Tegnap voltam az Irodalmi Múzeumban. Aztán megebédeltem abban az előkelő múltszázadbeli étteremben, amiből még anno az egyik leghíresebb forradalom indult. Rántott szójafalatkákat ettem algakörettel. Kivételesen finomra sikerült. A Irodalmi Múzeumban volt egy-két dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, így hát ebéd után átsétáltam a Régiós Levéltárba, hogy utána nézzek néhány dokumentumnak.

Kellemes atmoszférája volt. A levéltár egyike azon helyeknek, ami nem esett még áldozatul a kormány modernesítő hadjáratának. A mélybarna faberendezés, a zöld és bíbor bársony kárpitok, az aranyozott szegélyek elfeledett előkelőség érzetét keltik az emberben. Dolgom végeztével még átugrottam a Természettudományi Múzeumba. Gondoltam, hogy kiszellőztessem az agyamat, arra pont alkalmas lesz a közelmúltban feltárt múmiák megtekintése. Nemrég úgyis ezzel volt tele a sajtó.

Sétálni a mumifikálódott testeket tartalmazó üvegkoporsók közt olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Hihetetlenül megnyugtató érzés. Az idő megáll. Senki sem kérdez semmit. A kijárat felé, még elidőztem az Akvárium nevezetű teremben, ami arról híres, hogy minden fala (alját, tetején beleértve) üvegből van, mögötte pedig tengeri halak, herkentyűk sokasága… mintha a tenger fenekén ücsörögne az ember.

Este sajnos olyan kimerült voltam, hogy le kellett mondanom a fotózást, de mikor felhívtam a megbízót, ő kezdett szabadkozni, hogy jövő hétre gondolt, nem is mára, elnézésemet kéri, és nagyon restelli.

Azt hiszem be kell számolnom egy különös dologról, ami a levéltárban történt. Ültem az egyik eldugott zugban, iratokat tanulmányoztam, amikor hirtelen árnyék vetült az íróasztal lapjára. Egy férfi állt felettem. Haja őszült, faragott bot volt a kezében. Mintha maga a levéltár megtestesült szelleme lett volna.

– Kathy? Kathy Zoei Torrance? – kérdezte.
Némán bólintottam.
– Lenne számára egy megbízatásom.
Azzal — választ sem várva — egy cirádás borítójú kopott könyvet helyezett az asztalomra. Tekintetem értetlenül cikázott az öreg, és a könyv között.
– Vigyázzon rá! Nagyon értékes. Kérem olvassa el! Hamarosan jelentkezem.

Azzal felém biccentett, és reakciómat meg sem várva kilépett a könyves szekrények képezte bunkerből. Elakadt lélegzettel fogtam ujjaim közé a zöld bársonykötésű könyvet. Amikor megérintettem az az érzésem támadt, hogyha egy kicsit erősebben szorítanám elemeire porlana.
Kezdem azt hinni, hogy némi fatalizmus belém is szorult, és a dolgok nem történnek véletlenül. A könyvet anélkül, hogy kinyitottam volna a táskámba csúsztattam, és mentem… mentem, hogy a múmiák üvegkoporsói közt egy kicsit kiszellőztessem gondolataim.