Öreg és csúnya, ám annál közönségesebb ügyfél visszajelez, hogy képeken ő nem egy életvidám, vagány és szenvedélyes nő. Tekintettel arra, hogy t. ügyfél a projektre szánt energiáinak száz százalékát az én szekálásommal töltötte, én pedig csak azt csináltam, amiben megállapodtunk, nem vet szét a depresszió. Na nem mintha nem ismernék én is néhány ránctalanító trükköt és ne lennének hozzáillő szoftvereim; egyszerűen ez már abszolút nem volt benne a pakliban. Legközelebb nem vállalok egy olyan melót, ami nem az, amit szeretnék és kész. Pláne, ha a kedves partner egy vasat sem fizet.

Bepróbálkozom én is — természetesen mindenféle megbízástól függetlenül, csak amolyan bátorságpróbaképpen — egy ahhoz hasonló grafikai interfésszel, amit Kathy is használ: amikor ő dolgozik, és beszélget közben, akkor ez olyan egyszerűnek és természetesnek látszik. A cél egy egyszerű spirál létrehozása; a végén már vért sírok, de még mindig csak egy ledrogozott pók hálója van a kijelzőn. Főhajtás a győzőnek! Asszem, most már tudom, miért kapkodnak Kathy után mindenféle cégek folyamatosan.

Egyszemélyes kis hírcsatornám, az I hate it here ezúttal csak az első százba jutott be a nagy blogversenyen; itt viszont elég büszke vagyok így is, decemberben, amikor kijátszottam ezt a kártyát, pontosan ezt a célt tűztem ki magam elé. Elgondolkodom rajta, hogy febontsam a Baluéktól kapott francia pezsgőt, de végül nem teszem — más elfoglaltságaim is vannak a lerészegedésen kívül.

Elkészül a vacsora, méghozzá a változatosság kedvéért nem a Hermionétól kapott amerikai szakácschipekről (amikben, by the way, amerikaiak vagy sem, de nincs pizzararecept) valami, hanem egy igazi gyerekkori kis retróság, paprikás krumplit szójavirslivel. Finom volt; na meg üdítő dolog végre olyasvalamit készíteni, ami tényleg a kisujjamban van.