Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi okozhatja a mostani, tavaszhoz képest is szeszélyes időt. Végül aztán kézhez kaptam a megoldást: Vizi diplomamunkaképpen az időjárást programozza. Ehhe, ehhe. Kicsit siethetnél a debuggolással.

Biztos maga a megtestesült tutkóság, ha új felhasználói felületünk van (gy.k. a Freeblogról beszélek), ám kedves házigazdánkhoz hasonlóan én is azt gondolom, jobb valamivel olyankor előrukkolni, amikor az már kész van. Mondjuk az új funkciók — amelyek betörésére még vállalkozni sem mertem — beindulásának már éppen itt volt az ideje, ám hadd tegyem hozzá, hogy szerintem ennél jobban is teperhetett volna a Freeblog ezek implementálásában. Pláne a nyálas-gusztustalan Blogter beindulása óta lett volna nagyon itt az ideje, hogy a számomra úgy en bloc sokkal szimpatikusabb Freeblogos közösség is kapjon elég lehetőséget.

Tegnap üzleti úton voltam Kathy Torrance-szal Mosonmagyaróváron. Két profi újságíró leugrik kocsival egy isten háta mögötti, jellegtelen, kihalt, unalmas kis porfészekbe, történetesen egy ad hoc jelleggel oda szervezett konferencia kedvéért. Nb. szerintem az egyetem épülete képviselte a csúcstechnológiát a városban — ha az ELTE ilyen lenne Budapesthez képest, szerintem saját műholdfellövő siló is lenne benne, sőt, minden héten hallgatói gyakorlatot tartanánk ott.

Amúgy kellemesen értelmetlen nap volt; tizenöt perc munkával minden előzetes várakozásunkat túlteljesítettük. Nézhettük Arwent és James Bondot, amint marokszámra tömik magukat fejfájáscsillapítóval — időnként valamelyik sötét sarokból, pókhálóval ellepetten időnként előkúszott Gönci Bee is. Démoszthenész surmóbb volt a surmónál, a Tündérklán reprezentánsai is lézengtek, mint az őszi legyek — összességében véve nyugodtan elmondhatom, hogy a kultúrát és a finom szellemet az ELTE-s delegációból So képviselte.

A héten Zoeira várakozva megint bele-belenézegettem az Amerikai Istenekbe. Tényleg szuper könyv, noha nem így harmadszorra sem igazán könnyű. Tele van mindenféle bonyolult kereszthivatkozásokkal, rohadtul kell figyelni mindenféle apró részletekre — és a mellékvágányokat sem szabad hanyagolni, ha az ember úgy istenigazából képben akar maradni. Ugyanakkor a fordulatos, ügyes humor olyasvalami, amit még mindig nem szűntem meg értékelni.

Szerkesztői karrierem egy fontos állomásának tartom, hogy immáron szerény személyemre is megkezdődött bizonyos fokú vadászat bizonyos szerzői körök részéről.

„Azért azt nem fogjuk bevezetni, hogy te kínaiul beszélsz az ágyban, én meg nem értem”

Gondoltam, a kulturális telítődés jegyében nézek egy kis Performansz Fesztivált. Sajnos a program, ami miatt odavonszoltam magam, either többet késett a mexokottnál, or egyáltalán elmaradt. Mondjuk hogy egy férfivécében várakozzak egy előadásra, ez annyira azért nem része a minennapjaimnak. Helyette nézhettem egy infantilis csávót, amint bágyadt klipekről szónokolt, és elmondott egy, a limerick szabályaival csak érintőleges viszonyban levő limericket. Végül inkább csíptem magamnak egy utolsó metrót.

Kathy Torrance-nak a zöldfűszeres pacsinkával villantottam be „reggel” (mire kész lett, dél volt). Volt sikerem, bár elég érdekesen alakult a technikám; a neki szánt példányok akár valamely konyhai magazinba is elmehettem volna, az enyéim meg folyton szétszakadtak. Aztán némi extra olajjal segítettem a problémán.

Megin’ volt FHM százlegjobbnő válogatás — most már harmadik éve, hogy nem maradok le erről a hímsoviniszta katalógusról, de az idei szerintem állati ratyira sikeredett. Egyszerűen vackok voltak a fotók, na, meg a kivitel is volt már igényesebb. Bizonyára feminista ügynökök fészkelték be magukat a szerkesztőségbe. Haladunk, haladunk.

Mutass nekem egy embert, aki most rakott rendet a szobájában, és én mutatok neked valakit, akinek ismét van szőlőzsírja!

