Don Giovanni és a kabátok

Klri | | | 2006., július 31., 7:32 | | |

Rászántam magam… Voltam ugyanis egy koncerten. Méghozzá egy Don Giovanni koncertszerű előadáson. Nos, eddig nem tudtam (illetve úgy tudtam, nem így van), hogy a „koncertszerű” előadás azt jelenti, nincsenek díszletek, és a szereplők kellékként vagy a levegőt, vagy saját ruhadarabjaikat választják. Nos, most fény derült a nagy igazságra.

Már az első jelenetnél gyanús volt az ábra (Leporello járkál fel, s alá), ez úgy nézett ki, hogy a színpadon volt két széksor (kb. a két harmadoló vonalon), köztük egy fortepiano és egy cselló (ezek játszották a recitatívokat), az egyik oldalon ültek az énekesek, a másikon Leporello (jó, tudom, ő is énekes), majd a nyitány után felállt (ti. Leporello), és elkezdett fel-alá járkálni. Majd Don Giovanni és Donna Anna felállt a székéről, megkerülte a fortepianot, és onnantól kezdve rohantak be a színpad közepére (egymást rángatva), miközben Leporello a saját széksora mögé bújt…

A legviccesebb persze az volt, mikor a ruhacserés jelenetnél (Don Giovanni és Leporello a második felvonásban ruhát cserélnek, hogy G. szolgaként hódíthasson meg egy szobalányt) tényleg kicserélték G zakóját és L frakkját…

Egyébként nagyon vicces volt az előadás, végignevettük (a Don Giovanni vicces opera, csak vannak humortalan rendezők), kár, hogy pont csak a címszerepet játszó világsztár volt a legrosszabb énekes… Igazából a többiek sem voltak annyira jók, Zerlina pl. majdnem alullicitálta Giovannit, de mondjuk egy Magyar Állami Operaházi előadáshoz viszonyítva fantazmagórikus élményben volt részünk.

Röhögőgörcs — bitófa — a sors viccességei — meg én — én — én…

kzt | | | 2006., július 31., 2:32 | | |

Mostanában pokolian szarul alszom el. Na igen, ez általában annak a jele, hogy valamin nagyon kattognak a fogaskerekek az agyacskámban, és képtelen vagyok kikapcsolni őket, tehát pörögnek, forognak, egyszóval nem hagynak nyugodtan aludni. Persze halálosan kimerülök tőlük. Szóval erős késztetést érzek arra, hogy szólni kéne ennek az istenfazonnak, hogy nem teremtett kompatibilis szerszámokkal erre a Föld-izére… valahogy nem klappolnak a beállításaim a napi 24 órával. Nem egyezhetnénk ki inkább mondjuk valami 36 órás cuccban?

Önelemezgetési hadjáratot elég régen folytattam utoljára magam ellen, most viszont akarva akaratlanul mégis folyamatban van egy. Ez legfőbbképpen akkor szokott előbuggyanni belőlem, amikor egy korszakot lezárni készülök, vagy csomagolok és tovább állok egy bizonyos életformát magam mögött hagyva, fittyet hányva a változással járó kellemetlen körülményekre, hiszen tudom, hogy majd jobb lesz, ami ezután jön. Szóval vicces dolgokat fedezek fel — vagyis kényszerítenek a körülmények felfedezésükre –, hogy az élet milyen kis szörnyetegen gúnyos vigyort gerjesztő játékot játszik velem, mintha valami marionett bábú volnék. Nem dönthetek, mert nem merek dönteni. Az történik, amire a legkevésbé sem számítanék, és olyanokat teszek, amik még engem is megdöbbentenek.

A másik bosszantó dolog, hogy lassan elmondhatom: kétnaponként elég intenzív deja vu-m van. Ez többnyire valami frusztráló rossz előérzettel társul, ami az őrületbe tud kergetni.

Nem akarok misztikus fejtegetésbe merülni, hogy ezzel magyarázatot adjak a furcsa eseményekre, mégis kénytelen vagyok kijelenteni, hogy _a könyv_ nagy hatással van rám. Annyira, mint még egy sem soha. Amikor olvasom olyan mértékben árad szét bennem az akaraterő, és eltökéltség, hogy szinte robbanásig feszíti korlátaim. Akkor elhatározok kismillió dolgot, amit meg kell tennem, aztán bumm… fél órával _a könyv_ letétele után megint végtelenül gyenge vagyok, és erőtlen. Alvás… az alvásproblémámra már végre megoldást kéne találnom. Miért… kérdem én: miért van az, hogy ilyen pokolian nehezen alszom el, és hogy annyira pokolian nehezen felébredem másnap délután.

