Tudod jól, hogy a barátnőm olvassa a blogodat, miért buktatsz le ilyennel, hogy mexikói sört vettünk a csajaimnak? Hogy az algaszószról, meg a szójapogácsáról ne is beszéljünk, mikor mindenki tudja, hogy a genetikailag módosított, nyolccombú csirke a kedvencem…

:)

Belépek a kormányzati irodaház márványborítású előcsarnokába, kissé pofán vág a légkondi. Makulátlan egyenruhájú, végletesen udvarias, de állig felfegyverzett, könnyű kevlárszövésű egyenruhába bújtatott kommandósok vizsgálnak át bennünket — vagy háromféle detektorkapun kell átmennem, a csomagomat is tételesen átvizsgálják, mire megkapom a személyim csipjépe az ideiglenes belépőkódot. Hosszú folyosókon kanyargunk végig, lábunk előtt kéken villóznak a kis útjelző nyilak, amíg odaérünk a kijelölt konferenciaterembe.

Azannya. Ingyen víz, pogácsa nincs — van viszont tápcsatlakozó az Ono-Sendainak, és mikrofon minden újságírónak. Régen volt rajtam már ekkora nyomás, de végül csak kipréselem magamból azt a pár kérdést, amit egyszerűen muszáj feltennem.

A megjavított légkondi a lakásomban tényleg remekül funkcionál; egész elviselhető lett tőle a klíma. Kicsit már régi darab, még szegény Nancyé volt, de még mindig megbirkózik ezekkel a városi cyberpunk nyarakkal is — emlékszem, nem is olyan régen abban az isten háta mögötti kommunában volt felinstallálva a házába.

Ma a bankban örültem a légkondinak — édesanyám eladja a cégét, és muszáj volt felszámolnom pár délkelet-ázsiai kötvényügyletet. Igaz, egy kicsit jobban is teperhettek volna, főleg a vállalati szekció volt egy kicsit túlságosan is üvegház-szerű.

Zoei ráállt valami speciális teára — egy kis vieatnami árustól veszi hozzá az alapanyagokat, gondolom, valami génkezelt növényről lehet szó, mert túl azon, hogy fantasztikusan oltja a szomjat, valahogy fel is dob meg ébren is tart.

Vihar éjjel — arra ébredtünk, hogy Zoei százhúsz kilós állványa a fotós célokra félreállított kerti reflektorral felborul a hirtelen huzattól kivágódó, masszív, törhetetlen polikarbonos ablaktábáltól. A lámpákért persze kár; a hirtelen felfirssülés azonban nagyon kellemesen érintett bennünket.

Ma este találkozó Baluval — mexikói sört veszünk a csajainak, aztán még hazafuvarozom a városszéli kis egyetemista telepre, ahol a barátnője lakik. Zsoe holnap vizsgázik ökológiából, és Balu feladata lesz arról gondoskodni, hogy csúcsformában induljon el otthonról. Ha ránézek a bevásárlókosarában púpozódó sör- és szójapogácsa-halmokra, algaszószos üvegekre, azt gondolom, nem lesz nehéz.

Fő a változatosság. Ismét belvárosi fellegváramból jelentkezem. Éppen a vállalati pályázatomat írom, amikor a már emlegetett azonosítatlan kakas víg kukorékolása recseg keresztül a melegtől vibráló levegőn… erről jut eszembe: tegnap este fura pittyegésre lettünk figyelmesek Trychydtsel. Akkor még annyira nem izgattuk magunkat a dolgon, de ma reggel, ülünk a szőnyeg közepén, és… „pitty!” – ismét bele a szoba csöndjébe. Try-sannel értetlen tekintetünk összefut. Síri csendben várjuk immár a következő pittyegést, és jön… „pitty!”. Lezárjuk az elektromos microchip örökéletű szúnyogriasztót, narancsszínű lámpája hangtalanul elhalványul. Tovább várunk. „Pitty!”. Try óvatosan jobbjára helyezi az Ono-sendait, és mobilját… az összes elektromos kütyü elszeparálva az ablak alá. „Pitty!” – jön a hang a baloldalról. Na most aztán már tényleg zavaros tekintettel meredünk magunk elé. Várunk… várunk… semmi. A pittyegés abba maradt. Végül indítványozom, hogy induljunk el, mert nekem még be kell vásárolnom, és nem akarom továbbhúzni az időt, dolgoznom kell. Try felmarja táskáját, kotorászik benne egy kicsit majd testközelből szembesül a pittyegés forrásával, egy digitális diktafonnal. Franc essen bele!!! Kiábrándító, amikor lelövik a poént :).