Hiába no, tegnap Gönci Bee zabált nálam, és muszáj volt összerittyentenem valami rendfélét. Még ha csak amolyan tessék-lássék rend volt is. Főztem is persze, elvégre a fogadás főzésről és nem rendrakásról szólt, de most csak egy erős négyesre sikerült teljesítenem. A húst egy kicsit rágósnak találta.

Egész jól eldumálgattunk, háromnegyed tizenegykor azonban már muszáj volt elővennem a jó öreg szeneslapátot — mindenesetre öröm volt látni, hogy a jó öreg sportszellem még mindig nem hagyott bennünket cserben. Viszont nekem akkor már nagyon telefonálhatnékom volt.

Ma voltam életem első céges tárgyalásán. Idesanyám cégét kellene lehúzni a vécén, ehhez kerestünk partnereket. Az Europark kávézójában találkoztunk — előtte nyilván csak telefonon beszéltünk, így valahányszor, amikor újabb és újabb brutális kinézetű maffiózók szivárogtak be a terembe, nekem mindig egy kicsit a gyomromba süllyedt a hangulatom. Aztán végül két fiatal és döbbenetesen normális sráccal kezdtük meg a boltolást — a szerepem egyelőre kimerült egy A/4-es papílap asztalon való átcsúsztatásán.

Hát ez érdekes bejegyzés volt… Aszittem én rúgtam be LÖNen, és te ott se voltál, de lehet, hogy tévedtem.

Az ujjongásról meg konfettiről:: bár tagadhatatlanul még annál is nagyobb szopás volt, mint eredetileg gondoltam, jó kis félév volt, és sokat tanultam belőle, úgy érzem, egész jól belejöttem. Aztán persze időről időre rádöbbenek, hogy kurvára nem. Meg öreg is vagyok én már, megfáradt vén csontjaim nem bírják annyira a hidraulikus prést. Éljen az ifjú nemzedék!

Ja, és már régóta tartozom egy „ő” betűvel, amit a blogomba nyomtál bele aljasul; hát most visszakapod! Kamatostul! ŐŐŐŐŐ

In one life, you are Thomas A. Anderson — program writer for a respectable software company; have a social security number, pay your taxes, and — help your landlady carry out her garbage.

Persze, így van ez, ha az ember nem regisztrálja időről időre a vicces történeteket. Volt ugye az idei LÖN, amire én is beugrottam egy rövid időre, egész konkrétan hogy bekapjak egy gyrost, megigyak egy gintonicot, és kerülgessem egy ideig a seggrészeg varjút a kőbunkó barátnőjével. És akkor történt. Rájöttem, mi az a kis szilánk az elmémben, ami már születésem óta megőrjít.

Bementem a vécébe, és azt csináltam, amit ilyenkor szokás — amikor egyszer csak hallottam, hogy valaki belép az előtérbe. Biztos voltam benne, hogy amikor beléptem az épületbe a kártyámmal, sehol nem láttam senki.

— Hello, Mr. Andreson… — mondta egy ismerős hang, és én már rögtön tudtam, mi a teendő, és eszeveszett mód csavarozni kezdtem lefelé a szellőző rácsát. Már az alagútban volt, amikor hallottam, hogy lenyomódik a kilincs.

Aztán csak futottam…

Vengeance for Zuljin!

Hiába no, ha az embernek három blogba KELL írnia, egy idő után sorvadnak a prioritások. Ha majd egy-két év múlva megint visszalapozok ide, úgy fogok gondolni erre a tavaszra, mint a nagy, összefoglaló jellegű bejegyzések időszakára. Azért még mindig nem vagyok Balu, aki hónapokig emlékszik vissza az egyhetes erdélyi útjukra, gondosan megemlékezve minden szénásszekérről és kismacskaalomról, amely mellett elhaladtak.
Sziszüfosz szalonnázik

Megint vége van egy éves Nyúznak. Kíváncsi vagyok, hányszor lesz még olyan az életemben, hogy én csattogtatom az ostort az utolsó szám szerkesztésekor. Remélem, olyan nagyon már nem sokszor. Balunak meg volt arca lemenni kőszegre, és ott aludni az Iskola a határon helyszínén!!!!! Argh. Ez övön aluli ütés volt, meg kell, hogy mondjam. Mert az, hogy hastáncfesztiválra megy, miközben én benn őrjöngök a szerkesztőségben, ez még csak hagyján — szegény öreg csókamadár megdolgozott a jól megérdemelt pihijéért, szerintem, ha most tetszőleges pillanatban látogatjátok meg, akkor éppen szórja a konfettit a szélrózsa minden irányába és kurjongat, hogy vége, vége.

