Hiába, tudok még főzni, gondolom, amikor látom, hogy Kathy családja eltünteti az ananászos-fasírtos szójafasírtat, a mindenféle trükkös rizsköretemmel együtt. És még a kókusztortámat sem kenik a falra.

Utóbbi különösen trükkös dolog ám: szenvedés a piskótatésztával — olyat például még soha nem láttam, hogy a tojássárgája pár hozzávaló belekeverésétől sűrű, kezelhetetelen, porózus masszává alakuljon. Azért sikerült végül áthidalnom a nehézségeket, harminc deka kókuszt is felhasználtam, de végül csak sikerült aprópénzre váltanom a régi ígéretemet.

Mostanában egyébként egyre gyakrabban sütök. Cal legendás sós kiflije például nem csak az alattam lakó, százhúszéves veterán néninél, de Chloé buliján is nagy sikert arat, amikor egy megfelelő pillanatban az asztalra rakják.. Még soha nem láttam Chloé gyárnegyedszéli apartmanját belülről — sokkal rendezettebb és sokkal sötétebb hangulatú, mint amilyennek elképzeltem. Még szerencse, hogy jó előre figyelmezettek, hogy ez egy designer drug party lesz, így hangulatilag sikerült rákészülnöm a dologra, szépen csöndben kevergetek magamnak mindenféle enyhe serkentős-hallucinogén koktélokat az egyik sarokban, a falnak támaszkodva. A társalgásból egy kicsit kevésbé veszem ki a részem, mint általában szoktam; túl színes a társaság, a helyszínen dolgozó útépítő mérnöktől kezdve az egyedi készítésű ékszereket áruló alternatív művésztől a könyvelő gyakornokig mindenféle emberek megtalálhatóak itt, és mindenkinek van legalább öt sztorija. Kiderül és általános derültséget kelt viszont, hogy olyan pasi vagyok, aki süt, főz, és az elmúlt három hétben többször is látott már világboltot belülről.

Ugyancsak nem kell szégyenkeznem a sütési tudományomon, amikor Kun-szun Lungot szórakoztatom a szépen kisuvickolt lakásban — persze elsőre kiszúrja, hogy az ablakot már egy kicsit régen pucoltam. Valóban, de hát Barrytown levegője nem olyan dögletesen mocskos — az előző helyemen, ha nem pucoltam ki az ablakot, pár hét múlva már semmit nem láttam a ház előtt elhaladó autópályából. A kis sós ropogós rudacskák azonban most is remekül beválnak — igazi, ezekhez Kathy is hozzáteszi a magáét a tetejére szórt kis sósrudacskákkal.

Pizzaügyben van talán a legtöbb behoznivalóm, de azért a múltkori algás-kagylós termész is elég finom lett; főleg másnapra, amikor melegítve, uzsonnának ettük meg. Jót tett neki az a huszonnégy óra érési idő.

Közben persze továbbra is keresek magamnak állást; sikerült belépnek a köszönjük-sajnáljuk szakaszba. Szerencsére Vizi, amikor összefutunk, megoszt velem pár apró trükköt, így most újratárazva tudok nekiugrani az önéletrajz-küldözgetési tevékenység örömeinek.

Vizit egyébként egy buliban pillantom meg — Ronin koncertjére jöttünk le, de a rendezvény egy kicsit nyúlósabb és rágósabb a kelleténél, pedig az utóbbi fél évben azért megfordultam pár kissé sárkányos bulin. A saját számok még csak-csak, de a feldolgozásoknál szerintem még az élő zenészek is forognak a sírjukban. Azzal szórakoztatom magam, hogy minden szám közben végiggondolom: mit mondana, ha hallganá. Kevés fordulat tűrne nyomdafestéket.

Ma persze megint korán van a reggel, a rendészeti hatóságokkal van egy rövid randevúm. Amikor elhagyom az épületet, és beleszimatolok a levegőbe, már meglehetősen biztos vagyok benne hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul nyerésre áll a tavasz.