Szóval mondjuk azt, hogy ma szimplán jó kedvem van. Korán keltem, bevásároltam, kedvesen mosolygok mindenkire, és amikor melegtől tikkadtan Evian-t szopogatva átvágok az üvegajtón, és belépek lakókomplexumom halljába a bolond nő ott locsolja az előtér virágait. Ő a fölszinten lakik, amióta beköltöztem… ami ugyan nem sok, mivel még csak 9 hónapja lakom itt. Szóval ő sokkal régebb óta. Amióta lerombolták azt a vacak polgári házat, és fel nem húzták a helyére ezt a csilli-villi összkomfortos lakókomplexumot. Na, ő információim szerint még a polgári ház egyik lakója volt. Szóval nagyon öreg. Bájosan rámosolygok, mint mindig, és megyek a lift felé. Ő persze rögtön megszólít, és lábam hogylétéről érdeklődik, jobban van-e már a baleset óta. Büszkén mutatom neki, hogy milyen ügyesen tudok járni vele, sőt, még hajlítani is tudom, bár még fáj, és kellemetlen. Látom rajta, hogy ki van szomjazva egy kis társaságra. Reményteljesen néz rám, hátha hajlandó vagyok egy kis csevelyre, nekem pedig megesik rajta a szívem, és noha pályázatot kéne írnom, úgy döntök egy óra ide vagy oda nem oszt nem szoroz. Két perc múlva már a lakásában ülök, amiből meglepő módon minden lakóparkkal járó komfort hiányzik. Olyan, mint egy múlt század végi polgári lakás. Rongyszőnyeg, retro ülőgarnitúra, műanyag elemes rádió (maximum régiségkereskedőknél látni ilyet), könyvespolcok garmadája telis tele rég klasszikusokkal. Az ablaknál pedig egy kalitka, és benne egy türkiz szín hullámos papagáj. A papagáj tollászkodik, csirreg, a bolond nő pedig mesélni kezd. Elmeséli Lóri — a papagáj — történetét, és közben váltig állítja, hogy beszél. És mondja mondja, hogy miket szokott neki Lóri mondani. Én persze nem hiszem el, mégis olyan képet vágok, mint aki minden szavát elhiszi, közben együtt érzően mosolygok. Aztán egyre csak bizonygatja, hogy mennyi mindent mond Lóri, mire az én fejemben olyan gondolatok cikáznak, hogy „tuti bolondnak néz engem”. Aztán a papagáj nem bírja tovább, és mint akinek kötelessége megvédeni gazdája becsületét egy robot gépes hangján legnagyobb meglepetésemre beszélni kezd. És csak dumál dumál… összefüggő mondatok egymásutánja, nekem pedig egyre csak kerekedik a szemem. Talán nem is bolond a nő. Aztán mesél még a színházakról, meg hogy hányszor körbejárta az államot, könyvekről, előadásokról, klasszikusokról… a nosztalgia magával ragadja, elmorzsol néhány könnycseppet, én pedig egy óra után úgy érzem, itt az ideje hogy tovább álljak. Bár a megható történetek még mindig élénken villognak agyamban, felutazom 39. emeleti fellegváramba, és nekikezdek a pályázatomnak.

Gyerekkorom nyarainak hangulatai kúsznak elő. Igazi meleg nyári hétvége lazulós nyári feelinggel.

Végre befejeztem a vállalati szakterületi oktatóanyag összeállítását. Miután Trychydts nagy kegyesen rábólintott, és nem talált benne kifogásolható dolgokat, a munkát elintézettnek könyveltem, és úgy döntöttem rám fér egy hétvége pihenés ennyi bosszankodás, és újraírás után.

Kivételesen igen felszabadultnak, nyugodtnak, és kiegyensúlyozottnak érzem magam. Talán a helyszínváltozás teszi. Pár napra átköltöztem Trychydtshez. Így mindig kéznél volt, ha valami problémám akadt a munkámmal.

Az Elkerített Városba pedig már alig járok. A Sandbenders üzemen kívül (most épp Try Ono-sendai-ával nyomulok). Ellenben meggyet akasztok a fülemre, miközben takarításra uszítom Try-t (talán kóros rendmániám teszi). Aztán persze megbánom. Ám most így, dolgom végeztével sem vagyok hajlandó még hazamenni a betonrengetegbe. Majd holnap. Addig még kiélvezem a meggymajszolós sakkpartik meccseit. Lelkes kezdő vagyok, Try-vel meg élvezet a játék. A könyvolvasás is kifejezetten hiányzott; a már megjavított légkondícionáló mellett pedig határozottan élvezetes ;).

Mosolyogva turkálok a szerszámoskészletemben: sose gondotlam volna, hogy ennyit fogom használni ezeket a kis, krómozott, mikromotoros csodákat. A légkondi vezérlőpanele azonban lényegesen nagyobb gányolás, mint amire fel voltam készülve: igazi made in China, lehetetlen helyen elhelyezett, még lehetetlenebb módon behajtott csavarokkal. Szerencsére most minden helyzetre van megfelelő célszerszám, igaz, kezem nincs mindig elég — némi kisgyerekes rácsodálkozás után Kathy is besegít. Szerintem életében először használ kézmeleggel hajtott mikrovágót, de egész ügyes. Alig egy óra múlva már ismét emberileg is elviselhető hőmérséklet a lakásban.