Az igazi poén persze az volt, hogy Zoei tördelt nekem — frankón lehalt az otthoni megoldás, így amikor ez negyed háromkor kiderült, akkor rájöttem, hogy kőkemény négy és fél órám van arra, hogy

1. Kialudjam magam;
2. megfürödjek;
3. felöltözzek;
4. és elinduljak Zoeiért, hogy hajnalok hajnalán összerántsuk az újságot.

Aludnom nem igazán sikerült, de azért bepácoltam magam a kádban.

A múlt héten viszont egészen fahéj kis címlapot rittyentettünk, a változatosság kedvéért szintén Zoeival a Nyúznak — sok sok agonizálás és némi Baluval történő, végül teljesen hamvába holt (és ez csak az ÉN hibám) díszletrendezés után. Ezért írtam a képszerkesztők blogjába azt, amit. De hát a képszerkesztők blogja nem publikus, hehehe.
Fotókalandok

Még mindig visítok, ha arra gondolok, hogy fényképezőgépet is vehetnék a kezembe. Egyszerűen, ha eszembe jut, hogy akár kattinthatnák is, rám jön a merevgörcs. Bristol elég sokat kivett belőlem ebből a szempontból — viszont a képek egész fahéjak lettek. Vagyisinkább: van olyan kép, ami egészen fahéj lett.

Hétvégén voltam Kun-szun Lungnál filmet hívni. Vettem filmhívó cuccokat, oszt bementünk hozzája, hogy a tapasztalait kizsigerelve magam hívjam elő a bristoli fotókat.

Nb. már ahhoz bátorság kellett, hogy egyáltalán bemenjek. Az Illford film dobozában ugyanis, láss csudát, nincsen benne annak a hívónak, a Forte Negafortnak a hívási ideje, amit én vettem. Némi kósza infót olvastam az interneten, hogy ez a D-76-nak felel meg, ám a D-76-hoz rögtön három (3) érték is tartozott a dobozon. De a nagy Kun-szun Lung természetesen tudta, hogyan menthetjük meg a helyzetet.

Most sokat mesélhetnék arról, hogy milyen érzés egy takarítószerrel megrakott kamrácskában, reszkető kézzel megpróbálni összepasszítani a spirál bemeneti nyílását a negatív elejével; hogy milyen érzés, amikor félúton elakad a cucc, meg ilyenek, de minek borzoljam az idegeket? Végül megoldottam. A negatívok most úgy néznek ki, ahogy az előhívott negatívok ki szoktak nézni — hétvégén megyek scannelni, és akkor ez a bristoli projekt is nyugvópontra juthat.
Meló

Elég érdekesen alakult melóügyileg is az elmúlt két hét. Találkozó az egyetem két rejtett adu ászával — végül sikerült nyökögnöm valamit, de azért halál ciki volt, hogy a Vörös Tündér milyen fahéjul elvan velük, én meg a kezdetek kezdetén olyan voltam, mint egy kitömött béka.

Aztán ne felejtsük el azt sem, hogy részt vettem életem első kerekasztal beszélgetésén — mármint az első, ahol én is kerekasztal-beszélgető voltam. Enyhe túlkapásnak gondolom, hogy kommunikáció témakörben nekem kellett képviselnem az ELTE-t, olyan emberek társaságában, mint Roberts Éva vagy Fábri György — akiket elég sokszor láttam már hasonló szerepben, csak mindig az asztal túloldaláról. Végül valahogy megoldottam, bár erősen kétséges, hogy mennyi hozzáadott értéket hordoz magában, amit összenyökögtem. Viszont kaptam névre szóló fehérbort, ye!
Személyes

Tonikozás-szőlőlevezés Kathy Torrance-szel a Westend tetején — Balu és Sssz után ő volt a harmadik ebben a műfajban, már Sssz egyelőre az egyetlen, akivel alkoholt fogyasztottam. Szegény hadirokkantnak nem mertem alkoholt venni, tudjátok, milyen az, amikor ezek a háborús veteránok úgy istenigazából elkezdenek duhajkodni. Amúgy kiderült, hogy vehettem volna, a sör például állítólag egészen jól tolerálható számára. Next time. [Apropó sör: megittam a Balutól kapott Strongbow-t.] Klassz volt, bár egy kifejezett Cicerónak nem éreztem magam, amikor ugyanazt a sztorit hatodjára kezdtem el. Hetedjére már pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni folytatni, ha másért nem, hát a poén kedvéért nem. Rövid, de annál véresebb párbaj a fehéregyensúly mibenlétéről. Nyertem, nyertem! A Schwepps Szőlő viszont a szénsavas szőlőlé csúcsa eddig a szememben.