Önelemezgetést eddig rendszerint egyedül végeztem. Magamban, amikor egy szem én voltam barátok nélkül… vagy valami hasonló. Amikor Pál-fordulatot akartam csiholni az életembe. Rendszerezni, hogy hogyan viselkedem, ok-okozati összefüggéseket találni tetteim, és problémáim között, amiért képes voltam azt mondani itt egy korszak vége… most pedig egyszerűen csak azért elemezgetek, hogy megértsem… megértsem magamat, hogy rácsodálkozzak, hogy jéé, én ilyen vagyok? Aztán megmosolygom… talán még fejlődőképes ez a fiatal személyiség, és miért ne lenne az…

Összességében azt kell, hogy mondjam, úgy érzem magam, mint aki a bitófán kötéllel a nyakában röhögőgörcsöt kap, és lihegve azt zihálja a hóhérnak, hogy „úgysem fogok meghalni”.

Ami iránt viszont csillapíthatatlan szomjvágyam van az a sport. És amikor jövő héten elmegyek uszodába, és kiderül, hogy a lábam továbbra is teljesen használhatatlan, akkor esküszöm, hogy hisztérikus rohamban fogok kitörni.

Este egyedül Barrytownban

Trychydts | | | 2006., július 27., 12:01 | | |

Öreg és csúnya, ám annál közönségesebb ügyfél visszajelez, hogy képeken ő nem egy életvidám, vagány és szenvedélyes nő. Tekintettel arra, hogy t. ügyfél a projektre szánt energiáinak száz százalékát az én szekálásommal töltötte, én pedig csak azt csináltam, amiben megállapodtunk, nem vet szét a depresszió. Na nem mintha nem ismernék én is néhány ránctalanító trükköt és ne lennének hozzáillő szoftvereim; egyszerűen ez már abszolút nem volt benne a pakliban. Legközelebb nem vállalok egy olyan melót, ami nem az, amit szeretnék és kész. Pláne, ha a kedves partner egy vasat sem fizet.

Bepróbálkozom én is — természetesen mindenféle megbízástól függetlenül, csak amolyan bátorságpróbaképpen — egy ahhoz hasonló grafikai interfésszel, amit Kathy is használ: amikor ő dolgozik, és beszélget közben, akkor ez olyan egyszerűnek és természetesnek látszik. A cél egy egyszerű spirál létrehozása; a végén már vért sírok, de még mindig csak egy ledrogozott pók hálója van a kijelzőn. Főhajtás a győzőnek! Asszem, most már tudom, miért kapkodnak Kathy után mindenféle cégek folyamatosan.

Egyszemélyes kis hírcsatornám, az I hate it here ezúttal csak az első százba jutott be a nagy blogversenyen; itt viszont elég büszke vagyok így is, decemberben, amikor kijátszottam ezt a kártyát, pontosan ezt a célt tűztem ki magam elé. Elgondolkodom rajta, hogy febontsam a Baluéktól kapott francia pezsgőt, de végül nem teszem — más elfoglaltságaim is vannak a lerészegedésen kívül.

Elkészül a vacsora, méghozzá a változatosság kedvéért nem a Hermionétól kapott amerikai szakácschipekről (amikben, by the way, amerikaiak vagy sem, de nincs pizzararecept) valami, hanem egy igazi gyerekkori kis retróság, paprikás krumplit szójavirslivel. Finom volt; na meg üdítő dolog végre olyasvalamit készíteni, ami tényleg a kisujjamban van.

98,60 F

Trychydts | | | 2006., július 26., 15:01 | | |

Csabi röhög hangosan Barrytowni kéglim egy másik sarkában, az Ono-Sendai előtt üldögélve: először játszunk úgy a Harcmezőn, hogy személyesen is jelen vagyunk mind a ketten. Alga- gomba- és szójaszendvicseket ütünk össze mindenféle szintetikus ízesítőkkel, mexikói sört iszunk és úgy általában véve állati jól érezzük magunkat. Igazi pasibuli, kár, hogy nálam gyakorlatilag sose nincs ilyen.

Megvettem egy teljes évad Hat Haver New Yorkban szimstimcsipet; ha nagyon ráérünk Kathyvel, vagy ha abszolút nem érünk rá, mert lényegében ránőtt a keze Sandbendersének grafikai interfészére, de úgy érzi, hogy szünetet azért mindenképpen kell tartani, akkor benyomunk egy-egy részt.

Gombás pizzát sütünk: sajnos Cal, az igazi tésztaguru nincs velünk, így a végeredmény, ha nem is szánalmas, de több szempontból is kifogásolható. Azért amikor a vidkomon elújságolom Calnak, hogy mit műveltem, akkor ahelyett, hogy elárasztana tanácsokkal, még ki is röhög: ő már csak a kiszállított pizzára esküszik, hiába van a henteskezeinek kisujjában benne a tésztakészítés mindenféle csínja-bínja.

Valamelyik reggel újjab főzési baklövésem ifjúkorom savoyai rántottája: Kathy szerint egyrészt nyers, másrészt kiköpött virsliíze van. Azért én jobban lelkesednék, ha legalább friss virsliíze lenne — nem nagyon veszek a számba semmit, amit valaki egyszer már kiköpött.

