Médiaböjt-kúráról szó sem lehet, állapodunk meg, bár főleg én vagyok az, akinek ezekre a napokra szüksége van arra, hogy többé-kevésbé on-line maradjon. Szerencsére az Ono Sendait épp nemrég készítettem fel a műhöldas kapcsolatra, ezért most már nem jelent gondot, hogy kvázi bárhol kapcsolatban maradjak mindenkivel, akivel akarok; sot, a dolgok természetéből adódóan pár olyan emberrel is, akivel nem.
Tekintettel a távolságra, meg hogy mi mindent akarunk csinálni, ezúttal kocsival megyünk. Első számú gáz: lemerült az autópálya-chipem, fel kéne tölteni; de „technikai okok miatt” sehol sem lehet. Márpedig a Felügyelőség nagyon nem szívleli és ennek megfelelően kezeli azokat, akik megfelelő fedezet nélkül ugranak neki az autópályának.
Szerencsére aztán, mielőtt épp kezdenék pánikba esni, eszembe jut, hogy a türelmi zóna határán még van egy kút, ahol pontosan ezekre a helyzetekre felkészülve egy backup-rendszer is működik, és minden mást is meg tudunk vásárolni, amire szükségünk lesz útközben.
Imádom az autópályás pihenők hangulatát — mindent lehet kapni, de csak vákuumcsomagolt kivitelben. Ide már nem működik olyan olajozottan a kiszállítás, a földi úton érkező szállítmányokat előszeretettel fosztogatják a rozsdaövezetekben; vannak kis alvókoporsók azoknak, akik már végképp nem bírják tovább a vezetést, és itt összetalálkozik mindenféle ember, akik jönnek a Sprawlból, vagy mennek oda. Világító tetkós motorosbandák ülnek a vadiúj, vitamindús tápszert a csimotájukba erőltetni próbáló vállalati alkalmazottakkal szomszédos asztalnál. Nagymenők várakoznak páncélozott, légkondicionált, elsötétített járgányaikban, miközben a sofőr elrendezi a tankolást. Igazi kis miniatűr olvasztótégelyek ezek, persze nagyon olajozottan működő és nagyon rutinos biztonsági személyzettel. Szívunk is magunkba egy kis multikulturalizmust, mielőtt továbbindulnánk.
Úticélunk a Sprawltól több száz kilométerre eső, elhagyott bányaövezet; pár évtizeddel ezelőtt (ahogy vendéglátónktól, Kathy nagymamájától megtudjuk), egy elég felkapott és jól pörgő környék volt ez. Aztán a bányászat már nem volt olyan gazdaságos, a cégek fogták magukat, felszedték a sátorfát, a bányásztelepeket meg itt hagyták. Szóval, aki idejön, az mintha egy időgépbe szállt volna be; a téglafalú szoba, ahol most üldögélek, mintha az én nagyanyám régi lakásából lett volna idemásolva. Ami miatt még mindig nem halt ki a terület, hogy elég sok minden van, amit érdemes megnézni — régi műemlékek, barlangok, meg persze maguk az elhagyott bányatelepek, amik elég klasszul néznek ki, és pár extrémsportnak is teret adnak. Már ha valaki nem bánja, hogy több száz kilométert kell mindezért utaznia.
Egy kisebb cseppkőbarlangot mi is megnézünk — határozottan megnyugtató élmény látni, hogy van, ami gyakorlatilag semmit sem változott gyerekkorom óta, és ez így is van rendjén. Alighanem még az én gyerekem is pontosan ugyanilyennek fogja látni — bár lehet, hogy addigra az alternatív buliszervezők is felfedezik maguknak a koncerttermet, és akkor már egy jó kis designer drug partyra is itt fogunk tudni maradni estére.
Baluék sem bánták a hosszú utazást — így szombaton átugrunk hozzájuk, egy kis közös élménygyűjtögetésre. Megnézünk egy vízesést; nekem mondjuk jobban tetszene, ha víz is lenne benne, viszont remekül elfotózgatok a kiszáradt patakmederben. Zso és Kathy vesznek valami helyi, brutális kinézetű édességet, ami mintha csak használt autógumiból, és ánizsos-mentolos bevonatból készültek volna; Kathy viszont elég jóízűen maszolgatja. Ahogy eszegeti ezeket a laposféreg-szerű izéket, lassan kezdem megérteni, miért választ olykor Kaszáspók avatart magának a különböző közösségi portálokon.
Egy ismerős kisváros cukrászdájában landolunk végül, Kathy a fekete szörnycukrokról átvált a süteményekre, és elég jelentős tarolást visz végbe; az albán krémes felfedezésének örömét aztán megtartom magamnak. Baluék beszállókártyája a fél hatos vonatra szól, szóval még kirakjuk őket a vasútállomáson, mielőtt elindulnánk hazafelé.
Vaksötét van már, mire hazaérünk — olyan sokat vezetek a Sprawlban, hogy kifejezetten jól esik néha ténylegesen látni a reflektor fényét, és élvezni az egyedüllétet az utakon.
Ma indulunk haza, de így sem egyenesen — Kathy ittlétünk alatt kapott pár megbízást egy médiaügynökségtől pár fotóra, amelyek helyszíne pont útbaesik. Remélem, sikerül klassz fényeket kifognunk.