Bankrablás a ruhaboltból

Trychydts | | | 2007., március 30., 10:31 | | |

Kék toll
Síelni megyünk, valamikor a XXI. század elején, és megszállunk egy kisvárosban, mielőtt felmennénk a hegyre, a turistaszállásra. A lenti szálláson összefutunk Baluékkal, akik éppen lefelé jönnek a síelésből. Nem igazán érnek rá velünk foglalkozni, de azért este átugranak hozzánk. Kathy megmutatja a könyveket, amiket névnapjára kapott tőlem; először örülök, hogy így van, aztán hirtelen nagyon mérges leszek. A könyveknek (a Forduljon Psimthhez és a Részeg Erdő mindenféle szakadt, régi kiadásait veszi elő, amik még dedikálva is vannak, értelemszerűen valaki másnak: ezen röhögnek, miközben én vadiúj példányokat vettem neki. Üvölteni kezdek, de hiába. Megnézem Baluék fotóit a fényképezőgépén: mindegyiken el van rontva a fehéregyensúly; a hó többnyire világossárga. Próbálom ezt is elmagyarázni, de senki sem figyel rám.

Másnap kiderül, hogy nem hoztam magammal télikabátot. Elmegyek egy télikabátboltba, de ott hemzsegnek az emberek, sem a tükrökhöz, sem a kabátokhoz nem férek hozzá. Pedig egész jópofa, sportos kabátok vannak, a legjobban egy fekete tetszik, sötétszürke béléssel, az a kifordítható fajta, nem rövid, inkább félhosszú… de mindig csak másokon látom, még azt sem találom, hová teszik vissza.

Aztán egyik pillanatról a másikra kiürül az egész bolt, de már csak pár kabát lóg a fogasokon: azok vagy iszonyatosan hülyén néznek ki (haloványrózsaszín skót kockás béléssel) vagy döbbenetesen szűk vállban.

Maga a bolt amúgy teljesen úgy néz ki, mint egy régimódi kis lakás, tapétával, képekkel a falakon, régi ülőgarnitúrával — helyenként a tapéta teljesen lemállott, alatta van egy másik réteg tökugyanolyan, de az már zsírosra kopott. Tudom, hogy a bolt ma van itt utoljára.

Üvöltözést hallok kívülről: egy kopasz, szakállas, tömzsi alak fenyeget a pisztolyával egy öregasszonyt, pont az ajtóban — körülötte baljós külsejű alakok. Rálövök a gázpisztolyommal, az öregasszonyt pedig berántom. Kiderül, hogy Kelen Dorka az; néha viszont a Kispál és a Borz frontembere.

Berántom az ajtót, és húzom, nehogy a fenyegetőző banditák be tudjanak jönni — tök sima faajtó amúgy, mint a lakások belső ajtaja szokott lenni. Közben a társamat (Dorka/Kispál) megkérem, hogy hívja a rendőrséget, mert csak ő beszél németül. Egy régi, tárcsázós, fekete bakelittelefonhoz megy a sarokban, és tárcsázni kezd. Egy darabig próbálom visszafogni az ajtót, aztán kiderül, hogy valójában befelé nyílik, a rablók pedig rángatják, így persze esélyük sincs bejönni. A társam szól, hogy Kelen Karcsi van a telefonban. Odamegyek.

Karcsinak elpanaszolom, hogy a német rendőrség sem jön ki. Miközben a telefonnál állok, kinyílik az ajtó, és besétálnak a rablók. Állati magabiztosak, felfegyverkezettek, sétálgatnak a szobában, a főnök odaszól nekem, hogy nekem persze fogalmam sincs róla, miért vannak ők itt.

— Dehogynem, mondom, ezt igazán nem nehéz kitalálni. Nincs áru, a bolt holnap bezár; ti egy bankhoz ástatok alagutat ebből az üzeltből. Mindenki megdermed, kivéve egyiküket, egy magas, szétálló hajú fickót kivéve, aki benyomja a szoba hátuljában egy szekrény ajtaját: és valóban, egy lépcső vezet le egy széles alagútba.

Vége a játéknak, fiúk, mondom, és nekik esem. Iszonyatosan erős vagyok, hamarosan a földre dobálom őket.

— Maradjatok fekve! — üvöltöm, de a főnök mindig megpróbál felállni — persze mindig a földön végzik.

Rendőrök özönlenek be.

— Na, nekünk itt nincs más dolgunk, mondom Dorkának, és kisétálunk az alagútba.