Péntek délután unott arccal nézem, ahogy a magát profinak kiadó három zsíramatőr megpróbálja valahogy hatékonyan megkezdeni a cég csapatépítő tréningjét. Persze ehhez egy kicsit korábban kellene felkelni — Vöröstündér ráadásul kiemelkedően szar hangulatban van egész hétvégén, leugat mindenkit, és kíméletlenebb főnök, mint a városban. A magam részéről soha nem gondoltam, hogy elmebeteg feladatok elvégézése majd jobban serkent arra, hogy az itthoni feladatomat jobban végezzem — ráadásul még erőfeszítés sem történik arra, hogy az otthoni és a hétvégi feladatokat összekapcsolják. Amikor Gabe bejelenti, hogy ő ismeri a bemelegítő feladatot, akkor már tudom, hogy gáz van, nagyon nagy gáz.
Azt sem vették ám igazán figyelembe, hogy mi kőkeményen a hatékonyságra vagyunk tréningezve — semmi más nem motivál bennünket, csak az eredmény, ennek érdekében még egymást is simán letaroljuk. Amikor a tíz körmömmel kaparom ki a földet a szállásunkul szolgáló konténer mellől, akkor már magam sem értem, mi az, ami ilyen kegyetlenül hajt ebbe az irányba. Mindegy, lényegében mindenben keresztül verem az akaratomat.
Másnap reggel szakadó savas eső fogad bennünket — az aznapi túráért felelős tréner persze rögtön ugrál, hogy nem baj, így is nekiállunk — pár célzásból persze rögtön levágja, hogy ez a társaság bizony nem megy sehová ilyen időben. Amikor mégis kitisztul az idő, útközben Vöröstündér erős nyomására a terepjárónk először egy Tesco felé veszi az irányt, ahol majd reményeink szerint majd tudunk pár vegyvédelmi köpenyt vásárolni. Nem sikerül, annak ellenére sem, hogy GeeBee nagy örömére kissé letarolom a kiszolgálószemélyzetet — gyűlölöm, ha ők csicskáztatnak engem.
Baktatunk az erdőben — mindenki frankón tájékozódik, egyedül Henritta visz be bennünket a málnásba, de nagyon — GeeBee hiába tiltakozik (a szabályok ellenére). Amúgy még soha nem láttam a Vöröstündért ennyire frusztráltnak és kimerültnek — de hát ha az én tüdőm lenne tele ennyi inhalálós drogsalakkal, alighanem én is kilennék egy cseppet. Nekem az alleriám tör ki amúgy istenesen — a nyugibogyóim persze a városban várják, hogy bekapkodjam őket.
Este számomra véget ér a buli; hatkor már egy szemétkupacokkal borított, rozsdamarta buszmegállótábla mellett várom, hogy befusson a helyi járat. A beguruló busz is hihetetlenül öreg és elhanyagolt — a jegyet egy muzeális értékű szerkezet nyomtatja ki, az egész kocsi bűzlik a lepukkantságtól és a cigarettától. Egy rakás helyi kölyök is utazik — üvöltenek, lökdösődnek, egy pillanatra még egy bicska is előkerül. Szerencsére találok helyet az egyik sarokban. Biztonságba helyezem a táskámat, és elszundítok.
Amikor felébredek, már közelebb járunk a városhoz, később van és a busz közönsége is megritkult. velem szemben három tüneményes kiscsaj üldögél — az egyik, a vezéregyéniség a legfiatalabb ember, akin valaha fedetlen állkapocsprotézist láttam. Izgatottan mutogatnak mindenfélét egymásnak a palmtopjaikon; mindenféle törzsi zenét játszanak le rá, és énekelnek rá bandaindulókat („… kapálózik, a víz viszi — szegény kicsi svábbogár — meg fogsz dögleni”). Kísérőjük közben csendben nézget valamit a hordozható szimstimdeckjén. Egyikük, a legkislányosabb, a külvárosban száll le — a kísérőjük némi aggodalommal szúrja ki, hogy az anyja még nem érkezett meg. A kis szőke azonban olyan magabiztosan igazítja meg a ruhája alá rejtett gázpisztolyt, hogy képtelen vagyok különsebben félteni. Ránt egyet rózsaszín, mindenféle villódzó logókkal elborított hátizsákján, majd hátat is fordít, hogy keressen magának egy ülőhelyet a megállóban.
Éppen csak haza tudok ugrani, már megyek is Kathyért az állomásra — kicsit megvárakoztatom, mert elfelejtem, hogyan is van a belépés a Déli Állomás parkolójába. Látva a mindenfelé felállított, automata gyorstüzelő lövegeket, inkább nem kockáztatom meg, hogy tilosban parkoljak le.
Este algapizzát rendelünk, és felbontjuk az Arwenéktől kapott bort.