Újabban Jackson pajtás gondozása is rám hárul. Nyilván jót tettek neki a nigériai import macskaemrió-szövetek és a kiadós hormonkezelés, amit nemrég kapott, és ahogy elnézem, a beültetéseinek sincs különösebb mellékhatása. Már ha nem számítjuk mellékhatásnak azt, hogy valahányszor belépek a lakásba, fújva veti rám magát, vadiúj krómacél körmeit tövig mélyesztve a táskámba. Még jó, hogy nem a combomba, mert az ütőereimet szerintem egy fél perc alatt találná meg és tépné fel.

Mindennek határán…

kzt | | | 2006., július 23., 2:16 | | |

Nehéz hét áll mögöttem. Trychydts tegnapelőtt este kijelentette, hogy olyan nyúzott vagyok, hogy nem bírja tovább nézni. Elzavart aludni. Sápadt voltam, a szemeim dagadtak és vörösek. Tulajdonképpen a grafikákon dolgozom éjt nappallá téve. Megbabonáz a történet. Valami furcsa eklektikus vonalat követett az író a szürrealista elemek csak még képtelenebbé, és meghökkentőbbé teszik a történetet. Viszont mire túl vagyok egy fejezeten, és visszaolvasnám… furcsa mód… ha újrakezdem olvasni a történetet, egyszerűen nem tudom ugyanúgy lefordítani a kódokat… néha azt hiszem, hogy azért mert fáradt vagyok, valójában abszurd az egész…
Felhívtam a Hilotrópiát. Végre adtak elérhetőséget. Kiadták a feladatomat is. Illusztrációt kell készítenem a könyvhöz. Nem nagy ügy – gondoltam.

Beszámoltam nekik az elmúlt időszak gyanús eseményeiről. Ha ők csinálják ezentúl óvatosabbak lesznek, nekem pedig nem kell beszarva járkálnom bármerre is megyek… ha pedig nem ők követnek, és nyomoznak utánam, akkor a nyomorult könyvük érdekében elkapják azt, aki a nyomomban van. Legalábbis erre próbáltam rávezetni őket, amikor vázoltam a helyzetet. Azt hiszem fogták az adást…

Try szerint rám férne egy kis lazítás már végre… elvégre nyár van, én meg csak gürizek. Tulajdonképpen ő is.

Ma lementünk a Giant tóra, mert ott volt egy fotós megbízatásom… underground performanszokat fotózom… sajnos azt sohasem fogják megérteni, hogy korom sötétben cseszhetem az überszuper masinámat… sajnos csodákat tenni nem tudok. Szóval hiába nyafogok a világításért, nincs lehetőség… szoros munkatervem mellett — Trynek hála, hogy nem kellett Intervonattal mennem, mert elvitt kocsival – még arra is volt időnk, hogy kicsit lemásszunk a tópartra, és lábat lógázva a meleg vízbe a lemenő Nap alatt hagyjuk, hogy halálra zabáljanak a génmanipulált gigantikus irtanivaló rohadék szúnyogok. E nélkül viszont állati hangulatos lett volna. Az a két perc, amíg bírtuk az is volt.

Természetesen a fesztivál műsorában csúszás volt. Azt már jobb, ha meg sem említem: 2 órás!!!
Ahh… megbeszéltük Try-vel, hogy elmegyünk nyaralni. Tényleg nyaralni. Mindenféle Sandbenders, és meló nélkül… lazítani végre maximális kikapcsolódással… Tükörvilág meghódítása sajnos őszre marad. A rohadt légitársaságok még mindig neheztelnek a múltkori incidens miatt… talán, ha igénybe veszem a Hilotrópia szolgáltatásait meggyorsítható a folyamat. Meglátjuk.

Összeesek a fáradtságtól… :(

Nyári változatosságok

Trychydts | | | 2006., július 22., 11:11 | | |

Vicces úgy kinézni az ablakon, hogy az ember egy tavat lát, fákkal meg minden. Annak sem igazán tudom az idejét, hogy mikor ültem már utoljára tábortűz körül, és mikor ettem utoljára valódi disznóból készült szalonnát. Kathy persze ilyenkor is marad az undorító szójakolbászánál — megkóstolok egy kihűlt darabot, kábé olyan íze van, mint a paprikás csalinak gyerekkoromban, amikor még pecázást imitáltunk a Dunánál.

Dolores megmutatja a Tejutat; ahogy hanynatt fekszem a fűben, rögtön leesik, miért szeret Kathy időről-időre médiaböjt-kúrát tartani.

No persze amikor hazaérve ismét áramlani kezdenek a bitek a hálózati interfészben, akkor azért elönt valamelyes megnyugvás. Prezentálom Geebeenek a megbeszélt designt — elég meglepő és fura érzés, de lényegében első szóra megveszi. Egy-két kisebb módosítást kér csak, de azokat gyerekjáték lesz beprogramozni.

