Ijesztőek az éjszakák. A zajok, a hangok, a morajok… az emberek oly távolinak tűnnek. Beszélnek hozzám, én pedig megsüketülök és átlátok rajtuk. Átlátszóak. Valójában meg sem történik. Mintha nem is léteznék. Egy nyavalyás álom vagyok semmi más. Egyszer majd felébred az illető, aki álmodik engem, és azzal bumm, meghalok. Nem is voltam, nem léteztem, senki vagyok. Azok sem léteznek, akik körülöttem vannak. Ha megcsókol az nem valódi, ha csalódás ér, az nem valódi, ha boldog vagyok nem valódi. Az álom képernyője fekete-fehérre vált, én pedig elsüllyedek a felismerésben: semmi sem létezik. Kiábrándít a tudat. Depressziós leszek tőle. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz. Hogy eljön a pillanat, amikor megszűnök létezni, és velem együtt minden, mert többé már nem leszek. Félek. Ez megpecsételi jelenemet. Szürkén látom a világot, és nem valódinak. Mintha egyfolytában csak álmodnék. Valahogy mostanában nem érzem át szavaim, gondolataim, tetteim valódiságát. Álom és ébrenlét összefolyik. Nincsenek többé éjjelek és nappalok. Dráma. Már megint drámázom a nagy jólétemben. Kívülről nézve sokan irigyelhetnének… szinte mindenem megvan, én mégsem vagyok elégedett. Valami hiányzik. Valami hiányzik… pedig mindenem megvan. Mi lehet az? Tudni akarom :(…

Szeretném, ha nem kellene döntéseket hoznom, ha nem kellene semmiről sem döntenem. Ha azt csinálhatnám, amihez kedvem szottyan, amikor csak kedvem szottyan. Szeretnék megint gondtalan, és spontán lenni. Életkedvet akarok, és vidámságot. Mindenféle aggodalmat, bánatot, konfliktust, felelősséget, nehéz döntést kiiktatni az életemből. Kicsi vagyok én még ehhez :(.