Jó sok éve már, hogy utoljára jártam a Szigeten — akkor még kanállal lehetett enni a levegőből a port, mindenki koszos volt és büdös, a kaja méregdrága, a szórakozási lehetőségek meg elég gyérek, bár akkortájt már a civilszféra is kezdte kinyújtogatni a lábait a terület kevésbé frekventált részeire.
És most ott sétálok a gumi járófelületen, ami elég jól megakadályozza, hogy szálljon a por. Legalább ezer helyen tudnék enni kulturáltat és finomat, nem sokkolóan drágán, hanem mondjuk a Sprawl központjának fiatalosabb árain. Ráadásul az egész banzáj multikulturális jellege frankón felerősödött: csak úgy hemzseg a hely a külföldiektől. Az egzotikus beültetéseket, a legkülönbözőbb partyszínekben villódzó műszemeket, a fura feliratú pólókat még csak elviselem arcrezzenés nélkül, de amikor szembejön egy szolid ötvenes csávó öltönyben-nyakkendőben, akkor azért határozottan kizökkenek a kerékvágásból. Miközben tompán bámulok magam elé, rám is támad két aktivista csaj, aki átad nekem egy szórólapot, ami a „testbe ültethető csipek” ellen propagál. Hát, asszem valaki lemaradt az idővel.
Lassan ideje sajtótájékoztatóra menni – a Kölök pengés hosztesszmosollyal fogad, nyom a kezemben egy adag jéghideg ásványvizet koffeinkivonattal és mutatja meg, hol a legfoglalt helyem. Elég érdekes helyszín egy sajtótájékozatónak, folyton átszűrődik az ügyfélfogadás hangja a szomszédos designer drug sátorból, de asszem, nem spórolásiból, hanem csak a feeling miatt spórolták ki a hangszigetelést. Mindenesetre érdemes ilyen körülmények között topmanagerek és másodvonalbeli politikusok nyilatkozatait hallgatni. A jelenlevő Mat-su Evening News munkatársa hozza a szokásos formáját, négy kérdésből három totál baromság, egy pedig a legalapvetőbb tájékozottsági hiányokra mutat rá. Azért van kéziszámítógépe és fejbe csatlakoztatható telefonja.
Persze csak otthon nagy a szám, az Art Macabre előadását nem találnám már egyedül, hát rácsörgök Kathyre, hogy hol is van pontosan. Egy hatalmas, hegtetoválásokkal borított ausztrál csávótól nyúlok egy műsorfüzetet, és hamarosan már az underground sátorban üldögélek, és kortárs magyar szürreális filmeket nézek.
Szépen lassan szivárognak befelé az L50 klónjai; komolyan mondom, hátborzongató, hogy egyesek képesek csak azért átszabatni az arcukat, hogy valamelyik domináns csajra hasonlíthassanak. Amikor már négy Syscke-hasonmás ül körülöttem, akkor már komolyan kezdek aggódni a mentális egyensúlyomért; aztán amikor sréhen mögém leül egy fekete hajú Ivy-mutáns, már meg is szédülök egy kissé. Ráadásul ők nagyon nem vevők a kortárs filmművészetre, így miközben a kivetítőt bámulom, megtudom, hogyan tett szert az egyikük egy új pasira, és hogy hol vette a másik a majomcsontlapokból összerakott legyezőjét.
Jó sok késéssel az Art Macabre is jön és megy, utána pedig összefutok Kölökkel és Leslie-vel. Most látom először a csávót, kicsit laza a wizztől, de amúgy coolabb a coolnál, hogy finom legyek, maximálisan meg tudom érteni a Kölök stílusváltási hajlandóságát. Hogy finom legyek. Benyomunk egy közös gin fizzt (én magyarázom el a receptet a kínai mixernek), aztán húzás haza, vár kedvenc kajám és a Casablanca lépesmézzel.