Cal nem csak az Elkerített Városba tért vissza, de végre neki is van rendes netcsatlakozása — egyik éjjel elég jól el is szórakoztat és ellát jótanácsokkal egy on-line beszélgetés keretében. Állítólag fogyni is fog — nekem maximum egy kicsit nyúzottabbnak tűnt a képe a monitoron keresztül, de a nemrég vásárolt karbonvázas bicaj hatása még nem igazán látszódik rajta.

Egyik este aztán némi változatosságra vágyunk, és becsúsztatom az édesanyámtól kapott szakácskönycsipet a számítógépembe. Némi keresgélés után találok valamit, ami vegetáriánus is, meg nekem is ízleni fog, és a hozzávalók után sem túlságosan sokat kajtatni a Sprall fűszerárusait. Amerikai ratatouille, ezerszer finomabb, mint a francia változat.

The Return Of The King-kong

CalAir | | | 2006., július 21., 3:28 | | |

Mindenekelőtt szeretném megköszönni Try-sannak, Kathy-nek (legfőképp nekik, de a többieknek is egy kicsit), hogy életben tartották a blogomat, amíg távol voltam. Köszi, gyerekek! Persze azért örülnék, ha továbbra is írkálnátok ide!

Try-sannak külön köszönet az arculatváltásért. Jobban örültem volna, ha előtte egyeztet velem, de elismerem, nem volt könnyű elérni engem, és végülis jól sült ki a dolog.

Most egyelőre ennyit, hamarosan újra jelentkezem és elmesélem, milyen kalandok estek meg velem az utóbbi néhány időegységben.

Megjöttem

Trychydts | | | 2006., július 15., 14:47 | | |

A kilométeróra számlálója átugrik nyolcszázra, totál fogytán már a benzinem. Szerencsére pont szembejön egy üzemanyagtöltő állomás, lassítok, átpöccintem az indexet és átsorolok a szélső sávba. Geebee mondanivalója egyre hallhatóbb lesz az utastérben; épp azt magyarázza, mennyire félresikerült volt a Zoeit vizsgáztató hétvége. Az volt, vazzeg, gondolom magamban, egy kurva nagy félrenyúlás. Baromság volt már belemászni is.

Elég húzós hét van mögöttem: sose tudtam stressz nélkül elviselni, hogy én és egyedül én vagyok felelős nyolc ember szakmai fejlődéséért. Klassz helyen voltunk egyébként, mármint leszámítva azt a kellemetlen érzést, ami mindig elfog, ha elhagyom a Sprawlt. Net csak csillagászati összegekért a pengemosolyú recepcióshölgyekkel való személyes egyeztetés után van, és akkor is csak jelzésértékű sávszélességgel — nb. Geebee még így is megkönnyebbülten vigyorog, amikor szépen lassan átszivárog a dokumentuma hetven kilométerre levő szerveréről. A zuhanyfülke ajtaja nehezen záródik — hiába, ide nem szállítják házhoz a pótalkatrészeket –; a fürdőszobának pedig egy pici, liláskék béka is állandó lakója. Az előadók rendre elakadnak a városból kifelé tartó, rendszerint túlzsúfolt autópályákon. Ugyamakkor van forróvizes, szabadtéri medence, rengeteg növény, amik remek lakóhelyül szolgálnak egy rakás rovarirtó-rezisztens szúnyognak.

Csapatépítő játékból persze bőven kijut nekünk: azért nem tudom, mire gondolt a szervezéssel megbízott kis csoport, miért buli cégvezetőknek, ha a fejükkel kell egy dinnyét összetörniük vagy ha egymás lába közül kell meginniuk az ásványvizet. A vízutánpótlás egyébként a másik jellegzetes hibája ezeknek a helyeknek: a fertőtlenítőkkel telezsúfolt, enyhén sárgás víz szinte ihatatlan, a palackos pedig méregdrága. Végül kólát veszek, napközben a szálloda bárjában, szigorúan csak üvegből (a csapolt kólába zsúfolt adalékanyagokban sem bízom egy ennyire isten háta mögötti helyen), éjjel a céges fenntatású büfébe. Ipari célokra kell? — vigyorog rám a felbérelt, két méter húsz centi magas, animált tetoválásokkal kidekorált bérmixer. Ennek ellenére is enyhe dehidratációval érkezem haza.

Végül persze minden remekül sül el, már persze a lehetőségekhez képest: Geebee szerint elég profi lett a záró prezentációm, és Jonny Bravo pettingtechnikáját is sikerül megfigyelnem az egyik hajnalon az éjjel-nappal működő jacuzziban. Helyes kis céges pipit csípett fel ez alkalommal — érdekes módon, amikor elindulunk vasárnap este Geebee-ékkel hazafelé, már a bár pincérnőjével flörtöl. A jelek szerint lapzártáig nem sok sikerrel.