Régi szimstimeket nézegetünk, olvasgatunk — már sötétedik, amikor eszembe jut, hogy gombát akartam venni. Szerencsére egy ilyen önnfenntartó lakótelepen több ház aljában is működik alga- és gombatenyészet; sikerül is egész finom alapanyagokat szerezni az esti rántottás szendvicshez.

Ég az éjszakai tartalékvilágítás, Zoei élete második sakkpartiját nyomja a gyerekkoromra kapott holosakk-készleten — egészen derekasan állja a sarat. Szerintem, mire augusztusban kiugrunk Angliába, Calt is simán kiüti majd.

Elégedetten teszem le az ásványvizes üveget a konferencián: megint sikerült eladnom magam tanácsadói minőségemben. Vöröstündér tette meg nekem azt az ajánlást, ami ahhoz volt szükséges, hogy nyugodt lelkiismerettel odaszambázhassak a Szindikátus egyik egyik összekötőjéhez; pár laza szó, és már nyújtja is át lézergravírozott névjegyét. Ha hétvégéig elkészítem az anyagot, lehet, hogy enyém a meló. Klassz.

Megint egy megbeszélés a mozi kávézójában: némi zavarban fizetem ki a kávémat a pincérnek. A hölgy, aki együtt akar velem dolgozni, nagyon profi, talán mind közül ő a leginkább hivatásos azon zenészek közül, akikkel találkoztam (szenzációs finomságú kozmetikai beültetésekkel — nyakamat rá, hogy japán munka), leszámítva persze Pufyt, aki egyszerre volt zenész, manager és szórakoztatóipari guru — csak hát nem olyan munkára keres melót, amilyet én igazán szeretnék.

Fogcsikorgatva szerelem vissza a hálózati interfészt a Navimba: rohadtul nem jött be, amit terveztem. Tekintettel arra, hogy Zoei is egyre többet van nálam, gondoltam, építek egy kis hálózatot idehaza. Beugrottam a Swordfishbe, összevásároltam, ami kell, hogy aztán kiderüljön: a hálózati interfész nem kompatibilis a Navimon használt operációs rendszerrel; a kábel meg mintha egyáltalán nem működne. Nem vagyok túl boldog a gondolattól, hogy száz százalékig használhatatlan, amit tegnap vettem — ma mindenesetre még lesz egy köröm a reklamációval.

Este érkezik egy e-mail Caltól. Megpróbál húzni egy kicsit, de azért én sem vagyok ám hülyegyerek. Ha valaki, hát aztán én, aki tanult is korabeli gépi kódú programozást és saját kezével is szerelt régi vasakat, tisztában kell legyen azzal, hogy milyen is volt a technika a nyolcvanas években, meg hogy hol is tartott akkoriban a net. Ehhe.

Indulok új szűrőbetétet vásárolni a légkondimba, mert tényleg itt a nyár.

Antiszocializálódtam. Csak ma hajnalban villant át az agyamon a felismerés, hogy hetek óta nincs más kiemelt dolog az életemben csak a két legjobb barátom, a Sandbenders, és Try-san, és a munkám. Tulajdonképpen, mondhatni márciusi balesetem után snitt, és onnantól kezdve észrevétlenül, mintha valaki egészen más életébe csöppentem volna, de az tuti, hogy ez nem az enyém. Néha kidugom a nyakam teknőspáncélomból, és rácsodálkozom a világra, hogy mennyi minden változott ilyen hirtelen, pedig milyen sokáig semmi sem… és most is itt ülök fővárosi lakásomban, méregdrága sört vedelek, hogy a tikkasztó hőségben legalább ennyi örömöm legyen, és tulajdonképpen teljesen elégedett vagyok a helyzetemmel. Azzal, hogy anélkül is megvagyok, hogy hosszú évek alatt kiépített széleskörű kapcsolathálózatom bármelyik szálának felmelegítésére vágynék… vagy egyáltalán eszembe jutnának. Persze a végtelenségig ez a magányos farkasosdi, izolált életmód sem játszható, mégis egész kényelmes dolog. Nincs hiányérzetem, és a magam ura vagyok. Kivéve, amikor Try beszól, mert akkor legszívesebben keresztül harapnám a torkát, de elintézem pár diszkrét morgással. Tegnap is átadtam neki a nagyközönségnek szánt oktató anyagomat, amin egy hete dolgozom, ő meg miszlikbe aprította, szétcincálta, az önérzetemet pedig hangyaméretűre zsugorította, leöntötte benzinnel, majd felgyújtotta, és hamuit a világűrbe lőtte. Csak mondta, mondta a hátrányait… hogy mi, és miért rossz… mert rossz… rossz az egész… nekem pedig ezzel a lendülettel nőtt a gombóc a torkomban, közben igyekeztem mégis úgy reagálni, mint akinek nem bicsaklik meg pillanatokon belül a hangja, hogy vérszemet kapjon, és görcsös dührohamban törjön ki, vagy épp vinnyogva elsírja magát, mint egy megkínzott kiskutya. Lenyeltem, és most itt ülök lakásomban — a már említett üveg sörrel — törölközőbe csavarva egy kiadós jéghideg zuhany után, és pillanatokon belül nekikezdek, hogy egy heti munkámból értékelhető anyagot produkáljak. Minimum este tízig senkit nem akarok látni. Próbálkozni csak saját felelősségre!

