Igen, azt kell hogy mondjam túlpörgött. Sok volt a serkentő? Minden bizonnyal… miután három órán át görcsöltem egy férfiakt szénrajz elkészítésén az egyetemen, a szokásos szerda esti programom keretében, hulla fáradtan, és hatalmas pakkokkal, meg dossziékkal megrakodva elindultam, hogy felcsípjem Try-t félúton, hogy utána együtt mehessünk az eldugott sikátorban tanyázó underground kávézó felé.
Valójában nekem már reggel gyanús volt a fickó, amikor mentünk új légpárnákat telepíteni a kocsiba, bár akkor még bennem volt kakaó, és én pörögtem egy kicsit intenzívebben a megszokottnál (erre most inkább nem térek ki ;)).
Szóval egész napos éhezés (ha leszámítjuk a reggeli thai fűszerezésű alga- tofu kombót), és robotolás után, végre levackolunk a kávézóban, hogy csatlakozzunk PeeDee kreatív művészeti portáljának szerkesztőségi gárdájához.
Első mozzanatként rendelek egy feta-padlizsános-bazsalikomos vacsit, meg egy csésze forró teát, és lassan érzem ahogy vissza kúszik ereimbe az élet. És igen! Hamarosan már látok, hallok, értek, és még beszélni is tudok. Miután a tanácskozás minket érintő része lecseng, meg lerendeztem egy-két fotós melót, Try fülébe csilingelek pár kedves mondatot. Búcsú.
Útra kerekedünk tömegközlekedéssel, egyenesen a kocsi irányába. A megállóban azonban vacogni kezdek, mire Try átölel a kabátjával, én pedig irtó mókásnak tartom a helyzetet. Innen is a veszett ötlet – vajon beleférünk-e Try kabátjába? Hát Try-t sem kell nyaggatni ilyesmivel, már dobatja is le velem a hátizsákom, a következő pillanatban pedig ráz a nevetés, ő pedig kitartóan küzd a zipzárral, és nem hiába. Az ügyködést siker koronázza; a további 2-3 percben én eltűnök, Try-nek pedig plusz két lába nő, meg egy nevető, fuldokló pocakja. Csak fellélegzem, amikor befut a járművünk, természetesen Try ámokfutásának ezzel még nincs vége. Hazafelé úton egy óvatlan pillanatban a tök sötét úton lekapcsolja a kocsi világítását, és teljes átéléssel suttogja:
– Lopakodó üzemmód. Fegyvereket élesíts!
A következő pillanatban már az áramellátást is megszünteti, a kocsi némán siklik tovább immáron az aszfalton… lassan gurulunk, mire a balomon újra megszólal Mr. Játszópajtás:
– Akkor háromra kiugrunk a kocsiból…
Mire én:
– Te hülye vagy!
Aztán persze megkönnyebbülve konstatálom, hogy végre az utcánkba értünk. Persze ez a csodabogár csak nem áll le. Mint valami infantilis kisgyerek az autópálya szőnyegén a kis cuki matchboxaival, Try úgy kezd el keringeni körbe körbe a körforgalomban megállíthatatlanul, mint a ringlispíl.
Azt hiszem eljött a pillanat, amikor hálát adok az égnek, hogy végre itthon vagyunk :) :) :) :).