Városi pletyka

kzt | | | 2006., július 14., 17:22 | | |

A zöldfedeles könyv egy történetet mesél el. Laikus számára érthetetlen krikszkrakszok halmaza csupán. Kriptografikus módszerrel elrejtett történet. Aki nekem szánta a könyvet, annak tudnia kellett, hogy 13 három éves korom óta foglalkoztat a kódfejtés, és tudnia kellett, hogy tanultam. Ahhoz viszont, hogy erről bárki is információt szerezzen nem elég bemennie egy hivatalba, hogy kikérje az adataimat. Jó pár állammal odébb kell információ után kutatnia, egy isten háta mögötti elit iskolában.

Este elbóbiskoltam. Telefoncsörgésre ébredtem. A vonal túloldalán egy monoton hangú nő a Hilotrópia nevű cég alkalmazottjaként mutatkozott be. Érdeklődött, hogy hogy állok a könyv elolvasásával. Megszeppenve markolásztam headsetem zsinórját. Hosszú másodpercek teltek el, mire sikerült kinyögnöm, hogy jól, csak kicsit lassan megy az olvasás, mert rég foglalkoztam kriptográfiával. A vonal túloldalán a nő helyeselt, majd közölte, hogy jövő héten elkezdhetem a munkálatokat az illusztrációkkal. Nem értettem.

– Tessék? Mi-miféle illusztrációkkal? És-és mi ez az egész tulajdonképpen? – kérdeztem kicsit hevesebben a kelleténél.
– Semmi probléma. Időben tájékoztatjuk önt a részletekről. Amennyiben együttműködik velünk, magas bérezésben lesz része. Hamarosan újból jelentkezünk. További szép napot! – tompa koppanás.

A nő letette a kagylót. Szaggatott sípolás hallatszott a headseten át. Hogy mennyire utálom a titokzatoskodó megbízatásokat. Valahogy nem bírom a hatásvadász módszereket. Azt persze nem mondom, hogy nem keltették fel az érdeklődésemet. Hilotrópia… a cég elég nagy hírnévnek örvend az utóbbi időben. Valami fejlesztési projecttel elsöprő sikert aratott. Elsősorban kiadványokkal, könyvekkel foglalkozik. Egyes szekciói viszont kutatásokat is folytatnak. Városi pletyka…

A kikapcsolódás művészete

kzt | | | 2006., július 13., 16:36 | | |

Tegnap voltam az Irodalmi Múzeumban. Aztán megebédeltem abban az előkelő múltszázadbeli étteremben, amiből még anno az egyik leghíresebb forradalom indult. Rántott szójafalatkákat ettem algakörettel. Kivételesen finomra sikerült. A Irodalmi Múzeumban volt egy-két dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, így hát ebéd után átsétáltam a Régiós Levéltárba, hogy utána nézzek néhány dokumentumnak.

Kellemes atmoszférája volt. A levéltár egyike azon helyeknek, ami nem esett még áldozatul a kormány modernesítő hadjáratának. A mélybarna faberendezés, a zöld és bíbor bársony kárpitok, az aranyozott szegélyek elfeledett előkelőség érzetét keltik az emberben. Dolgom végeztével még átugrottam a Természettudományi Múzeumba. Gondoltam, hogy kiszellőztessem az agyamat, arra pont alkalmas lesz a közelmúltban feltárt múmiák megtekintése. Nemrég úgyis ezzel volt tele a sajtó.

Sétálni a mumifikálódott testeket tartalmazó üvegkoporsók közt olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Hihetetlenül megnyugtató érzés. Az idő megáll. Senki sem kérdez semmit. A kijárat felé, még elidőztem az Akvárium nevezetű teremben, ami arról híres, hogy minden fala (alját, tetején beleértve) üvegből van, mögötte pedig tengeri halak, herkentyűk sokasága… mintha a tenger fenekén ücsörögne az ember.

Este sajnos olyan kimerült voltam, hogy le kellett mondanom a fotózást, de mikor felhívtam a megbízót, ő kezdett szabadkozni, hogy jövő hétre gondolt, nem is mára, elnézésemet kéri, és nagyon restelli.

Azt hiszem be kell számolnom egy különös dologról, ami a levéltárban történt. Ültem az egyik eldugott zugban, iratokat tanulmányoztam, amikor hirtelen árnyék vetült az íróasztal lapjára. Egy férfi állt felettem. Haja őszült, faragott bot volt a kezében. Mintha maga a levéltár megtestesült szelleme lett volna.

– Kathy? Kathy Zoei Torrance? – kérdezte.
Némán bólintottam.
– Lenne számára egy megbízatásom.
Azzal — választ sem várva — egy cirádás borítójú kopott könyvet helyezett az asztalomra. Tekintetem értetlenül cikázott az öreg, és a könyv között.
– Vigyázzon rá! Nagyon értékes. Kérem olvassa el! Hamarosan jelentkezem.

