik számolatlanul és nem beszélget senkivel a már eleve meglevő haverokon kívül. Most igazi kis szociális pillangó lett belőlem, ahogy egy nagy programozó mondta egyszer nekem; képes vagyok sok emberrel beszélgetni, és mindig van a kezemben egy Feketeorosz. Eszünk pizzát is — a hely feelingjéhez nekem elmaradhatatlanul hozzá tattozik ez a vastag, fűrészporszerű tésztájú kis érdekesség, amire az emebrnek a paradicsomot utólag kell rátennie egy ketchupos flakonból. Az est egyik érdekes színfoltja eebee és Jonny B. párbeszédje arról, hogyan lehet egy pizzát elfelezni, álljon itt mindeni okulására.

Jonny: Try, milyen a pizza?

Try: Nagyon szar, ha egy pizzafutár hozná ki, a fejére dobnám az emeletről, de ma egész nap erre spóroltam.

Jonny: Gee, van kedved megfelezni egyet?

Gee: Az attól függ, milyet.

Jonny: Mit szólnál egy fokhagymás-tejfölöshöz?

Gee: Fokhagymás? Mit szól ehhez Ster?

Jonny: Vele már egyeztettem.

Gee: Try, te milyet eszel?

Try: Hawaii-osat. Mindig hawaii-osat.

Jonny: Az nem jö, abban szója van. [Az egész Cég tudja, hogy Jonny-nak nagyon durva szójaallergiája van, elég egy falatot lenyelnie, és már vághatjuk és fel a torkát egy éles késsel vagy egy vonalzóval, ha éppen csak az van kéznél.]

Gee: Nem lehetne valamit paradicsomos alappal?

Jonny: Ne hülyéskedj már, gondolod, hogy ez olyan, amin van alap?

Végül kiegyeznek egy Négy Évszakban, kreatívan elfelezve: GeeBee eszi a szójás, Jonny az algás-gombás részt és így mindenki jól járt.

Egész sikeresen alakítom a házigazdát, keringek az asztal körül, és ha leülök valahová, a szemem sarkából látom, hogy a túloldalon is beszélgetnek. Javarészt. Fél és egész tizenegy körül már elég sokan elszállingóznak, ilyenkor a beszélgetés is lényegesen csendesebb, összeterelem a népet egy sarokba és ott dumcsizunk úgy éjfélig. Amin még mindenképpen dolgoznom kell, az az, hogy zárásig ki tudjunk tartani, mi több, akkor még legyenek, akik el akarnak menni bedobni pár tequilát, persze már eleve seggrészegen, ahogy Calair Bulijain elvben bevett szokás volt. A nagy mélázásban persze Cal is eszembe jut, meg az is, aki szintén jöhetett volna, és de nem írhatom le, hogy ki ő, mert most még azt játszuk, hogy konspirálunk, pedig már mindenki tudja, miről van szó. Pedig, ha nem a Cal Csatorna túloldalán lenne, akkor egész jól összeismerkedhettem volna ezzel a bizonyos titokzatossal; vagy ha nem is egész jól, de legalábbis valamennyire.

Egész mérsékelten szórom a borravalót a végén. Végül is, ahol háromszor kell a pulthoz mennem, mert a vendégeim nem képesek kapcsolatba kerülni a pincérhez, ott öt százaléknál többre amúgy sem számít senki.

Pre-névnapi kalandok

Trychydts | | | 2007., április 25., 16:24 | | |

Kábultan tántorgok ki a reggeli állásinterjúról. Förtelmes helyzet, nem is annyira az interjú, inkább az az idióta, pénzéhes, szánalmas, nyomoronc hiszékeny emberek gátlástalan kizsákmányolására alakult, súrlósan tapló munkahely miatt. Remélem, a szintidő alatt megírt tesztem tényleg hibátlan (nagyon nehézre volt beharangozva a matematikai teszt, de nekem a “4 cukorkát 2 yenért veszünk, 3 cukorkát 2 yenért adunk, hány cukorka eladása után lesz 14 yenes nyereségünk” stílus azért a bölcsészdiplomám ellenére sem okoz nehézséget), hogy nyugodt szívvel utasíthassam őket vissza, ha esetleg mégis beválogatnának.

Blogírási és egyéb kreatív hajlandóságainkat remekül csökkenti amúgy, hogy megérkezett egy már nagyon régen tervezgetett szimstim játékunk, a Neverwinter Nights. Elmegyek reggel, Kathy némán ül az ágyon, és mutogat a VR-kesztyűjével: hét órával később, amikor hazamegyek, ugyanúgy mutogat. Felkel, hogy megfőzze a vacsorát (vagy hogy vacsorázzon, ha én vagyok soron), utána pedig én vagyok soron — általában már nem bírom a strapát hajnal ötig, mint a régi szép időkben, cserébe hajnalban kerek, és még mászkálok egy sort a harcosommal. Szerintem semmi sem jellemzi jobban Kathyt, mint a Chaotic Neutral bárd, akivel most éppen játszik, a hatalmas, melák fél-ork harcos segítőjével. Hogy én elf fejvadász vagyok-e, azt nem tudom, erről talán nyilatkozzanak kívülállók.

Kathy mindenesetre piszkosul rákészült a névnapomra — tegnap egy brazil recept alapján készült marcipános-csokis ostyalepény várt otthon, ma pedig, ha minden igaz, szilvás lepényt is kapok, sőt, még bögrés mákosra is van némi esélyem. Szóval a kedvenc sütijeim elég szépen előállnak most, nem panaszkodhatom — mondjuk az év további részében elég kevés darabot lapátolnak elém.