Kevés bizarrabb dolgot tudok elképzelni annál, mintsem fényes nappal a főváros centrumában elhelyezkedő harminckettedik emeleti lakásomban azért kelljen fújtatnom, hogy nem tudok dolgozni a kakaskukorékolástól.

A project legélvezhetőbb — sőt, kifejezetten élvezhető — részének nagyobbik felén túl vagyok. Várom a következő hasonló jellegű feladatot. Csípom nagyon.

Tegnap este Try-vel épp vacsizni indultunk. Nyáron igen kellemesek tudnak lenni a kiülős, teraszos gyrososok. Kiszúrtam egy helyet, Try még figyelmeztetett is, hogy ez nem az, ahol a múltkor voltunk, de én nagy lelkesen leadtam a rendelés: egy falafel, és egy gyros tál lesz!
Mi Trychydtsel beszédbe elegyedünk, amikor 5 perc múlva a fickó felém nyújt egy falafelt pitában. Tryvel egymásra nézünk, majd közlöm a pasival, hogy én falafel tálat kértem, nem pitában. A pasas önmagából kikelve leordítja a fejemet, hogy én nem falafel tálat kértem, hanem pitában kértem, majd színpadiasan belehajítja az ételt a szemétbe, és sértődötten nekikezd a tál elkészítésének. Tryvel még várunk egy kicsit, hogy majdnem kész legyen ételünk, majd a kellő pillanatban odaszólunk, hogy felejtse el, már nem akarunk vásárolni, és eloldalazunk a 20 m-el odébb található török gyorsbüféig. Na azért milyen világban élünk? Az árus leordítja a vevőt, mert nem azt a kaját adja, amit kér? Jó, hogy nem még neki áll feljebb… a nemjóját! Persze a török büfében jót lakmározunk a falafel és a gyros tálból… utoljára elkacérkodom a gondolattal, hogy pitában kellett volna kérni, majd látványosan elsétálni a neurotikusan gyenge eladó előtt kicsit cukkolni még az est briliáns zárásaként, de mivel nem vagyok paraszt nyugodtan, a teraszon ülve fogyasztom el vacsorám.

Amióta megvan ez az Ono-Sendai, képes vagyok kihasználni a munkahelyem által nyújtott szolgáltatásokat is: amikor nem épp egy kávézóban vagy gyorsétteremben végzem a munkát, hanem beugrom az irodába, mondjuk egy megbeszélés kedvéért, akkor már csak egy üres asztalt kell keresnem. Én persze, aki már évtizedek óta dolgozom a cégnél, még azokra az időkre is emlékszem, amikor egy, az irodában nyújtott karakteres terminál volt minden, amit biztosítani tudtak nekünk; ergo legalább középvezetőnek kellett lennem ahhoz, hogy folyamatosan hozzáférjek a cég netes infrastruktúrájához. Most lényegében éjjel-nappal lehetek online.

Ma beiratkoztam egy izomtanyára; sose felelt meg nekem hosszú távon az egy helyben üldögélős életmód: mindig elriasztottak azok az alakok, akik csak a számítógép mellett tudtak ülni egész nap — minél tovább ismertem őket, úgy lettek egyre ványadtabbak és sápadtabbak, annál többet kelllett szedniük mindenféle mesterséges adalékanyagokból; immunrendszerük egyre kevésbé volt képes ellenállni a szennyezett városi levegőnek, és egyre többen voltak a metrón, akik nem tértek ki előlük. Szerencsére ez a veszély engem soha nem fenyegetett igazán — noha soha nem sikerült még megközelítenem sem Vacskamati tengerészgyalogságnál edzett izmait, azért elég tiszteletet parancsoló vagyok ahhoz, hogy egy átlagos utcapatkány ne kekeckedjen velem. Amikor a fejem egy speciális lézeres kezelésnek köszönhetően fél évig tökkopasz volt, nem volt az a hajléktalan, utcai hittérítő vagy drogos, aki fél méternél közelebb mert volna jönni hozzám.

