Fő a változatosság. Ismét belvárosi fellegváramból jelentkezem. Éppen a vállalati pályázatomat írom, amikor a már emlegetett azonosítatlan kakas víg kukorékolása recseg keresztül a melegtől vibráló levegőn… erről jut eszembe: tegnap este fura pittyegésre lettünk figyelmesek Trychydtsel. Akkor még annyira nem izgattuk magunkat a dolgon, de ma reggel, ülünk a szőnyeg közepén, és… „pitty!” – ismét bele a szoba csöndjébe. Try-sannel értetlen tekintetünk összefut. Síri csendben várjuk immár a következő pittyegést, és jön… „pitty!”. Lezárjuk az elektromos microchip örökéletű szúnyogriasztót, narancsszínű lámpája hangtalanul elhalványul. Tovább várunk. „Pitty!”. Try óvatosan jobbjára helyezi az Ono-sendait, és mobilját… az összes elektromos kütyü elszeparálva az ablak alá. „Pitty!” – jön a hang a baloldalról. Na most aztán már tényleg zavaros tekintettel meredünk magunk elé. Várunk… várunk… semmi. A pittyegés abba maradt. Végül indítványozom, hogy induljunk el, mert nekem még be kell vásárolnom, és nem akarom továbbhúzni az időt, dolgoznom kell. Try felmarja táskáját, kotorászik benne egy kicsit majd testközelből szembesül a pittyegés forrásával, egy digitális diktafonnal. Franc essen bele!!! Kiábrándító, amikor lelövik a poént :).

Szóval mondjuk azt, hogy ma szimplán jó kedvem van. Korán keltem, bevásároltam, kedvesen mosolygok mindenkire, és amikor melegtől tikkadtan Evian-t szopogatva átvágok az üvegajtón, és belépek lakókomplexumom halljába a bolond nő ott locsolja az előtér virágait. Ő a fölszinten lakik, amióta beköltöztem… ami ugyan nem sok, mivel még csak 9 hónapja lakom itt. Szóval ő sokkal régebb óta. Amióta lerombolták azt a vacak polgári házat, és fel nem húzták a helyére ezt a csilli-villi összkomfortos lakókomplexumot. Na, ő információim szerint még a polgári ház egyik lakója volt. Szóval nagyon öreg. Bájosan rámosolygok, mint mindig, és megyek a lift felé. Ő persze rögtön megszólít, és lábam hogylétéről érdeklődik, jobban van-e már a baleset óta. Büszkén mutatom neki, hogy milyen ügyesen tudok járni vele, sőt, még hajlítani is tudom, bár még fáj, és kellemetlen. Látom rajta, hogy ki van szomjazva egy kis társaságra. Reményteljesen néz rám, hátha hajlandó vagyok egy kis csevelyre, nekem pedig megesik rajta a szívem, és noha pályázatot kéne írnom, úgy döntök egy óra ide vagy oda nem oszt nem szoroz. Két perc múlva már a lakásában ülök, amiből meglepő módon minden lakóparkkal járó komfort hiányzik. Olyan, mint egy múlt század végi polgári lakás. Rongyszőnyeg, retro ülőgarnitúra, műanyag elemes rádió (maximum régiségkereskedőknél látni ilyet), könyvespolcok garmadája telis tele rég klasszikusokkal. Az ablaknál pedig egy kalitka, és benne egy türkiz szín hullámos papagáj. A papagáj tollászkodik, csirreg, a bolond nő pedig mesélni kezd. Elmeséli Lóri — a papagáj — történetét, és közben váltig állítja, hogy beszél. És mondja mondja, hogy miket szokott neki Lóri mondani. Én persze nem hiszem el, mégis olyan képet vágok, mint aki minden szavát elhiszi, közben együtt érzően mosolygok. Aztán egyre csak bizonygatja, hogy mennyi mindent mond Lóri, mire az én fejemben olyan gondolatok cikáznak, hogy „tuti bolondnak néz engem”. Aztán a papagáj nem bírja tovább, és mint akinek kötelessége megvédeni gazdája becsületét egy robot gépes hangján legnagyobb meglepetésemre beszélni kezd. És csak dumál dumál… összefüggő mondatok egymásutánja, nekem pedig egyre csak kerekedik a szemem. Talán nem is bolond a nő. Aztán mesél még a színházakról, meg hogy hányszor körbejárta az államot, könyvekről, előadásokról, klasszikusokról… a nosztalgia magával ragadja, elmorzsol néhány könnycseppet, én pedig egy óra után úgy érzem, itt az ideje hogy tovább álljak. Bár a megható történetek még mindig élénken villognak agyamban, felutazom 39. emeleti fellegváramba, és nekikezdek a pályázatomnak.