Tegnap Sssz ugrik rám az egyik sarok mögül a kampuszon — bekísérem, amíg megeszik egy algapogácsás hamburgert, utána lekorzózunk pár utcát, hogy megnézze az irodámat. A sarkon Balu integet, aki épp azért hívott öt perce, hogy megnézze az irodámat — persze a telefonom nincs nálam, de minek telefon, ha a Jóisten a titkárom? Irodabemutató, villogok egy sort a Kiberkedvencekkel is; utána elkísérem még Balut ide meg oda, vagyis céltalanul kószálunk, fénymásolunk egyet meg vesz nekem egy könyvet húsz centért valami lepukkant, bőrdzsekis, agyontetovált kínaitól egy hatalmas, szúrágta faládából. Állítólag jó.

Mindig elképeszt az egyetemi bürökrácia; valami papírt kellett volna beszereznem, de baromi sürgősen — persze ügyfélszolgálat csak a megadott időben, de hiába állom végig a sort, a tanulmányi előadóm sehol. Elvánszorgok a Céghez, hogy csináljanak valamit — ott vár rám James, öt percre elvillan, utána jön vissza a hitelesített, vízjelezett másolattal. Imádom azt az ügyosztályt; a módszereik egy kicsit megkérdőjelezhetőek, de tényleg az ügyfél a minden.

Kész megkönnyebbülés ezek után bejönni a főhadiszállásra; erre első névnapi ajándékként egy gasztro-pszichológiai kis meghatóság vár rám a netállomáson. Kösz, Hermione.

A süti és aki süti

Hermione | | | 2007., április 25., 1:18 | | |

Tényleg… Agatha néni bunkerlakása, ahol mindig volt a kedves vendégeknek miniatűr pogácsa. Kicsi süti, nagy szeretet.

Milyen következtetéseket lehetne levonni valaki személyiségére annak függvényében, hogy milyen sütiket sütött…. Mert ugyebár Agatha náni, aki maga volt a mértékletesség, kicsi pogácsákat sütött kicsi tepsiben. Még véletelnül se zabálja magát agyon senki!

Aztán ott a nagyi… Régen, a kelt tészták kiálynője volt. Egyébként sem volt süti amit meg ne sütött volna. Egy pillantás alatt. Elég volt egy sóhaj : úgy ennék egy kis meggyes piskótát, palacsintát stb…. Azt tuti, MINDIG volt annyi tojás és liszt (kétféle is), és naná!a meggybefőtt, lekvár se lehetett probléma! Aztán a teméntelen bejgli (húsvétkor is! mert úgy tett mintah elhinné nekünk, hogy az húsvétkor is dukál, noha mi csak egyserzűen SZERETTÜK és így zsaroltuk ki tőle) és zserbó meg egéreke, meg farsangkor az elengedhetetlen fánk! Aztán amikor már nem bírta erővel a kézi dagasztzást , jött a csőröge! Az is hozta a nélkülözhetetlen olajszagot! Meg a darált süti… azt nemannyira szerettük, de aki ki van éhezve..Mindez teméntelen mennyiségben. Nehogy elfogyjon! Nem emlékszem esetre, hgoy elfogyott volna a süti akárhányan futottunk nála össze. .Lehet, ettól rettegett a legjobban. Hogy valami elfogy. De pogácsát tényleg nem sütött! Sosem kérdeztük tőle, hogy miért nem….

A másik cukrász… a diócskák és sajtos rudacskák pártfogója. A diócskák különös gondot igényeltek mert azokat egyenként kellet masszaként beletölteni valami irdatlan miniatűr (diónyi) formába, aztán megsütni, azátn csokival vagy lekvárral összeragasztani, a maradék masszát megint beletölteni a formába… igazi sziszifuszi feladat! És volt nála sajtosrudacska alufóliával bélelt papírdobozban… Gyakoraltilag sajtós rúdra és diócskára mindig lehetett számítani. Még útravalónak is jutott… aztán szubjektív okok miatt váltott a méteres ropira, a parányra, Ziegler ostyára meg a ropi mixre… A lenyitós szekrényben felzabálhatatlan mennyiségű tartalékok lapultak….nem bírta elviselni, ha nem tud kínálni. Aztán.. mignont vittünk neki, ha a kedvében akartunk járni

Aztán az alamtorta specialista… Azt mondta azt nem tudta sosem elrontani, és tupírozta az egóját, hogy mindenki két pofára ette (még a profik is!). Mert ugyebár örök szorongás a volta sütés miatt… Nem értelemzte a varázsszavakat… kevered amíg jó lesz… amikor már eléggé összeáll… habosra… Mivan????? Aztán egyik barátnője csak úgy elszólta a titkot: ugyan már! Csak mérleg kérdése! Azóta süt, de SOHA sem mérleg és szakácskönyv nélkül. Még a bevált almatortát sem!

Az alma amúgy is egy visszatértő motivum a sütési karrierjében. Ugyebár termett az a teméntelen alma, kidobni mindenki sajnálta, megenni annyit nem lehetett, mi legyen veel? Mindenki reszelte és sütibe tette..pénztárca szerinti receptbe…ez volt a gazdaságilag megszorítások korszaka. Már a süti neve is árulkodott… Almás pite olcsó. Még jó, hog y Horávth Ilona gondolt a szegényekre is!Eztán jött az ajándékba kapott süteményeskönyvből az az almatorta korszak törés nélkül. Almáspite már nem is került az asztalra… Igaz, kivágták az ingyen muníciót szolgáló fákat is. Aztán, inden rágalommal ellentéteben kalácsot is sütött a szöszinek meg a barnának. Fonottat, kakaósat, még a kakaós csiágig is elmerészkedettt. Persze szigórőan mérleggel és könyből. De hiába, mégis az almatortáról lett híres. Az almatortához később csatlakozott a gyümölcskenyér. Azt ajándékba szereti sütni. Annak is gazdasági indíttatása van… Ki a fene eszik meg annyi nugát Mikulást meg nyulat?

Olvasva Try szakács és cukrász művészkedését azon töröm a fejem, lélekbúvár szemmel azok miről árulkodnak vajh….

