Mostanában pokolian szarul alszom el. Na igen, ez általában annak a jele, hogy valamin nagyon kattognak a fogaskerekek az agyacskámban, és képtelen vagyok kikapcsolni őket, tehát pörögnek, forognak, egyszóval nem hagynak nyugodtan aludni. Persze halálosan kimerülök tőlük. Szóval erős késztetést érzek arra, hogy szólni kéne ennek az istenfazonnak, hogy nem teremtett kompatibilis szerszámokkal erre a Föld-izére… valahogy nem klappolnak a beállításaim a napi 24 órával. Nem egyezhetnénk ki inkább mondjuk valami 36 órás cuccban?
Önelemezgetési hadjáratot elég régen folytattam utoljára magam ellen, most viszont akarva akaratlanul mégis folyamatban van egy. Ez legfőbbképpen akkor szokott előbuggyanni belőlem, amikor egy korszakot lezárni készülök, vagy csomagolok és tovább állok egy bizonyos életformát magam mögött hagyva, fittyet hányva a változással járó kellemetlen körülményekre, hiszen tudom, hogy majd jobb lesz, ami ezután jön. Szóval vicces dolgokat fedezek fel — vagyis kényszerítenek a körülmények felfedezésükre –, hogy az élet milyen kis szörnyetegen gúnyos vigyort gerjesztő játékot játszik velem, mintha valami marionett bábú volnék. Nem dönthetek, mert nem merek dönteni. Az történik, amire a legkevésbé sem számítanék, és olyanokat teszek, amik még engem is megdöbbentenek.
A másik bosszantó dolog, hogy lassan elmondhatom: kétnaponként elég intenzív deja vu-m van. Ez többnyire valami frusztráló rossz előérzettel társul, ami az őrületbe tud kergetni.
Nem akarok misztikus fejtegetésbe merülni, hogy ezzel magyarázatot adjak a furcsa eseményekre, mégis kénytelen vagyok kijelenteni, hogy _a könyv_ nagy hatással van rám. Annyira, mint még egy sem soha. Amikor olvasom olyan mértékben árad szét bennem az akaraterő, és eltökéltség, hogy szinte robbanásig feszíti korlátaim. Akkor elhatározok kismillió dolgot, amit meg kell tennem, aztán bumm… fél órával _a könyv_ letétele után megint végtelenül gyenge vagyok, és erőtlen. Alvás… az alvásproblémámra már végre megoldást kéne találnom. Miért… kérdem én: miért van az, hogy ilyen pokolian nehezen alszom el, és hogy annyira pokolian nehezen felébredem másnap délután.
Önelemezgetést eddig rendszerint egyedül végeztem. Magamban, amikor egy szem én voltam barátok nélkül… vagy valami hasonló. Amikor Pál-fordulatot akartam csiholni az életembe. Rendszerezni, hogy hogyan viselkedem, ok-okozati összefüggéseket találni tetteim, és problémáim között, amiért képes voltam azt mondani itt egy korszak vége… most pedig egyszerűen csak azért elemezgetek, hogy megértsem… megértsem magamat, hogy rácsodálkozzak, hogy jéé, én ilyen vagyok? Aztán megmosolygom… talán még fejlődőképes ez a fiatal személyiség, és miért ne lenne az…
Összességében azt kell, hogy mondjam, úgy érzem magam, mint aki a bitófán kötéllel a nyakában röhögőgörcsöt kap, és lihegve azt zihálja a hóhérnak, hogy „úgysem fogok meghalni”.
Ami iránt viszont csillapíthatatlan szomjvágyam van az a sport. És amikor jövő héten elmegyek uszodába, és kiderül, hogy a lábam továbbra is teljesen használhatatlan, akkor esküszöm, hogy hisztérikus rohamban fogok kitörni.