Try-sannel visszamentünk a Serure Cormorantba még néhány kiegészítőt venni. Után leültünk az épület komplexum parkjában található kis teraszkávézóba, ahol nekiestünk egy-egy műanyagpalackos serkentőnek.

A Nap már úgy süt, ahogy nyáron szokás. Az IJ központban keletkezett felfordulásból adódó kellemetlenségek a múlté. Végre élvezhetjük a hamisíthatatlan júniusi nyarat.

A palackon nagy betűkkel ordibál a felirat, hogyha beküldöm sms-ben a kupakban található számot ezt meg ezt nyerhetem. Hitetlenkedve megvonom a vállam, majd odavetem Try-nek, hogy micsoda baromság. Aztán megkérdezem tőle, hogy ismer-e olyan ember, aki valaha nyert már így bármit is. Try a fejét rázza. Nem. Én sem… még egy darabig forgatom ujjaim között a rózsaszín kupakot, mire halk pisszegést hallok a hátam mögül.
– Pedig lehet ám nyerni vele… – suttogja óvatosan egy krákogó hang.
Hátrafordulok. Az idegen sunyin körbenéz — mintha valami államtitkot készülne elárulni — majd ütemesen felvázolja a biztos nyerés módszerét. Ujjai koszosak, szeme vizenyős, állán több napos borosta feketéllik. Monológja végén szürke kezébe ragadja az asztalon heverő sportzsákot, felém emeli, majd látványosan megrázogatja párszor, hogy tudatosodjon bennem: ő bizony fanatikus kupakgyűjtő, és a zsák egy halom kupakot rejt, ő aztán nem tréfál. Egy darabig még forgatom ujjaim között a rózsaszín vackot. Majd szkeptikusan kijelentem:
– Nem hiszek én az effélékben – laza mozdulattal a férfi asztalára gurítom a kupakot, és biccentek Try felé: indulunk.
A férfi hálásan végigmér, majd közli, ha nyer, akkor a nyeremény az enyém, mire én nagylelkűen lemondok illetékemről, és elindulok a metró felé.

Azóta itthon dolgozom. A lehető legélvezhetőbb vállalati meló, amit csak kaphattam. Bár tipográfiai ismereteim update után kiáltanak, bágyadtan nézem át az 10 000 elemből álló adatállományt, hogy végre rábukkanjak a Tökéletesre. Valamikor érdekes, aztán egy idő után fárasztó. Akkor pihenni kell. Összességében mégis a lehető leglazább meló. A holnapi már keményebb lesz.