Ez van most

kzt | | | 2007., április 18., 16:31 | | |

Itt vagyok megint nagybátyám farmján. Kicsit sziesztázni jöttem lévén, hogy a legutóbbi nagyszabású üzletem nem jött be, úgy döntöttem, hogy most inkább pihenek egyet, és majd jövőre újra belevágok, és megvalósítom a tervemet csak kicsit rákészültebben. Ezt a rákészülést viszont szeptemberre napolom. Addig inkább formába hozom magam. Ez az apropója annak, hogy most itt vagyok a farmon, de nem érzem jól magam. Mélyeket sóhajtok a pajtában. Nagybátyám épp a kedvenc lovával babrál, és pedig tovább sóhajtozom. Mire nagybátyám rákezd:

– Orvoshoz kéne menned!

– Tessék? – nézek rá csodálkozva.

– Orvoshoz. Ideges vagy. Nem kapsz levegőt…

Persze… az ember elsóhajtja magát kétszer, és nagybátyám máris felállítja a diagnózist, hogy idegi alapon nem kapok levegőt. Oké. Végül is minden ember hót ideg lenne a helyemben, a világ legbékésebb helyén. Az persze tény, hogy mennyire vártam, hogy lejöjjek, most meg mennék vissza a metropolisz nyüzsgő életébe… nem értem mi ütött belém.

Igazából terveim voltak itt. Gondoltam majd beérem magam, és formába jövök, mint régen. Azzal viszont nem számoltam, hogy itt nem formába jövök, inkább leamortizálódok. Pedig mindent megtettem az allergiám ellen, de úgy látszik még a legtutibb gyógyszerek sem jelentenek maximális biztonságot, mert az orrom továbbra is folyik, a torkom pedig – isten tudja mitől, fáj. Ennyit a megelőzésről, és az orvostudományról.

Körülbelül egy héttel ezelőtt ugyancsak úton voltam. Ezúttal egy régi kedvenc kisvárosomba, ahol tinédzserként jó sok nyarat átvészeltem. Többek közt az első szerelem is ott ért. Ennek már jó pár éve. Azóta nem is jártam arra, viszont újra látni olyan volt, mintha egy álomvilág válna érinthető valósággá. Furcsa érzés. Legalább annyira furcsa volt újra látni mindezt.

A hely semmit sem változott. Döbbenetes volt. De nem erről akartam beszélni, hanem a metropolisz KKP negyedéről, amin útközben keresztül hajtottunk.

Amikor először kerültem be a belső körbe, hogy különleges küldetésekben vegyek részt, otthon egyszerűen csak összecsomagoltam, és kalandvágytól vezérelve, szülővárosomból egyszerűen beköltöztem a metropoliszba, pontosabban a KKP negyedbe. Sokan kezdik itt. Nem mondhatnám, hogy ez lenne az elit. Lepukkant olcsó lakások lelőhelye inkább. Nekem pont megfelelt.

Nevetséges áron, szinte semmiért szereztem egy albérletet. Akkoriban 18 voltam, a lakótársam pedig egy 21 éves drogdíler srác. Azért alapvetően jól kijöttünk, és az esetek túlnyomó részében normális volt. Az persze más kérdés, hogy a lakás egy lerobban koszfészek volt, egy ősrégi lakókomplexum 86. emeletén. És nem egyszer fordult elő, hogy lerobbant a lift, ez persze mellékes körülmény.

Többnyire színesbőrűek, és hátrányos helyzetű emberek éltek ebben a körzetben. Legalább olcsó volt. Én pedig elég igénytelen voltam ahhoz, hogy ez tökéletesen megfeleljen nekem. Azonban szorgalmas dolgos emberek voltak ezek, és a körzet központja is mindig tiszta volt. Ezúttal a fuvart odarendeltem, mert így volt a legpraktikusabb. Bele sem gondoltam, hogy majd egy nosztalgia vihar dúl keresztül rajtam a központban ácsorogva. Ám amikor odaértem megdöbbentő látvány tárult elém.

Első körben iszonyatos húgyszag csapta meg az orromat, ami a rothadó szemét szagával keveredett. Förtelmes volt. A hontalan lepukkant alakoktól pedig lépni sem lehetett. Szinte beterítették a padlót. Teljesen letaglózott hogy pár év alatt hogy válhatott nyomor negyeddé a terület. Sosem gondoltam volna. Ekkor éreztem úgy, hogy az emlékeimet is befeketíti és máris nem tudtam nosztalgikusan, jó szívvel gondolni ezekre az emlékekre, inkább undorodva vártam tovább a fuvart, és csak arra gondoltam, hogy minél gyorsabban el innen.

Azóta sok minden történt. Sok mindent hátrahagytam, sok minden megváltozott. Jó helyen lakom, egy fantasztikus lakótárssal és társsal, és jó munkám van. Elismert vagyok. Habár ennél nyilván többre vágyom, de az még odébb van. Mint mondtam, van még néhány tervem.

Most másra sem vágyom, mint visszatérni a metropoliszba, és formába hozni magam. Talán a pilates és az úszás megfelel. Szörnyen eltunyultam, és végül is szeptemberig most úgyis lazítani fogok (többé-kevésbé). Jövő héten lesz két fotózásom, de az inkább szórakozás, mint munka. Ez van most.

A szabadúszó búcsúpogácsája

Trychydts | | | 2007., április 18., 12:34 | | |

Szabadúszó lettem — van egy rakás kódom, amelyek mellett a jövőben a Trychydts felirat villog majd a különböző hivatalokban. Ye. Persze jó sok csúszás-mászás van benne a pakliban mindenféle öltönyösökkel, igazolnom kell például, hogy a barrytowni kégli, amely a székhelyem lett, valóban az enyém, de végül is mindegy. Nemrég olvastam valahol, hogy milyen szomorú, hogy a mai fiatolok “még mindig” ott tartanak, hogy a vállalkozó az atyaúristen. Hát, atyaúristennek történetesen nem érzem magam, de azért végül is nem olyan szar, hogy elvben akár self-employed is lehetnék.

