Az első lépések

CalAir | | | 2007., március 10., 3:42 | | |

Hát, beloggoltam. Kezdetnek létre kellett hoznom egy ún. avatárt. A legelején 6 sablonavatárból kellett választani (pontosabban 12, mindegyik megvolt fiú meg lány változatban is). Persze ez sem volt a szokványos választék. Volt gót, kibergót, japánpunk, meg „szőrmók” (furry, humanoid állat, most épp róka). Simán lecsaptam a kibergótra. Aztán megérkeztem SL-be. Kezdetben egy oktatópályán voltam, ahol megtanulhattam az avatárom alapvető irányítását, használatát. Hogyan tudom irányítani a kamerát: First Person nézet, Third Person nézet, és úgy általában, a kamera szinte teljesen független az avatártól, persze van bizonyos korlátja, hogy milyen messzire lehet elbóklászni a kamerával az avatártól… Hogyan tudom irányítani az avatáromat: különösen nagy élvezet korlátlan szabadsággal repkedni amerre csak akarsz, ennek is van mondjuk magasságkorlátja, de nem zavaró, jóval a legmagasabb épület fölé is lehet repülni… No és szinte korlátozás nélküli teleport-lehetőség van a játékban, sőt, nem is kell tudnod, hova mész, elég, ha tudod a címet, vagy ráböksz a térképen. Persze ez az oktatópályán pont nem működött, mert egy pár apró feladatot el kell végezni, hogy eljuthasson az ember onnan. Ó, és persze nem maradhatnak el a különféle járművek, autók, motorbiciklik, repülők, sőt, az oktatóprogram azt is közölte velem, hogy még űrhajók is vannak, meg állítólag vannak űrállomások is SL felett, ahova el lehet velük jutni…

Azt is megtanultam, hogyan lehetek önmagam (azaz hogyan irányíthatom a kinézetemet). Már említettem, mennyire szabadon variálható a kinézet… De az a poén, hogy ezt a későbbiek során is bármikor meg lehet változtatni. Sőt, egy kinézetcsoportot el is lehet menteni. Ha akarod, kialakíthatsz magadnak két (vagy akármennyi) teljesen különböző kinézetet, elmented őket, és a későbbiekben akármikor pár klikkel át tudsz váltani egyikről a másikra, néhány másodperc alatt. (A neved persze nem változtathatod.) Pont most morfondírozok rajta, hogy poénból csinálok egy kisebb termetű ürgét, és megpróbálom lemodellezni Hulkot hozzá… Aztán ha feldühítenek, csak átváltok a nagy zöld szörnyre… Hehe. Külön ruhakészletet is lehet elmenteni, ha nem akarod az egész kinézetedet megváltoztatni, csak az öltözéket. No, nem ragozom tovább. De komolyan, a legjobban a „korlátlan szabadság” kifejezés jellemzi az egészet.

Megtanultam csevegni is. Szokásos, régimódi szöveges chat. Kétféle van, a beszéd (amikor is a közelben levők hallják, amit mondasz, illetve ha suttogsz, akkor csak a nagyon közel levők, ha meg kiabálsz, akkor a kicsit távolabb levők is (ezek különböző gombokkal állíthatók)), illetve az üzenet, amikor is egy adott személynek küldhetsz üzenetet (ha az adott személy épp nem SL-ben tartózkodik, hanem a valóságban, akkor ezt az üzenetet megkaphatja emailben (ha úgy van beállítva). A csevegésnek nagy színt adnak a gesztusok. Rengeteg van, és egy rakáshoz lehet gyorsbillentyűt is rendelni (már ha régimódi billentyűzetes adatbevitelt használsz). Olyan ez, mint az emotikonok (ami azt illeti, azokat is lehet használni), csak épp sokkal többféle van, és persze az avatárod animálódik (meg hanghatás is van hozzá). Vannak különféle táncmozdulatok, lehet tapsolni, cigizni, akárhova leülni (na jó, ez kakukktojás volt, ez nem gesztus, csak most jutott eszembe; tök fílinges leülni egy korlátra az út szélén és beszélgetni valakivel), jelezni, ha épp eltávolodsz a konzoltól (mondjuk vécére) (az avatár ekkor állva marad, de összecsuklik, mintha kikapcsolnának egy androidot)… Van egy csomóféle tánclépés, forgás, ugrabugrálás, kő-papír-olló jel (úgyhogy még kő-papír-ollózni is lehet)… És a legjobb, hogy ezeket a gesztusokat szabadon szerkesztheted, létrehozhatsz újat, ami mondjuk egy pár másik összefűzéséből áll, hozzáadhatod a saját hanghatásaidat vagy akármi… Mondtam: korlátlan szabadság.

És már nincs is sok hátra: még meg kell ismerkednem a hírlevelekkel, a keresőrendszerrel (a térképet és a használatát már ismerem), és már el is tűnhetek az oktatószigetről…

Óh, és majdnem elfelejtettem: megvolt az első interperszonális kommunikációm. Egy sráccal kezdtem csevegni, illetve ő kezdett csevegni velem, és mire észrevettem a csapdát, már késő volt. Persze, remélem, nem fogok túl antiszociálisnak tűnni (mivel egyáltalán nem vagyok antiszociális; maximum szociopata). Szóval ő is az oktatópályán bóklászott, de még jobban el volt veszve, mint én. Egy argentin srác volt, 15 éves. Kicsit eldumálgattunk erről-arról, sokat meséltem neki Angliáról meg Magyarországról, cserébe ő mesélt Argentínáról. Hogy baromi klassz hely, az emberek milyen barátságosak, hogy ha látják, hogy turista vagy, beinvitálnak a házukba és megkínálnak ebéddel… Csak a rablókkal kell vigyázni. Nagyon sokan vannak, és baromi agresszívak: ha nem adod oda nekik, amit kérnek (márpedig elviszik a ruháidat meg a cipődet is, ha valami márkás cuccot viselsz), akkor bántanak, nem ritkán meg is ölnek… És ami a legviccesebb volt számomra, hogy mennyire utálják az argentinok a chileieket. (Erről nem is tudtam…) Méghozzá azért, mert Chile az USA bázisa Dél-Amerikában. És hogy hol volt itt a csapda? Kábé 10 perc duma után le akartam lépni, hogy folytassam az oktatóprogramot, de megkért, hogy még ne menjek el, mert tök jót dumálunk. Úgy elkezdett ragaszkodni, mint egy kisgyerek. Aztán még eldumáltam vele több, mint negyed órát, mire végül mondtam, hogy márpedig nekem most mennem kell – persze köszönéskor be kellett jelölnöm, mint „barát”… Mindegy, gondolom, amint kijut a szigetről és bejut a városba, a forgatagba, és találkozik a hasonszőrűekkel, csak elfelejt majd.

Folyt. köv.