Most némi kihagyás után néztem ki magamnak ezt az izomtanyát, viszonylag közel a munkahelyemnek. Az öltöző és a zuhanyzó sehol nincs ahhoz képest, ami életem első helyén, a Gingödörben volt — a felszereltség azonban még jobb is egy fokkal. A társaság is teljesen autentikus — pihenőidejüket töltő zsoldosok és izomfiúk, hivatásos testőrnők, alig észrevehető, lehelelletfinom, de egész biztosan halálos beültetésekkel. Személyi edzők, akik maguk is itt gyúrják magukat — meg persze egy rakás egészséges életmódra vágyó, még rövid edzőruhában is kínosan elegáns yuppie-k. És mától kezdve egy szabadúszó netépítő és újságíró.

Igazi cyberpunk nyár — ettől valamiért folyton a Számláló nullárának nyitófejezete jut eszembe, amikor Turner összeszedi Allisont a tűzforrón izzó mexikói tengerparton. Az aszfalt finoman bemélyed a bakancsom alatt, a kínai kajaárus is deaktiválja inkább a biztonsági ajtózárat — csukott ajtónál még a gőzerővel menő, ócska légkondi mellett sem ülne be hozzá senki.

Ilyenkor a lakásom is lényegesen melegebb a megszokottnál — a lakótelep házai folyamatosan vibrálnak a forróságban — ez az az időszaka az évnek, amikor jócskán meg kell fizetnem az árát annak, hogy délkeleti fekvésű a lakásom. Ez az az időszak, amikor egy szál boxeralsóban mászkálok; ez az időszak, amikor kivételesen jéggel fogyasztom a Cal által a határon átcsempészett valódi skót whiskyt; ez az időszak, amikor előkeresem a nagyanyám ütött-kopott ventillátorát. Megdöbbentő, mennyire hatékonyak tudnak lenni ezek a múlt századi ketyerék.

Recseg a torkom a szárazságtól, így beugrom a szupermarket hátsó terébe, hogy vegyek magamnak egy adag szintetikus csokoládét az automatából. Kifelé lavírozom a kocsimmal, fél kézzel a bevásárlólista után kutatva a kéziszámítógépemen, amikor leszólítanak.

— Megvehetném tőled a kocsit két tízesért?

— Éppen most megyek vásárolni — mondom –, de szívesen adok egy húszast a két tízesért.

Kotorászni kezdek a zsebemben, erre rám villant egy kacér mosolyt, és kacsint rám egyet azokkal a vakítóan kék Zeiss szemekkel.

— Egy igazi férfi, a zsebében hordja a pénztárcáját…

Lejátsszuk a tranzakciót, kivonaglik egy kocsiért, én tátott szájjal bámulok utána.

Dögöljek meg, ha egy nappal is fiatalabb volt nyolcvan évesnél.

Csütörtökön nem ért ám véget az üzleti tárgyalássorozat: már éppen kezdek ellazulni, amikor üzenet érkezik a telefonomra: egy fotós ügyfelem akar találkozni velem. Egy profi persze rugalmas, és ha csak lehet, ráér.

Remek hangulatú kávézgatás a múltkor említett mozikávézóban — a pozitívumok közé tartozik, hogy van wireless kapcsolatuk, hát az Ono-Sendain mutatom be ügyfelemnek a referenciákat. A tárgyalás amúgy állati eredményes: ha minden jól megy, hamarosan el is készítjük majd a portfólióját. Amúgy baromi jól érzem magam végig; klassz dolog egy igazi profival tárgyalni. (Persze Geebee is profi, a maga módján; ugyanakkor ő nem az a bevállalós, inkább a nagyon óvatos és körültekintő tárgyalópartner.)

Tegnap hazaérek, bepróbálkozom a v-fonnal, és lám, édesanyám pont elérhető. Elcsevegünk egy darabig: lassan megkezdi a Feng-shui tréningjét, és beiratkozott egy spanyol nyelvtanfolyamra is. Lelki szemeimmel már látom, amint mexikói drogbárók a sivatagban frissen felépült haciendáját rendezgeti, néhány halk szavú, de annál keményebb biztonságis fazonnal együttműködve, hogy a biztonsági kamerák és a mozgásérzékelők minél diszkrétebben és esztétikusabban legyenek álcázva.

Este Csabival van randevúm a Harcmezőn. Már jó ideje nem játszottunk együtt, a rendszer AI-ja pedig különsen innovatív és jó formában van — végül azonban, röpke három óra tizenöt perc után győztes mosollyal kapcsolhatom ki az Ono-Sendait. Pengék vagyunk, még mindig.

Ha Balunak is meglesz az interfész-szoftvere a Harcmezőhöz, tuti kicsinálom.