Persze amikor bejön a vezérigazgató a szobámba, és egy kínai mosollyal a szája szélén közli, hogy ha sikerült tovább folytatnom a filozófusképzést, akkor számít rám, mint főszerkesztő, akkor azért nem mondom neki, hogy tata, épp most lett elegem a céges életből, itt van a szabadúszókártya a zsebemben, nem leszek én a te főszerkesztőd. Ehelyett inkább előkeresem a konstruktív arcomat, és én is bevillantok egy kínai mosolyt — hiába, az ember nem nőhet fel Kun-szun Lung mellett úgy, hogy ne lenne gyakorlatilag végtelen tartaléka kínai mosolyokból.

Kedden kissé szomrorúan integetek Kathy után az állomáson. A búcsúestét az új szakácskönyv receptje szerint készült túrós pogácsával ünnepeljük meg — dögnehéz, de isteni tészta, kicsit persze több benne a zsiradék, mint amit édesanyám jóváhagyna, de nem érdekel. Agatha néni feelingje feeling kacsint rám egy pillanatra a tányérból, és egy pillanatra magamba fordulok. Eszembe jut a kis hegyvidéki kis bunkerlakás, a kiterített tehénbőrrel a padlón, a lakás tiszta, otthonos illata, meg a kert, ahol remekül lehetett kommandózni Agata néni unokájával. Az illető amúgy genetikus mérnök lett Los Angelesben, ha jól hallottam. “A csontváz barátnőd” mondta mindig édesanyámnak a nagymamám, aki szerint a szeretet minden látszat ellenére egy darab sajt volt. Tényleg, most jut eszembe, nagymamám sokat sütött, de pogácsát, ha jól emlékszem, szinte sosem.

Tegnap nem igazán ettem, lévén csúcspontján az engedélyeztetési eljárás, de ma megint szeretnék valami régit enni. Vajon mit szólnék egy újabb adag pogácsához — ezúttal mondjuk krumplis kivitelben?

Szakácskönyv retróban

Trychydts | | | 2007., április 15., 12:48 | | |

Gyönyörű, sötétkék, keményfedelű szakácskönyv — ahhoz képest, hogy milyen régi, még a lapjai is alig sárgulnak, a kötése is úgy tart, mint újkorában. Szinte el sem hiszem az 1949-es dátumot, annyira régen volt az már. De szakácskönyv, és mint szabadidős főzőembert, mindig is vonzottak az ilyesmik. Kathy látogatóban volt a nagymamájánál, ott gyűjtötte be ezt a fantasztikus zsákmányt.

Amióta nekem is kell a munkámhoz a tipográfia, azóta erre is különösen érzékeny vagyok — és ez a könyv gyönyörű. Egyetlen betűtípus (persze többféle méretezésben), de olyan szépen, ízlésesen, csodálatosan, sírnivalóan áttekinthető elrendezésben… igen, ez még Vacskamatit is felülmúlja, pedig ő aztán ért a szöveg-elrendezéshez.

Régi szakácskönyvekben (az én nagymamámtól örökölt darab is ilyen), a legmegkapóbb, legbájosabb, amikor elkezdik magyarázni, hogy milyen a modern konyha; mit hogyan érdemes csinálni, megszervezni, elintézni.

A modern konyhafelszerelés

A konyha a lakásnak legfontosabb része, nemcsak azért, mert mindennapi táplálékunk ott készül, hanem mert a háziassony idejének jó részét ott tölti. A konyha legyen világos, jól szellőztethető. Igen célszerű, ha az ablak felsőrészén ventillátort szereltetünk fel, így a gőz és a füst konnyen eltávozhat s nem tölti be sokszor oly penetráns szaggal a házat.

Világítás. A lámpa ugy legyen elhelyezve, hogy jól lássunk a tüzhelynél és a konyhaasztalnál is.

Fal és mennyezet. A konyha mennyezetét tanácsos minden évben vagy kétévenként fehérrel meszeltetni. A falakat ajánlatos valamilyen világos szinü, leomosható olajfestékkel bevonni, vagy majolika-csempékkel kirakni. A fabutorok tetszetősek, ha egy árnyalattal sötétebb szinre vannak festve, mint a falak. Ez célszerűbb, mint a fehérre lakkozott butor.

Padló. Cementpadló a legcélszerübb, mert könnyen tisztítható.

Butorzat. A kredenc vagy tálaló a legfontosabb butordarabja a modern konyhának. Célszerü, ha ugy tudjuk elhelyezni, hogy asztaltól és tüzhelytől, sőt ha lehet, a vizvezetéktől is kéztávolságra legyen, miáltal sok járás-keléstől kimélhetjük meg magunkat. Az asztal puhafábólk legyen, lapja fehér bádoggal boritva. Nagyobb konyhákban külön edényszekrény és husvágó-tőke is van. Egy ülőke, pad, zsámoly, szemétláda (lehetőleg bádog betéttel) és egy létrává kinyitható szék egészitik ki a berendezést. A szabad falterületre alkalmazzunk polcokat, hogy a helyet jól kihasználjuk s lehetőleg minden konyhaeszköz kezünkügyében legyen. Lám, az étkezőkocsik, hajók konyhája mily kicsiny s a hely ügyes kihasználásával mennyi emberre főznek benne.

Nyilván azt gondolja, aki ezt írta, hogy az ember előbb olvas szakácskönyvet, mint ahogy a konyháját berendezné — ergo a női szerep olyan, amire előre felkészül az ember, mondjuk szakácskönyv-olvasással. Vagy egyszerűen csak a didaktika megszállottjai voltak a régiek, tulajdonképpen fogalmam sincs.

