Jieux (miután kilelkendezte magát, milyen király ez a hely, mennyit lehet tanulni) adott nekem egy autót. Ez úgy történt, hogy egyszercsak azt mondta, „ezt nézd”, és rezzelt mellénk egy nagyon faszán kinéző piros sportautót. Kérdeztem, honnan a fenéből van ez neki (elég állatul nézett ki), hát kisült, hogy ahogy battyogott valamerre, egyszercsak elgázolta egy ilyen autó. Azonnal megállt persze, kiszállt belőle egy francia lány és elnézést kért Jieux-tól, és kárpótlásul felajánlotta neki, hogy tegyen el egy példányt a kocsiból. Jieux örömmel elfogadta – aztán volt olyan jófej, hogy adott egyet nekem is. Azóta már ki is próbáltam – hát, lehet vele repeszteni, mint állat. (Mellesleg nem kis örömmel láttam, hogy Jieux továbbra is az aktatáskámmal mászkál ide-oda…)

Volt egy poénja is, amit nem értettem: elkezdte mondogatni, hogy ha már a Writer családból származom (ugyanis mindenkinek a neve két részből áll, egy keresztnév, amit teljesen szabadon kitalálhatsz (esetemben – jé! – CalAir), illetve egy családnév, amit egy gigászi listából lehet kiválasztani (amin többek között olyan családnevek is szerepelnek, mint „Balogh”, „Kovács”, „Kiss” meg még néhány hasonló, de persze van „Negulescu” meg ilyenek is (meg még tényleg nagyon sok)), hát én a Writert választottam érthető okokból kifolyólag), akkor inkább Paperback keresztnevet kellett volna választanom. És nevetett. Nem nagyon értettem, meg olyan hatalmas poénnak sem tartottam. Másnap a FL-ben (a valódi világban, a kocsmában) hallottam egy új pop-számot, aminek ez volt a címe: Paperback Writer… Hát erre célzott.

Aztán odakint sötétedni kezdett. Az első érdekes jel az volt, amikor egy avatár egyszercsak megszólalt. De nem a szokásos módon szólalt meg, azaz a chat-ablakban megjelent a neve és utána amit mond… Illetve nem CSAK a szokásos módon szólalt meg, hanem valójában is hallani lehetett a hangját. Valami ilyesmi jelent meg leírva, hogy „Én vagyok a [Sátán], a Lelkek Felfalója, hódoljatok nekem, a [Sátán]-nak, vagy felfalom a ti lelketeke is!” A hang, amivel mondta, egy kislány hangja volt, de ahányszor csak a „[Sátán]” részhez ért, azt mindig suttogva mondta ki, de egy csomó különböző hang (kislány, felnőtt férfi, nő, öregember satöbbi) egyszerre suttogta. Aztán az avatár elkezdett körbe-körbe nézni. Jieux megkérdezte tőle, hogy ez most mi volt, miért és hogyan csinálta ezt. Erre az Avatár azt válaszolta (ezúttal normálisan), hogy ezt nem ő mondta, hanem „valahogy futtattak rajta egy szkriptet és az mondta ezt”. Azaz: megszállta a Sátán egy pillanatra… Ez is furcsa élmény volt.

Aztán kimentem sétálgatni egy kicsit – és egészen elhűltem. A toronytól nem messze egy pár ácsorgott. Egy nő, viktoriánus korabeli fekete gyászruhában (még fátyol is volt az arca előtt), és egy cilinderbe és szmokingba öltözött lornyonos kisgyermek szipkás cigarettával, piros üveges kis kerek napszemüvegben. Ahogy közelebb értem hozzájuk, elhallgattak (még egy fél mondatot „hallottam”), aztán csak bámulni kezdtek engem, hát odébb sétáltam. Aztán, egyre és egyre több fura szerzett érkezett. Midnenféle nagyondögös ruhákba öltözött meg félmeztelen nők, különféle démonszerű szárnyas-szarvas lények hatalmas, meredező fasszal, de a kegyelemdöfést egy némán ácsorgó alak adta számomra: fehér volt a bőre, meztelen volt és csurom vér, mindkét szeme ki volt kaparva, és egy gigászi, szintén véres fattyúkardot szorongatott. Visszarohantam elköszönni Jieux-tól, de nem találtam sehol, eltűnt, dobtam hát neki egy üzit, aztán felrepültem a torony tetejére és azonnal kiloggoltam. (Azért a torony tetején, mert már korábban rászoktam, hogy igyekszem fílinges helyeken kiloggolni, mert amikor legközelebb beloggolok, ugyanoda tesz, és az jó érzés.)