Lakva ismeri meg az ember a másikat. Tegnap átjöttek Gergőék, és még út közben, telefonon megkérdezték Noémit, nem-e főzne nekik lecsót. Én mindig azt hittem, hogy a lecsó egy bonyolult étel, sok összetevője van és nehéz elkészíteni, úgyhogy előre nevettem, hogyan fogja kiosztani őket. De nem: bevállalta, csak az alapanyagot kellett nekik megvenni. Így is történt, és mikor ideértek, félóra alatt elkészítette a lecsót, isteni finom lett.

Ma reggelre gyrost terveztünk, úgyhogy Noémi negyed nyolckor felpattant az ágyból és lement a közértbe zsemléért, én a szemem is alig nyitottam ki. Igaz, negyedórával később már mosogattam a tegnapi edényeket, hogy megtegyem a háztartásért, amit tudok. Szóval, négy és fél év után is tud meglepetést szerezni a háziasságával.

Az egyetlen furcsaság, hogy rendszeresen ugyanazt főzi, mint a hivatal gondnoka. Györgyi néni mindig kérdezi tőlem: ma mit eszik, Péter? Megmondom, erre közli, hogy ő is ugyanazt főzte tegnap, vagy a hétvégén, tegnap például rizses hús volt náluk is, nálunk is. Ki érti ezt?

Try-sannel visszamentünk a Serure Cormorantba még néhány kiegészítőt venni. Után leültünk az épület komplexum parkjában található kis teraszkávézóba, ahol nekiestünk egy-egy műanyagpalackos serkentőnek.

A Nap már úgy süt, ahogy nyáron szokás. Az IJ központban keletkezett felfordulásból adódó kellemetlenségek a múlté. Végre élvezhetjük a hamisíthatatlan júniusi nyarat.

A palackon nagy betűkkel ordibál a felirat, hogyha beküldöm sms-ben a kupakban található számot ezt meg ezt nyerhetem. Hitetlenkedve megvonom a vállam, majd odavetem Try-nek, hogy micsoda baromság. Aztán megkérdezem tőle, hogy ismer-e olyan ember, aki valaha nyert már így bármit is. Try a fejét rázza. Nem. Én sem… még egy darabig forgatom ujjaim között a rózsaszín kupakot, mire halk pisszegést hallok a hátam mögül.
– Pedig lehet ám nyerni vele… – suttogja óvatosan egy krákogó hang.
Hátrafordulok. Az idegen sunyin körbenéz — mintha valami államtitkot készülne elárulni — majd ütemesen felvázolja a biztos nyerés módszerét. Ujjai koszosak, szeme vizenyős, állán több napos borosta feketéllik. Monológja végén szürke kezébe ragadja az asztalon heverő sportzsákot, felém emeli, majd látványosan megrázogatja párszor, hogy tudatosodjon bennem: ő bizony fanatikus kupakgyűjtő, és a zsák egy halom kupakot rejt, ő aztán nem tréfál. Egy darabig még forgatom ujjaim között a rózsaszín vackot. Majd szkeptikusan kijelentem:
– Nem hiszek én az effélékben – laza mozdulattal a férfi asztalára gurítom a kupakot, és biccentek Try felé: indulunk.
A férfi hálásan végigmér, majd közli, ha nyer, akkor a nyeremény az enyém, mire én nagylelkűen lemondok illetékemről, és elindulok a metró felé.

Azóta itthon dolgozom. A lehető legélvezhetőbb vállalati meló, amit csak kaphattam. Bár tipográfiai ismereteim update után kiáltanak, bágyadtan nézem át az 10 000 elemből álló adatállományt, hogy végre rábukkanjak a Tökéletesre. Valamikor érdekes, aztán egy idő után fárasztó. Akkor pihenni kell. Összességében mégis a lehető leglazább meló. A holnapi már keményebb lesz.

Még csak reggel tíz óra van, és máris dögmeleg — az idén elég hirtelen csapott le a nyár a városra. Vöröstündér már vár a Diákbár teraszán — előtte kirakva a kis kéziszámítógépe, spirális naptárja, méregdrága tollkészlete. Frankó kis üzleti tárgyalás készülődik, megállapodunk pár dologban. Ha az ember Vöröstündérrel dolgozik együtt, jobb, ha letesz a mellébeszélésről; ugyanakkor attól sem kell tartania, hogy megvezetik. Nem ígér olyasmit, amit nem tud betartani, és van benne vezetői lojalitás azok iránt, akik neki dolgoznak.

Délután teljesen meglepetésszerűen jön a telefon Geebeetől — ő is tárgyalni akar, még szerencse, hogy már lendületben vagyunk. Úgy néz ki, az egyetem megint a céggel akar dolgoztatni — egy kis kompakt, chipen osztogatható nethelyet kellene összedobni, és az én terepismeretemre is szükség lenne. Remélem, jobb lesz, mint a tavalyi kör — akkor mindannyian csak a rutinunkat tudtuk bedobni. Szerencsére az egyetemi fickó, aki a cehet állja, egy, az üzletből szépen lassan kiöregedő légkörfizikus már elég motiválatlan és szenilis volt ahhoz, hogy tejeljen ezért is.