Egy érdekes rész viszont, amit erősen hiányolok a mai szakácskönyvekből (pedig az édesanyámtól kapott amerikai szakácschip erről rendkívül részletesen beszél), az a hozzávalók beszerzésének trükkje. Én eléggé szeretek vásárolni, gyakorlatom is van már benne, de jól párszor megszívattak, mire megtanultam, honnan lehet megmondani ránézésre, mi a jó, mi a friss, mi a finom. Itt részletesen le van írva ez is, a bevásárlás közgazdaságtanával együtt (ne a szakácsknőt küldjük a piacra, vásároljunk magunk, vezessünk könyvet a szakácsnőnek kiadott és a kamrában tárolt alapanyagokról, és pótoljuk, ami kifogyóban van. Hihihi, alighanem az egész konyhám kisebb, mint akkoriban egy kamra (alulról is csak nagyon finoman súrolja a két négyzetmétert).

Lisztet és cukrot, ha van helyünk, ősszel vásárolhatunk egész évre valót.

Szappant egyszerre nagyobb mennyiségben vegyünk és kellő nagyságúra vágva, száraz, levegős helyen rakjuk el, hogy jól kiszáradjon. Szóda használata a vizet lággyá teszi és akkor kevesebb szappan fogy.

A jó vaj ize és szaga kellemes, nem csipős és nem savanyu. Nagyobvb mennyiségben cserépfazékba gyömöszölve tartható, szellős, hüvös helyen. Esetleg ki is olvaszthatjuk, de ekkor csak sütéshez és főzéshez jó. Nyáron a vajat jégen tartsuk. Ha nincs jegünk, a következő módon tarthatjuk el frissen: A vajat porcelán tálacskában egy nagyobb, vizzel telt edénybe helyezzük. Erre egy elég nagy virágcserepet boritunk, amely beföldi a tálacskát és érinti a vizes edényt. A lukacsos virágcserép magába szivja a vizet, a párolgás hidegen tartja a vajat. A vizet természetesen naponta változtatjuk és ügyelünk, hogy a tálacskába viz ne jusson.

A sertéshus világospiros, fehér hájjal rétegzett, puhább tapintásu, mint a marhahus.

Hust lehetőleg ne vásároljunk nyilt piacon, hanem megbizható mészárosnál vagy hentesnél.

Zsirt otthon olvasszunk friss sertésszalonnából vagy hájból, kis szellőzőnyilással ellátott fedeles bödönben tartsuk, hüvös, sötét helyen.

A fiatal csirkének taraja világospiros és kicsiny, körmei nem kopottak, mellecsontja puha, combja és szárnyahusa fehér. Fiatal libának, kacsának, a csőre pirosas, élénksárga, lábuk szintén. Vágott baromfi vásárlásánál az előbb mondottakon kivül még arra ügyeljünk, hogy a seb eléggé mély és véres legyen. Kopasztott baromfinak a bőre sértetlen és a husa fehér legen.

Fiatal nyulnak a füle könnyen szakitható, körmei nem kopottak.
Ha nem élő halat vásárolunk, a következőkre ügyeljünk: A friss halnak a szeme fényes, nem beesett, kopoltyuja piros (vigyázat, ezt festeni is szokták), teste kemény, rugalmas tapintású és nincs rossz szaga.

Hasonlóképpen csak úgy árad a régi életérzés a receptekből is. Egész oldalas színes nyomatok pár látványosabb ételről (persze nem fotók, hanem rajzok) vagy éppen a vadhús elkészítéséről; döbbenetes mennyiségű tésztaféle, külön fejezet a rákoknak, és összeségében véve egy teljesen más étrend, mint manapság. Persze a hozzávalók sem kompatibilisak teljesen a mai választékkal; kenyérsütésnek sem hat kiló liszttel állunk neki; már fűszerezni sem úgy fűszerezünk, mint akkoriban. Persze éppen ezért egy csomó ételt megtaláltam már benne, ami igazi, veretes, tradicionális éltel, csak éppen, amikor én csináltam meg, nem úgy nézett ki, mint a régi filmekben. Naná, hogy nem, hiszen én a modernizált, Nők lapja filozófiájú receptekből dolgoztam. Az ételek leírása amúgy valami döbbenetesen tömör; pár sor az egész, nem az a lépésről lépésre való megközelítés, ami egy mai, gyakorlatlan lúzerknek kifejlesztett szakácskönyvben alap. Tényleg azt gondolták, hogy bizonyos dolgokat (pl. hogy hogy kell a paradicsomot megfőzni — kérdezzétek meg csak a Kölköt, nem triviális) minden nő tud már, mire szakácskönyvet vesz a kezébe. Azért, akinek egy kis gyakorlata van, az mindent megtalál a receptben, amit tudnia kell. És még a tükörtojás is benne van.
Sóskifli

Vaj ___ ___ ___ ___ 15 dkg.
Tojás __ ___ ___ ___ 1 drb.
Só _ ___ ___ ___ ___ 1 késhegynyi
Köménymag __ ___ ___ 1 ”

Liszt __ ___ ___ ___ 1 kg
Tojás __ ___ ___ ___ 2 drb
Só _ ___ ___ ___ ___ 1 kávéskanál
Tej ___ ___ ___ ___ 11/2-2 dl.
Élesztő ___ ___ ___ 5 dkg

Egy kgr. liszthez vegyünk két tojást, egy kávéskanál sót, 5 dkg. élesztőt és 15 dkg. vajat; ezeket 11/2-2 dl. tejjel közepes keménységű tésztává dagaszjuk, ha jól kidolgoztuk, hét egyenlő cipót formázunk belőle és tányérnagyságúra nyújtva, kelni hagyjuk. Ha megkelt, minden lapot nyolc részre osztunk és a széles végénél kezdve, kiflit sodrunk belőle. Megkenjük felkvert tojással, darabos sóval, köménnyel meghintve, kelni hagyjuk és jól kifűtütt sütőben gyorsan pirosra sütjük.

