Most persze mondhatnám, hogy fogalmam sincs, hogyan került az első csomag ramen a lakásba; tulajdonképpen tényleg nem mernék rá megesküdni a Nagy Inkvizíció ítélőszéke előtt. Viszont nincs nagyon nehéz dolgom, ha találgatni akarok: akighanem Kun-szun Lung volt, aki megvette a piacon.

Még ma is emlékszem. Hétvége van, viszonylag korán kelek, de csak azért, hogy olvashassak, nem hogy valami hasznos dolgot csinálhassak. Kun Szun Lung már fél hétkor kinn motoszkál a konyhába. Kávét főz magának — még fiatalkorában szokott rá, amikor a börtönben volt orvos és megbízott pszichiáter; állítólag nem lehetett bírni a negyvennyolc órás műszakokat kávé nélkül. Nem is annyira a koffeintabletták miatt, már akkor is frankó dermák voltak forgalomban — egyszerűen csak a börtön személyzetének lepukkant konyhája volt az egyetlen, ahol egy kicsit emberi volt a légkör, és a kávézás tíz-tizenöt percéért még a vezetőség sem cseszegette őket. Legalábbis nem túl sűrűn.

Felhörpinti a kávéját — kizárólag saját pörkölésű cuccot hajlandó fogyasztani, amihez az alapanyagot mellesleg szintén a piacon szerezi be –, felvette öreg katonai kabátját, a mikorpórusos maszkját és elmegy bevásárolni. Nagy ritkán én is vele tartok — azért nem sűrűbben, mert egyszerűen lehetetlenség követni azt a tempót, ahogy ő a heti nagybevásárlásait intézte. Végigszáguld a bódék szűk sikátorai között, és megjegyzi az összes, de szó szerint az összes árat, ami érdekelheti — aztán némileg lassabban körbesétál hatalmas szatyraival, és elkezd üzletelni. Minden rohadt kínai és viatnami árust ismer, a cseleiket, a trükkjeiket, a gyengéiket — soha nem felejt el semmit, és ha valaki egyszer átveri, akkor többször nincs üzlet. Szépen lassan megtelnek a hatalmas plasztikszatyrok, időnként bepakol a csomagtartóba és új szatyrokat vesz magához.

Fantasztikusan hatékonyan költi amúgy a pénzt, és a rendszeres hétvégi látogatások is meghozzák néha a gyümölcsüket: olykor még húst is tudott venni; nem valami méregdrága, génkezelt cuccot, amit bárki vehet, ha van rá pénze (nekünk jellemzően nem volt) és elmegy valami flancos bevásárlóközpontba — és nem is valami vágóhídról kicsempészett hulladékot, hanem némi otthon és csak félig legálisan nevelt állatot. Lehet tudni (mármint Kun-szun lung tudja), kitől szabad elfogadni egy egész tisztességesnek látszó üzletet és kitől nem; ki eteti táppal az állatait és ki mindenféle bizonytalan eredetű hulladékkal. Mindenesetre a Kun-szun Lung által megvásárolt hústól egyszer sem hányunk kéket, ahogy az az egyik haverommal történt a kissé túlságosan is magabiztos faterjának köszönhetően és ez nem kis szó.

Amikor a kocsi csomagtartója megtelik, szépen hazajön, és szétpakol a kamrában — hatalmas lakásunk van, nagyobb kamrával, mint most az egész fürdőszobám, igaz, ez egyben raktárként is funkcionál. A szatyrokból néha egészen különleges dolgok kerülnek elő — talán egyszer, az egyik vietnami fűszerestől vett pár zacskó rament is. A tippem mindenesetre ez lenne.

Akkoriban én még imádom az instant kaját — csak forró víz kell hozzá, egy külön kis tasakból rázúdítani a fűszert és már kész is. Kipróbálom, hogy a fűszerkeveréket nem vízbe, hanem tojásba keverem, és együtt sütöm össze a félig főtt tésztával — ez sem volt rossz. Aztán egy kicsit elegem lesz a ramenből, egészen addig, amíg most, az új céges irodában nincs olyan konyha, amiben egyszerűbb dolgokat meg lehet csinálni. Meg lehet melegíteni az otthoni kaját, és igen, rament is össze lehet ütni.

Kiderül, hogy Kathy is szereti. Így a tésztás polcra ismét kerülnek ramenos tasakok, bár már én vagyok az, aki korán kel, és aki kávét iszik reggelente, a bevásárlás előtt.