Megbeszéljük a részleteket, közben bevillantok Balunak az Ono-Sendaival — elvben már ő is megrendelte a deckjét, de neki még várnia kell — mondjuk így jár az, aki kultikus techno-manufaktúráktól rendel számítógépet. Megint nem kell aggódnom az e félévre tervezett szerződéseim miatt, ez végül is megnyugtató.

Beülök egy sushi-bárba és lecsekkolom a leveleimet. Már ki is ment az emlékeztető, amit tegnap este küldtem el a vállalati értekezletről Vöröstündérnek. Imádok mobil lenni, de komolyan.

Ez az utolsó meló. Persze mindig az, de most tényleg.

Piszok közel van a határidő, így minimalizáltam az alvást, és napi húsz órát a decken pötyögve töltök el. Alig eszek, nem fürödtem már három napja, de ennek meg kell lennie.

Nem tudom, ki találta ki ezt a rendszert, de már kezd elegem lenni. Forráskódot írok. Szimbólumokat, szimbólumok után, aztán még több szimbólumot. Eleinte mindig abba kellett hagynom húsz karakter után, és egy spéci programmal érthetővé fordítani a kriksz-krakszokat, hogy ellenőrizzem, hogy jól csinálom-e.

Már nincs rá szükség, az agyam átvette a progi szerepét, azonnal fordít, gyorsabban is, mint a gép. Többé nem látok szimbólumokat, csak a végeredményt. Semmi más nem számít. Egyre jobban haladok…

Egy kellemes migrén a tegnapi manipulációs agytorna után. Kicsit összekuszálódtak a dolgok, úgyhogy egész éjjel a szálak bogozásával foglalatoskodtam; csak, amikor az ember a csomót sem találja, na akkor kezd bosszantóvá válni az egész.

Most persze fáj a fejem. Bevettem két kapszulát. Délután volt három megbeszélésem a vállalatnál, plusz még egy lett volna, de arra már nem jutott időm, és nem is vállalati dolog, hanem egyéni szabadúszó reklámmarketing pályafutásomat illetően kellett volna időt szakítanom arra, hogy felülbírálja egy szakértő az eddigi munkásságomat. Ez elnapolva.

Vita vita hátán. Izgalmas :).

Valamint ma kiderült, hogy a jövő heti überfontos prezentációm anyagát másolták le az adatállományomból (az ominózus B12-es kémeset). Könnyedén visszaélhet a tettes azzal, hogy a saját neve alatt hozza nyilvánosságra az enyémet. Tartok tőle, hogy ez a célja. Valamit ki kell találnom, hogy ezt megakadályozhassam.

A paranoiám elmúlt. Most, hogy biztos vagyok benne van okom rá, inkább a harci láz ég bennem.

Azok a tébolyultan lazító órák…

Fellegvárból. Magas lóról. Felhők közül. Etc. Meg egyebek.

Az élet szép. Ennél többre most nincs energiám. De, amúgy jó.

Ja, és nem vagyok se részeg, se illuminált, se beszívva… fáradt. Hja… na az vagyok… hihi…

A lábam kattog. Furcsa hangokat ad ki. Reggel lecsapoltak. Mármint a véremet. Szép piros volt. A lábkattogást a gyógyulás jelének veszem. A baleset óta most először suhant át az agyamon, hogy talán mégis meggyógyulok majd… lépteket hallok. Ez a vendégem lesz.

Szerelmes vagyok a szavakba. A játékos kifejezésekbe. A szellemes mondatokba. Halálosan szerelmes.

Talán furcsa, de ölni tudnék.

Tegnap este kellemes meglepetés ért, arra számítottam, hogy a pusztulat közepén kell keresztülvágnom magam a kötöttpályásig, de a cég kapuja előtt várt egy kisbusz, ami egészen a Boráros térig repített. Kevesebb mint egy óra alatt otthon voltam. Következő héten éjfélig dolgozom, és állítólag taxi rendelnek. Varázslatos, itt tényleg úgy érzem, hogy foglalkoznak a munkavállalói morál emelésével. Kell is, a mai nap teljesen kiszívta belőlem az erőt. Fáj a fejem, meg a szemeim.