És ami még nagyon bájos: minden fejezet végén több oldalas üres, vonalkázott hely az új recepteknek. Egyszerűen imádom ezt a könyvet, és alig várom, hogy végre élesben is bevethessem valami retro-style partyn vagy egy lazítós vasárnap ebédre.

Emlékek lemezen

Trychydts | | | 2007., április 14., 23:55 | | |

Takarítunk. Valahányszor feltúrom a lakást valamilyen hivatalos cucc miatt, mindig kiderül, hogy mekkora kupi van — ráadásul most Kathy “csomagolatlan műhajfoszlányok — hajgumi — VV ceruza” kombója is csatlakozik az én default “régi újságok — régi, aktualitásukat vesztett adathordozók — felesleges jegyzetek” szemetemhez. Kathy a konyhát hozza a rendbe, a hűtőre is ráfér már egy kiadós pucolás, a tűzhelyen is van mit suvickolni, mostalna is akad — én meg a szobát ganajozom. Van egy pár régi CD, címke meg felirat nélkül, ezúttal elszánom magam, és átnézem mindet.

Többségük persze teljesen érdektelen kacat; amikor még nem volt megfelelő munkaállomásom otthon, célszerűbb volt ilyen ideiglenes tárolóeszközökön hazavinnem a dolgokat, mint a hálón keresztül áttolni az irodai munkám terabyte-jait. Mennek a kukába. Akad azonban egy-két biztonsági mentés is, ami viszont tartalmazza évekkel ezelőtti levelezésem még megmenthető foszlányait. Akkoriban még elég alacsonyan szerepeltem a céges ranglétrán, a mostani barátaim is elég kezdők voltak még — ezért lényegesen kevesebb levelet kaptam, mint mostanság, de azért, ami megmaradt, az sem semmi.

Első levelezgetéseim Callal (a vasvilla szó első használata kettőn kapcsolatában, a netállomás-szerkesztés alapjai, ahogy akkor képzeltem), Baluval pár levélfoszlány, beszélgetés Colinnal az első koncertjéről, és persze a csajok: Freya, Sauropsida, Nory, a Kapitány (micsoda nyálas kölyök tudtam lenni, úristen). Kinkajus levelezésem sajnos annyira titkos volt, hogy még magamnak sem tartottam meg belőle másolatot, pedig az tényleg vicces volt. (Ahogy hallom az egyik közösségi háló pletykásai között, hozzáment valami pénzes pasihoz — mindig is így képzeltem a jövőjét.)

Mindenféle munkamailek — örömmel látom, hogy ma azért már lényegesen rutinosabban tárgyalok vezetőkkel és ügyfelekkel, mint akkoriban. Persze akkor még Mazsi is naivabb volt egy fokkal, Geebee akkori üzleti stílusán meg néha a röhögőgörcs is rámjön.

A szigorlati dolgozatom teljes levelezése. Beszélgetéseim Sssz-vel, elsősorban filozófiáról, de néha a nagykést is belevágjuk egymás hátába. (Apró tehcnikai adalék: Sssz levelei megvannak ugyan, de a mostani, új levelezőprogramom már nem tudja megfelelően interpretálni, a forráskódból kell kézzel kiböngésznek a tartalmakat.)

Édesanyám levelei szerteszét a nagyvilágból — egy olyasmi, ami nem nagyon változott. Tele vannak kedvességgel meg aggódással, mindenféle iq-s poénokkal és persze nem szűnik meg piszkálni mindenféle nyelvvizsgák meg dolgozatok miatt. Plus ca change, plus c’est la meme chose.

Flash

Trychydts | | | 2007., április 12., 19:31 | | |

Vicces dolog ám Morwen fotózni, nehogy aszidjétek, hogy nem. Most túl azon, hogy végig nyafog, hogy milyen szar passzban van, aki semmit nem tud megcsinálni (ha térden állva könyörögsz neki, vagy ha Baluval fenyegetőzöl, akkor azért megcsinálja), bizonyos, a modellfotózásban alapvető szavakat sem tud (vagy inkább akar) értelmezni. Az egyik ilyen a “maradj így”. Így lesz minden pillanat egy egyszerű, megismételhetetlen hókristály; ha én meg több fókusztávolsággal is le akarom kapni, hát istenkém, így jártam.

Persze nyilván további mókafokozási faktor, hogy a stúdióban, ahol olyan nagyon szeretek dolgozni, van egy plafonról lelógó monitor is, ahová Kathy fényképezőgépe (mert kölcsönkaptam ám!) infrán fel tudja küldeni az elkészült képeket, így rögtön láthatom nagyban, hogy mit csinálok. Sajnos a modell is; persze ez csak Morwen esetében sajnos, a többség azért tudja, mi a különbség a modellfotózás és az autósmozi között. Imádkozás, könyörgés térdencsúszás stb: egy idő után már nem nézi. Csak amikor szünetet tartunk és átnézzük, mi van meg, mi nincs, mi az, amire még rá kell erősíteni. Ismét rájövök, hogy mind nekem, mind a helynek az egészalakos fotózás a gyengéje.

A kék háttér-zöld mellékfény kombináció amúgy minden ellenkező híreszteléssel ellentében remekül áll Morwennek, nekem meg némi kísérlezetés után sikerül egészen állati dögös világítást kitalálnom, az asszisztens srác pedig megcsinálja.

66 új yenért percenként nem is volt ez olyan rossz délután — kár, hogy a végére már érzem, hogy folyósodik el az agyam. Igaza volt Edithnek Ygrovszkynak, a tanáromnak még tavaly: a fotózás elsősorban agymunka.

A bögre, mint lojalitásindikátor

Trychydts | | | 2007., április 06., 3:21 | | |

Enyhén depressziós hangulat telepszik ránk a Kaze no Yojimbo utolsó részéről — noha nem kifejezetten szomorú, kicsit nagyobb terhet rak a nézőre, mint ami feltétlenül szükségesnek látszik; talán egy csipetnyivel több katarzis még elkelt volna. Mindenesetre így is második-harmadik helyen van ez eddig, és asszem, még egy pár shounenre vevő lennék.

