Reggel mi vár rám? A Sendbendersem VR-szemüvegében azaz oly rég látott írógépes cetli. „Letelt volna a két hónap?” – kérdezem magamban. A cetlin egy cím állt, és az hogy várnak. Az órámra néztem. Az egyetemi kurzus előtt még meg kell írnom egy cikket. Persze közben borzasztóan sajnálom azt is, hogy a mai konferenciát kihagyom, és belül vinnyogok is miatta, mint macska mosógépben, de hát ez van… én sem lehetek ennyire pedáns. Kíváncsiságom erősebb annál, mintsem hogy szemétbe hajítsam a fecnit. Döntöttem: irány a Hilotrópia!
A recepciós a jól ismert monoton gépies hangú nő. Pár hónapja beszéltem vele telefonon. Haja ezüstkék, néhol csillámok törik meg zuhatagának egyhangúságát. Az arca leginkább az aszalt szilvára emlékeztet. Kb. a 70-es éveiben járhat az öreglány. Némán elé csúsztatom a papír cetlimet. Megnézi, majd int:
– Már várják fönt. 123. emelet balra a 83-as szektor. Majd az úr felkíséri.
Kicsit borsózott a hátam a helytől. Minden olyan kopár, olyan gépies, és tiszta. Borzalom. Hosszú gyaloglás után, végül egy irodába vezettek, ahol egy középkorú férfi fogadott.
– Jó napot! Kérem üljön le!
Bemutatkozás semmi. Oké. Leülök.
– Bizonyára kíváncsi a történetre…
– Ó, persze… – válaszolom némi gúnnyal a hangomban.
– Akkor elmondom önnek, hogy nem ön volt az egyetlen illusztrátora a könyvnek. A könyv egy régi ereklye. Egy ásatáson került elő Közép-Ázsiában. A könyv felkeltette az érdeklődésünket. Nagy nehézségek árán sikerült csak megszereznie vállalatunk ereklyék tanulmányozására szakosodott részlegének. A könyv különlegessége, hogy olyan titkosírással van írva, hogy ahány kriptográfus, annyi értelmezése van a tartalomnak. Ön ért a titkosíráshoz, ezt megtudtuk az aktájából (ezen egy picit elborzongtam… aktám… ehh… még mit nem?!). Valamint grafikus is. A könyvet 9 másik hasonló kvalitásokkal rendelkező embernek juttattuk el. Mind a 10-en más történetet elmesélő grafikákat juttattak el hozzánk. Gondoltuk hátha a képek elemzésénél jutunk valamire. Aztán arra gondoltunk, hogy hátha a személyiségben, az egyes vizsgált személyek életkörülményeiben keresendő a megoldás. Igen, feltűnt nekünk, hogy észrevette, hogy követik. Ezúton is elnézést kérek pancser beosztottjaimtól. Biztosíthatom már nem dolgoznak a cégnél…
Ez volt az a pillanat, amikor elöntötte a vér az agyamat, az asztalra csaptam, és kifakadtam.
– Hogy mi a franc? Követtek engem? Vájkáltak a személyes életemben csak mert képtelen megfejteni a részlegük egy rohadt titkosírással írt könyvet? Micsoda marhaság! Erre pénzt adnak maguknak? Ahh…
– Csillapodjék kérem! A kutatás megalapozott volt. Ha előre szólunk talán más az eredmény. Nem spontán. Természetes körülményeik között kellett vizsgálnunk az alanyokat.
– Alany… pff… – sziszegtem visszahuppanva a székbe.
A pasas kicsit meg volt szeppenve. Talán nem ilyen reakciókra számított. Én egyszerűen hülyét kapok az ilyenektől. Inkompetens marhák gyülekezete. Talán hibát követtem el. Talán be kellett volna szállnom a kutatásba – mint ahogy azt ajánlotta. Talán le kellett volna nyelnem a békát. Ehelyett elkértem az aktámat, és egy soha viszont nem látásra kijelentés kíséretében magam mögött hagytam a Hilotrópia épületét.