Azzal felém biccentett, és reakciómat meg sem várva kilépett a könyves szekrények képezte bunkerből. Elakadt lélegzettel fogtam ujjaim közé a zöld bársonykötésű könyvet. Amikor megérintettem az az érzésem támadt, hogyha egy kicsit erősebben szorítanám elemeire porlana.
Kezdem azt hinni, hogy némi fatalizmus belém is szorult, és a dolgok nem történnek véletlenül. A könyvet anélkül, hogy kinyitottam volna a táskámba csúsztattam, és mentem… mentem, hogy a múmiák üvegkoporsói közt egy kicsit kiszellőztessem gondolataim.

Amikor kiderül: a látszat csal…

kzt | | | 2006., július 11., 18:22 | | |

Vége a vállalati hétvégének. Mit mondjak, megdöbbenéssel konstatáltam a 4 napos konferencia alatt, hogy mennyire felelőtlen, szervezetlen belső struktúrával rendelkezik a vállalat. Lesújtó számomra szembesülni azzal a ténnyel, hogy egy ilyen vállalat megengedheti magának azt, hogy inkompetens emberek hozzanak döntéseket, hogy a Választó Bizottság ezekből az emberekből álljon. Ilyenformán természetesen az sem ért meglepetésként, hogy riválisom miután előadta vérszegény terveit, majd én, mint szakértő részletekbe menő programomat, a Választó Bizottság képtelen volt kétharmados többséggel, bármelyikünk alkalmassága mellett letenni a voksát. A kétharmados többség pedig elengedhetetlen bármelyikünk megválasztáshoz. Így a jelöltállítási procedúra kezdődött elölről, ám mikor másodszor jelöltek, a jelölést már nem fogadtam el. Nekem nem érdekem az, hogy a vállalatnál dolgozzam, ha nem kapnak utánam két kézzel. Ez nekik lett volna érdekük, hiszen így is több mint elegen tartanak igényt szakértelmemre. Én csak a vállalatnak akartam szívességet tenni. Segíteni, egy kicsit felvirágoztatni a szekciót, hiszen romokban hevert. Ám ha a bizottság, úgy dönt, hogy nincs szüksége a szakértelmemre, csak mert új, vagyok, és nem ismernek régóta, ám legyen. Én nem vagyok hajlandó ilyen hozzáállású embereknek szívességet tenni, sem pedig segíteni. Egyék meg, amit főztek. Valósítsa meg a kedves riválisom a programját. Idővel úgyis kiderül jól döntött-e a Választó Bizottság, vagy sem… még akár az is kiderülhet, hogy tévedtem, amikor kétségbe vontam a másik jelölt rátermettségét, bár kétségtelen, hogy sokkal tapasztaltabb vagyok nála ezen a szakterületen.

Részemről ismét vissza a munkába. Hazaérve végre sikerült elérnem a hálót. Így gyorsan csatlakoztam az Elkerített Városra, és átnéztem bejövő munkamappám tartalmát. Megbízatások egész sora halmozódott fel az elmúlt hónapokban, amíg a vállalat szekciójának újjáépítésével foglalatoskodtam puszta önszorgalomból. Azt hiszem meló mániás vagyok. Holnapra egy múzeumtúrát terveztem. Este már munka. Képsorozatot kell készítenem egy reklámkampányhoz. Most részemről főzök valami ebédet, és ráncba szedem a lakást. Ráfér.

Indulás előtt

Trychydts | | | 2006., július 07., 11:15 | | |

A második két játszmát aztán simán elvesztem, mindenféle színbeállítástól teljesen függetlenül, mi több: ideális színbeállításokkal.

Mondjuk elég húzós nap van mögöttem, az már biztos: egy fotósmeló kedvéért oda-vissza átautóztam a rozsaövezeten, meg a belváros gyakorlatilag teljesen statikus forgalmán. Ügyfelemnek, egy rockercsajnak egy nagyvállalat biotechnológiai kutatóparkjában voltak remek kapcsolatai — manapság ugye nem olyan egyszerű kulturált természetes környezetben dolgozni — vagy a szemét, vagy a randalírozó bandák (és az ember ráadásul sose tudhatja, éppen kinek a területére téved be), de valami mindig bezavar. Most csak egy tizenöt perces biztonsági ellenőrzésen kellett átesnünk, csőre töltött géppisztolyos katonák között, aztán kattogtathattunk kedvünkre. Mondjuk nem volt semmi az avarban piros selyemestélyiben fotózni valakit, ilyet sem csináltam még sohasem.

Ma indulunk a cég tisztviselőváltására, úgyhogy elég hosszas médaiböjt elé nézünk mind a ketten: ráadásul Aeron, egy rivális ügyosztály középvezetője bejelentette, hogy ő is indul a vezérigazgatói posztárt. Szóval lesz csata elég rendesen.