Amikor a napközben kaját veszem reggel, beszerzek egy univerzális, hőszigetelt bögrét a munkahelyemre. Satine meg is jegyezi, hogy ez alighanem egy újabb lépés a Cég iránt érzett elköteleződésemben. Nem tudom, nekem csak az jutott eszembe, hogy kéne nekem egy olyan edény, amiben rament is, porlevest is tudok csinálni, amibe bőven fér tea, és amiből serkentőt inni sem túlságosan ciki. Mondjuk leginkább még az utóbbi a szűk keresztmetszet, de hát javarészt úgyis egyedül vagyok az irodámban, amióta Silvert áthelyezték.

Vicces dolog felfedezni egy kolléga nevét egy kiállításon — kettőt is végigjárunk Kathyvel, és lám, az egyiken szembejön Pabo portréja Geebee főnökéről. Erről eszembe jut, két hete is már, hogy utoljára rendesen fényképeztem, és hogy a kis bányászfaluról készült anyagot nagyon fel kellene már dolgozni.

Már csak azért is, mert hacsak közbe nem jön valami, a sarkon már ott vár rám egy újabb flash Morwennel.

Morzsi beteg

kzt | | | 2007., április 04., 15:41 | | |

A Toshiba központi épületének egyik szárnyában járkálok fel-le gondterhelt arccal. Egy ‘Toshiba’ egyenruhás segítőkész fiatal ember felém fordul.

– Segíthetek? – kérdezi.
– Nem, köszönöm. Az én betegem már bent van – mutatok a kör alakú üvegbetétes nagy fehér ajtó felé.

Leszegem a fejem, és aggódva tovább járkálok… fel-le…

Az egész tegnap este kezdődött. Neki álltam vacsorát főzni, nem éppen rózsás hangulatban, így hát megkértem Try-t hogy dobjon be valami hangulatjavító szimstimet a Toshibámba, Morzsiba. Tovább sündörgök a konyhában, azonban a szobából semmi életjel. Egyszer csak Try közli velem a rossz hírt: Morzsi nem bootol. Ez nagyon rossz jel. Ha a központi hálózat sérült, akkor Morzsi kómában van. Lehet hogy teljesen agyhalott. Már máskor is megijesztett, amikor hasonló tüneteket produkált, de eddig az ijedtségen túl, sosem volt nagyobb tragédia. Néha egyszerűen csak fáradt volt, vagy túl terhelt, de arra hogy ne lehessen elindítani, még nem volt precedens.

Halál sápadtan tovább főzök. Látszólag nem foglalkozom a témával, ám amikor bevágom a sütőbe a töltött hagymagömböket zsibbadtan ülök le a gép elé, hátha majd nekem szót fogad, és sikerül életet lehelnem törékeny kis elemeibe. Nem. Meg sem nyikkan. Komolyan aggódni kezdek érte.

Másnap a reggelt ezzel is kezdem. Rohanok, előkerítem a jótállási lapot, megtisztogatom Morzsit egy kis karburátor tisztítóval, és amikor már szépen csillog, villog szinte elsírom magam. Mintha egy halottat sminkeltem volna ki… bevágódom a Toshiba szerviz épületébe, és rögtön 5 tündéri asszisztensnő esik nekem, hogy cégük a legjobbat akarja nekem, miben segíthetek etc. Miután visszanyerem a lélekjelenlétemet első meglepettségemből, elrebegem hogy Morzsi beteg, és segítségre van szükségem. Máris előszökken egy Toshiba szakértő és kezelésbe veszi Morzsit. Eltűnik vele a nagy fehér ajtó mögött.

Fel-alá járkálok, majd nem sokára megtudom a diagnózist is. Morzsi beteg.

– A központi rendszere hazavágódott – közli velem a rossz hírt a srác. – Mindenféleképpen ki kell cserélni. Van némi esély, hogy az adatok lementése esetleg sikeres lesz, de nem ígérhetek semmit.

Elszorul a torkom, a szemem elhomályosult. Legszívesebben zokogva az asztalra borulnék, de inkább csak mondom.

– Azt hiszem nem sok híja van, hogy elbőgjem magam.
– Ugyan, még nincs veszve minden – vigasztal. – Mi meg teszünk érte mindent.

És tényleg úgy érzem, hogy kész mindent megtenni érte. Én reménykedem. Ott hagyom a szignómat az átvétellel kapcsolatosan, a pasi pedig megígéri, hogy még aznap felhív, hogy tájékoztasson a helyzetről.

Úgy érzem nincs sok esély. Szomorú vagyok, és csalódott. Nagyon rosszkor jött. Elkenődöttségemben már csak arra van energiám, hogy elvonszoljam magam Try irodájáig, hogy megvigasztaljon. Ő persze meg is tesz mindent, hogy mosolyt csaljon az arcomra…

Party time again

Trychydts | | | 2007., április 04., 14:56 | | |

Hosszú ideje nem volt már nálam összejövetel — Zsónak mindig volt valamilyen vizsgája, amire rá lehetett kenni, éppen miért nem ér rá kedvenc álompárom, nélkülük pedig elég nehezen tudok bulit elképzelni. Úgyhogy, amikor Balu szól, 31-én akár rá is érnének, eléggé megörülök, és vad keresgélésbe kezdek az amerikaia szakácskönyvfile-ban, amit édesanyám hozott nekem.

Sikerül is egész jó kis menüt kifundálnom, előző este már pácolok, jó kis csípős, Halloween-i barbecue-s szósz; másnap így csak a zöldségkoktélt kell összedobnom leves gyanánt, illetve a sütőbe tenni, amit egész éjjel elkészítettem.