Átvágok a város peremén levő pusztán: az utat mindkét oldalról rozsdás kerítés szegélyezi, az egyik oldalon kamionok parkolnak: szélvédőjükről vakítóan verődik vissza a hirtelen forróvá lett nyári nap fénye. Szépen lassan eltűnik mellőlem a nagybani piac most ürességtől kongó telepe. A légitaxi sofőrje megmondta, hogy sokat kell még gyalogolnom a Szilíciumtelepig, de nem igazán van választásom — szeretnék egy új decket és nem akarok rossz vásárt csinálni. Végre feltűnik egy épület, oldalán az áruház logójával. Megkerülök egy sorompót, elmegyek két makulátlan, fekete egyenruhás, oldalukon egy sokkolóbotot és egy Glockot viselő biztonsági őr mellett, aki éppen a tegnapi meccsről beszélgetnek. Átvágok egy lóherével elborított, füves területen, kivágovm az üres Pepsi maxos dobozt egy lassan málladozó szeméttartályba, és bemegyek.

Mondjuk amikor két perccel azután, hogy kilépek a csupa üveg-csupa króm üzlet ajtaján, azért felvetődik bennem a gondolat, hogy ezért kár volt ennyit kavarnom — mindegy, rutinszererűen találom meg a légitaxi-állomást, és indulok hazafelé — és remélem, hogy még nyitva lesz az a klassz kis belvárosi üzlet, ahol azt a remek Ono-Sendait kinéztem magamnak. Kicsit régivágású darab, de az én ízlésemnek pont megfelel. Persze azért elég sok szoftvert fel kell majd raknom, mire úgy istenigazából képes lesz a Trychydts style szerint működni, de várhatóan az most hosszú évekig jó lesz nekem.

Öt perccel zárás előtt érek vissza, az acélszürke hajú úriember feszes mosollyal fogad — előadom a kívánságomat, rögtön kiállítják a számlámat, addig is számba vesszük a perifériákat és lefuttatnak néhány ellenőrző tesztet. Minden rendben. Kezembe kapom a klasszos kis bőröndöt, és nekivágok a még mindig meleg utcának. Fülemhez emelem a telefont: lesz mivel elhencegnem.

Este finom, sűrű lecsót eszünk, friss algával és tojással — Kathy sokkal finomabbra vágja a hozzávalókat, mint én. Regináék sütivel lepnek meg minket, aztán megyek vissza szoftvet telepíteni. Itt az ideje, hogy átértékeljem a szoftver-preferenciáimat: évek óta először vagyok ismét full-time Bluetech felhasználó.

Első lépésként persze akitválnom kell a rendszeremet — a szerver azonban nem fogadja el a termékkulcsomat. Az erős japán akcentussal beszélő Bluetech-alkalmazott sem tud velem mit kezdeni a telefonos ügyfélszolgálaton: szerverfrissítés van. Aha.

Tegnap megint kilibbentem a világból. Csak fél lábbal voltam benne. Valahogy gondolatban egyre sűrűbben csúszok át párhuzamos világokba. Persze csak képletesen. Pl. beszélnek hozzám emberek, én meg máshol járok. Mást hallok, mást látok. Rendszerhiba. Holnap úgyis el kell mennem vérvételre. Rutin vizsgálat. Általános éves egészségügyi checking.

Szóval ma felhívtam Jo-t, mert hétvégén nem akartam zavarni. Azt mondta furcsa, mert a B12-es gépet két hete zárolták, és csak a hétvégén helyezték üzembe újból. Esetleg a biztonságiaknál adatbiztonsági okokra hivatkozva utána lehet járni a videó felvételeknek, de ha ssh-t használt az illető, akkor vajmi kevés az esélye annak, hogy lefülelem a tettest. Talán még a rendszergazdánál faggatózhatok, de ugye a karbantartás miatt, annak is kicsi a valószínűsége, hogy visszamenőleg utána tudna járni a dolognak. Kvázi reménytelen. Ekkora felhajtást meg nem ér az egész. Szóval most van egy titokzatos valaki, aki kémkedik utánam. Ginger…

Ami a tegnap estét illeti, végre szereztem szajrét a Secure Cormorantból. Ráment félhavi fizetésem. Tegnap azt szerelték. Még ma is. Gondoltam, amíg a biztonsági munkálatok folynak, szállodába költözöm. Meg amúgy is. Túl sok furcsa dolog, meg változás történt az utóbbi időben körülöttem. Szerettem volna kicsit átgondolni a dolgokat. Az úszás kitűnően ellazított, utána bejelentkeztem masszázsra. Arra a következtetésre jutottam, hogy az utóbbi időben kicsit elengedtem magam, ami a kötelességeimet illeti. Ma visszabukom a munkába. Át kellett értékelnem, hogy mi a legfontosabb.

Tegnap reggel Chloé-t is meglátogattam. Hetek óta nem tudtunk találkozni. Coronitával a kezünkben kiültünk a parkba, és beszélgettünk az elmúlt hetekről. Vizsgázik, úgyhogy tanulnia kell. Én meg a projecten dolgozom. Nemigen van időnk most találkozgatni. Egyszer ennek is vége lesz. Egyszer majd még a nyár is elkezdődik, habár tegnap óta gyanúsan jó idő van.