Sikerült rádumálnom Balut, hogy jöjjön velünk ő is — így 14:10-kor várjuk a vonatnál. Mondjuk nem irigylem a többieket — jó három és fél óra zötykölődés mindenféle lepukkant maglev-járatokon és rozsdás buszokon.

Az ajándék

kzt | | | 2006., július 06., 16:04 | | |

Tegnap Try nagy meglepetést szerzett nekem. Mikor hazajött a kezembe nyomott egy tenyérnyi gömböt. Azt mondta ajándék. Én meg néztem, és nem tudtam mire való. Ő meg csak nevetett. Azt mondta ad nekem 10 percet, hogy rájöjjek mi az. Szabályos titánium gömb volt. Forgatni kezdtem… találgattam. Aztán észrevettem egy hajszálvékony illesztési résgyűrűt rajta, és hirtelen ötlettől vezérelve a rés által kettészelt két oldalát ellentétes irányba elcsavartam, mire a gömb közepéből kitörő kék fénysugár egy háromdimenziós virtuális sakktáblát rajzolt a levegőbe, bal és jobb oldalán egy-egy érintésérzékelő vezérlőpanel felülettel.

– A legújabb modell — ujjongtam, mire Trychydts rám nézett, és mosolyogva megkérdezte:
– Akarsz játszani?

Az első meccset ő nyerte. A másodikat én, bevallom csak azért, mert előnytelen színbeállítással játszottunk és nem igazán lehetett átlátni a táblán a négyzetek színelosztását, ő elnézte, én meg zároltam a visszavonását. Nem ez volt életem legetikusabb lépése, de én még alig egy hete sakkozom csak. Ennyi előnyt megengedhetek magamnak. Meg egyébként is jól esett végre győzni :)).

Utolsó hét, első nap

Trychydts | | | 2006., július 04., 2:46 | | |

Egy indiai szent tehén nyugalmával törlöm a képernyőről a beszámolóról írott válaszom 248. variánsát is. Ahogy a mondás is mondja: ha nem tudsz csöndben maradni, fogd be a pofád.

Szűk egy hét után deaktiválom először a lakás biztonsági rendszerét — odahaza szerencsére minden renben. Teletömöm saját mosógépem egy újabb adag szennyessel; olyasmi ez, amit nagyon szívesen mellőznék. Persze eldobható ruhát azért nem hordanék: szeretem, ha a ruháim hozzám szoknak. Teregetés közben (Barrytownban ritkaság a szárító-vasalógép) észreveszem, mi van az edzős pólóm. Hátuljára írva. Weeds don’t get a second chance.

Elégedetten szemlélem a szobámban kígyózó kábeleket és megnyugtatóan pislákoló ledeket: végre sikerült üzembe helyezni és bekonfigurálni a még a múlt héten vásárolt hubot: most már saját subnetem van, akárki akármit mondjon is. Saját Harcmezőm is lesz, aki akar játszani, jelentkezzen!

Dögfáradtan tántorgok ki a zuhany alól az izomtanyán: életem legkeményebb edzése van mögöttem, sikeresen gondoskodtam róla, hogy most már a hátam is fáradjon. Mindenesetre a terhelhetőségem elég szépen nő, és a mentális kondícióm is egyre nyerőbb.

Bágyadtan vigyorgok a cég egyik informális találkozóján: a meghívott sztárjogász még nekem is feltesz pár kérdést, igyekszem minél frappánsabb válaszokat adni. Vöröstündér szerencsére elég jól elviszi a prímet.

Találkozó Valerie-vel; az első beszélgetésünk, amióta nekem dolgozik. Persze rögtön szabadsággal kezdi a melót, de ez így nyáron egészen nyerő — ha ez kell neki, hogy csúcsformába lendüljön, akkor ez kell neki.

Kiderül, hogy a hétvégi konferencián is lesz feladatom. Csúcs; résztvevőnek már úgyis öreg vagyok.

Lopakodó üzemmód… 3… 2.. 1. 0 !!!

kzt | | | 2006., július 03., 16:40 | | |

Pár napig nem akarok látni senkit. Összpontosítanom kell. Izolálódtam fellegváramba. Azon belül csatlakoztattam magam a Sandbendersre, és péntek hajnalig ki sem teszem a lábam Elkerített Városi miniatürizált rezidenciámból.

Meg kell írnom a választásra prezentációmat, aztán feladatokat kell kreálnom a pénteken kezdődő vállalati továbbképzési konferenciára a munkaköröm szektorának foglalkozássorozatához. Szóval most csuklópántokat fel, ViRT. szemüveg a helyén… mostantól az Elkerített Városban vagyok, és kizárólag informátoraimmal vagyok hajlandó konzultálni.