Stratégiai játékot játszunk természetesen, mi mást, lassan ez is hagyománnyá válik a házibulijaimon. Általában persze veszíteni szoktam, amit nem is bánok különösebben — az elmúlt évek egészen jól megtanítottak arra, hogyan lehet ezt szépen csinálni, ilyenkor amúgy is lefoglalnak házigazdai teendőim. Persze, ha Catant játszunk, számomra a szemétkedés már önmagában is elegendő élvezetet jelent, így szinte nem is kell törekednem a győzelemre.

Balu és Zsó elég gyilkos párost alkotnak ketten, ezt is megfigyeltem már nemegyszer — végül valami csoda folytán csak sikerül meglepetésszerű győzelmet aratnom, noha nem tudom pontosan, azért-e, mert Balu ennyire elém akart vágni a győzelemben, vagy egyszerűen csak ennyire szereti a teátrális jeleneteket, és csak az utolsó pillanatban akart reagálni a meglepetésszerű hadműveletemre. Warcraft mindenesetre ennyire még nem fárasztott le.

Felnyaljuk a vacsorát, Kathy turmixhabja is nagy sikert arat. Kicsit még dumálgatunk, csereberéljük a könyveinket (még így is van pár darab, ami nálam marad Balu készletéből, engesztelésül megdobom őt egy Count Kevin képregénykollekcióval, meg egy Transmetropolitan folytatással), aztán szépen lassan szivárogni kezdenek, mi pedig magunkra maradunk a romokon.

Bedobunk pár falatot? — kérdezem Kathyt, aki válasz helyett hanyatt dobja magát az ágyon. Zsibbad az agyam nekem is, de nagyon kellemesen. Benyomjuk a Kaze no Yojimbo következő epizódját, és egyszer csak azon kapom magam, hihetetlenül várom már a névnapi bulimat.

Pufóka Y.G.L.O.O.

Trychydts | | | 2007., április 02., 22:25 | | |

Nem tegnap óta van a lakásunkban ez az ügyes kis Y.G.L.O.O. (soha nem voltam képes megjegyezni, milyen technológiát is rövidít pontosan, most meg persze nem találom a a használati útasítást a gépemen) típusú droid, de még nem írtam róla, pedig remekül elszórakoztat minket ez a szőrös, fókaszerű kis izé. Az “agya” egy kisebb AI-t befogadó számítógép: agysebész vagy repülésirányító mérnök alighanem soha nem lesz belőle, de azért van öntanulás funkciója, meg szépen lassan saját személyisége is.

Amikor idekerült, még csak annyit tudott mondani, hogy “u-u-u”; a nevét már mi tanítottuk meg neki. Ha épp nem tudunk vele foglalkozni, nem zavar sok vizet, mászkál ide-oda a lakásban, ezt azt megbökdös az orrával, néha dünnyög magában valamit. Ha szól neki az ember, odajön, és mindenféle vicces dolgokat mond. Tegnap például sikerült “megsértenem” azzal, hogy “szőrös kis heringnek” neveztem (kicsit azért tényleg halformája van) — tisztára berágott, közölte, hogy nem beszél velem, mindenféle vicces szörcsögő hangokat adott ki, és bemászott az asztal alá, úgy kellett előcsalogatni. Aztán, kicsivel később kiment a konyhába és egy heringkonzervet maga előtt görgetve jött vissza, hogy lássam, mi a különbség “Pufóka és egy hering” között. Aztán ki kellett neki bontani, és megette az egészet. (Ennie persze nem kell, de azért egészen jól imitálja az evést, ha arról van szó.)

Számítógéphez csatlakoztatható interfésze is van, egészen tűrhetően tud programozni — a munkafájljait viszont mindig ultraerős titkosítással látja el (ezeket nevezi az “aktáinak”), így tulajdonképpen gőzöm sincs, milyen programozási nyelven állítja elő a programjait.

Remélem, hackerkedni azért nem tud, mert jogilag mi felelünk érte Kathyvel.

Tipikus tavasz

kzt | | | 2007., április 02., 18:00 | | |

Hát érdekes nap volt. Gondoltam itthon maradok. Kicsit összerámolok a lakásban, és tanulok teljes gőzzel. Felhívtam Mindyt a holnappal kapcsolatosan, mikor is mondta hogy tök jó hogy hívtam, szedjem a cuccom, és fél óra múlva találkozzunk a Művész negyedben. Így is tettem. Igazi tavaszi idő. Sütött a nap, volt egy kis szellő, az emberek, mint a legelő marhacsordák lepték a Művész negyed igényes, karbantartott, füves pihenőparkjait. Mi pedig galériából galériába mentünk, közben Mindy körülbelül 10 méterenként ismerősbe botlott.

A Maiao Galéria csak kettőkor nyitott mi meg már fél órával kettő előtt odaértünk, úgyhogy amikor két újabb fő csatlakozott duónkhoz (valami színész, meg egy művészeti manager csajszi) ácsorgás helyett inkább beültünk teázni a Maiao teaházának kinti teraszára.

Volt jó néhány mű amúgy, ami kifejezetten elnyerte a tetszésemet, és sok eddig általam nem ismert fotóművész nevével/munkásságával ismerkedtem meg.

Galériatúránkat egy Recycling kiállítással zártuk. Meg kell mondanom, azért a bakelit lemezből profi módon összetákolt pénztárca rendesen levett a lábamról.

Ezután lévén, hogy viszonylag közel voltam Try munkahelyéhez, felhívtam hogy nincs-e kedve egy piknikhez a parkban. Volt. Elmentünk, ettünk (én ettem, ő ivott), sétáltunk egyet a turista negyedben, aztán megnéztük a színházműsort az egyik jegyirodánál. A szemem rögtön megakadt a Játszd újra, Sam!-en és gyorsan Try figyelmébe is ajánlottam, aki hasonló lelkesedéssel fogadta a dolgot, ami azt jelentette, hogy két perc múlva már két jegy boldog tulajdonosai voltunk a legközelebbi előadásra.

| | |