Talán egyszer én is majd… aztán meg…

kzt | | | 2006., július 02., 11:33 | | |

Tegnapi nap mini ünneplés jegyében telt. Vége elszántam magam, és Try nógatására megírtam egy pályázatot a vállalat egy szekciójának koordinátori posztjára. Ha pályázatom elfogadásra kerül, kilépek szabadúszó kis „freedome” életemből, és részese leszek a társadalom taposómalmának. A helyzet nem ilyen vészes. A munka jól hangzik, és egyébként eddig is aktívan kivettem a részem a vállalat dolgaiból, ráadásul még élvezem is. Meg az állandó költözés, és világjárás… alig 9 hónapja lakom itt. Talán ideje végre egy kis helyhez kötött életet élnem az állandó utazgatás helyett. Standard munka, lakás, barátok… — talán ez az, amiben még sosem volt még részem. 21 éves vagyok. Az idő manapság gyorsabban jár, mint régen, nekem pedig lépést kell tartanom vele.

Tulajdonképpen a központban leadtam a pályázatomat, és amikor kifelé tartottam Trychydts-be botlottam. Elújságoltam neki a nagy hírt, hogy maradok, mire felbuzdulva ezen meghívott ebédelni, aztán valami retro bárban megettünk egy übercsicsás salt-fagyit (ez a fagyi sós változata). Igaz két napja nem aludtam már akkor, és majd összeestem a fáradtságtól, mégis elkísértem Try-t a Kölökhöz, aki valójában pár szinttel alattam lakik a centrumban. A találkozás vége egy kellemes trécseléses borozgatás lett, valamint egy vacsora a közeli modern exkluzív éttermében Kölök kontójára, majd meghívtam őket egy mozira, ami tulajdonképpen nem volt egy nagy durranás (tényleg többet vártam tőle). Még egy búcsú koktél a nap megkoronázásaként Kölöknél, majd hazajöttünk és hogy maratoni ébrenléti szolgálatomat teljesítsem, még néztünk pár szimstimet. Na persze ilyenformán nem csoda, hogy másnap majdnem délig aludtam…

Pengék voltunk

Trychydts | | | 2006., július 02., 11:02 | | |

Pár kínos telefonomba és pár feszes hangvételű e-mailbe azért belekerül, mire sikerül felkerülnöm a cég továbbképzési konferencialistájára — éppenséggel ilyenkor nem bánnám, ha Arwen memóriája még a jelenleginél is borotvaélesebb lenne. Mindegy, ott leszek, szóval durván egy hetes médiaböjt néz ki nekem július második hetére.

Pénteken magabiztos mosollyal szállok ki a légitaxiból — úgy érzem, minden dokumentumot előkészítettem. Undorító, igazi görény kis zugügyvédet tud csak megfizetni magának a vevő, de hát a lúzerséget senkire sem erőltetik rá, azt kifejezetten akarni kell. Felmegyek a rosszul légkondicionált irodába — jól számítottam, még négyszemközt vagyunk. Gyorsan tisztázzuk, hogy még a legalapvetőbb formaságoknak sem tudott eleget tenni — mire befutnak Lúzerkémék, már éppen a laptomon konfigurálom édesanyám titkosított vonalát.

Édesanyám washingtoni apartmanjában a megfelelő pillanatban aktiválja digitális aláírását — a nyomtatból előkúszó szerződéseken már ott van az a vonalkód, amely minden kétséget kizáróan igazolja, hogy valóban ő az, aki a tranzakciót kezdeményezi. Simán aláírjuk a papírokat, közben tudatosul bennem, hogy ha nagyon akarjuk, ezer dollár veszeteséget simán ráverhettünk volna Lúzerkémre, szinte sajnálom is, hogy nem tettük. Amikor aztán egy nappal később, amikor már semmi közünk a társasághoz, mégis kapok tőle egy e-mailt, amiben valami teljesen jogásztalan kapirgálás van, amiben további előnyökkel próbálkozik, már nem csak szinte sajnálom.

Ünnepelni megyünk Kathyvel — elkészült a pályázati dokumentációja, így azt gondolom, itt az ideje egy kicsit kirúgni a hámból. Veszünk magunknak mindenféle ebédet a Nyugati Csarnok alsó szintjén, aztán felugrunk egy aranyos, retró hangulatú kis bárba, ahol a galéria legsötétebb sarkában üldögélve találgatjuk, hogy mikor szúr ki bennünket egy pincér. Nem szúr ki, úgyhogy lemegyek és intézkedek én.

Kölök egy üveg sörrel, a focibajnokság előtt üldögélve fogad bennünket, egy enyhén foszforeszkáló száriban — hosszasan magyarázza nekünk kapcsolatainak bonyult hálóját, miközben én használatba veszem édesanyám mosó- és szárítógépét. Utána leugrunk bekapni pár falatot a szemközti bevásárlókomplexumba, hogy aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve egy filmet is megnézzünk.

Felugrunk még egy búcsúkoktélra, kiveszem a ruháimat a vasalógépből. Itthon azért megnézünk még pár Jennifer Annistonos szimstimet, csak hogy helyrebillenjen a leki egyensúlyunk.

| | |