Tegnap éjnek évadján csörög a telefonom: Cal mindenféle vibrálóan izgalmas dologgal. Kár, hogy épp kocsonyás volt az agyam, aztán, amikor már inkább voltam háromnegyed, mint félálomban, inkább letettem. Ezúton is sorry, de már félig hallucináltam — vagy tényleg magától mozgott a fülhallgatóm zsinórja, de akkor szerintem kifejezetten racionális volt, amit csináltam.

Újabb lépés a Trychydts brand terjesztésében: meghívást kaptam Kathy Zoei Torrance blogjába. Már csak pár hónap és itt a tizenöt perc hírnév, én érzem a csontjaimban.

Angliában jártam, és még mindig nem tértem magamhoz. Gönci Bee tegnap épp azt fejtegette elnökségi előtt, hogy milyen frankó lenne kisurranni a padra szundikálni, de milyen ciki, hogy ezt nem teheti meg. Erre én premier plánban aludtam be az elnökségin. Wah.

What else? Átrágtam magam a digi képeken, KZT szíves utmutatásait is figyelembe véve vagdostam rajtuk egy sort, meg kiszórtam a kétharmadát — olyan száz kép lesz, ami elvben a szíves publikum elé kerülhet majd. A fekete-fehér negáim (imádom ezt a fotósszlenget) még mindig elcsomagolva fexenek, de hétvén irány Kun-szun Lung és… filmet fogok előhívni. Saját kezűleg.

Lassan heti rendszerességgel szökkenek egyet Kathy Zoei Torrance belvárosi bázisára. Most éppen a drágapici Canonját vittem vissza, egy falevél, egy begre és egy kis csája kíséretében. Bizakodott, hogy így már, ha Londonban fordul sem fog eltévedni a metrón — lehervasztottam, ennyire nem prakitsche az ajándékom, a londoni metró térképe minden metróállomáson ott díszeleg, kicsiben, nagyban, közepesben. Mondjuk Londonból egyedül a metrót hiányoltam, ha legközelebb megyek, tuti metrózok, akkor is, ha csak viccből lesz rá módon.

Visszatérve a tegnap esti szökkenésre, KZT a besínezett lábával akrobatamutatványokat mutatott be, majd kísérletet tett arra, hogy lépcsőfutó-bajnokságot nyerjen; ekkor viszont már én visítottam. Végül az egyik szemem az előszobakonyhába is bedugdtam, aztán elcikázott mellettem az édesanyja, valamint igen kényes témákra terelődött a szó, úgyhogy evakuáltam az épületet.

Na, kire mosolyog egy doboz Strongbow az íróasztalról? A kedvenc ciderem, aka Anglia utolsó lehellete. Eddig. Kösz, Balu!

Tourists!

Carol

Sajnos az eredetileg tervezettel ellentétben sok bloggolásra már nem maradt időm: mire véget ért a rendszerinti esti reunion buli Callal, visszaértünk a szállásra és befejeztem a levelezést, addigra már csak arra tudtam koncentrálni, hogy felkússzak a Bristol Bakcpackers tetőterében levő emeletes ágy tetejére, amely az eémúlt napokban hajlékumol szolgált.

Ennyit még az életben nem fotóztam: szó szerint annyit, amennyit csak bírtam, sőt, voltaképpen egy kicsit többet is. 307 digitális kép, 6 tekercs fekete-fehér film, mindezt 5 nap alatt; néha már kifejezetten éreztem, hogyan szivárog az agyvelő a fülemből.

Megpróbáltam rendesen megcsinálni a Suspension Bridge-et; egy vicces fénymérési hiba miatt kétszer is érintettük, remélem, most már lesz értékelhető eredmény. Fotózgattuk a várost, minden nap volt 5-7 óra talpalás — tegnap Londonban már azon se csodálkoztam volna, ha a lábam térdből szépen letörik és ott marad az utcán. Na nem mintha sajnáltam volna.

Söröztünk rendesen, bár a magam részéről maradtam a félpintes mértéknél — Balu sem ment sokkal tovább, csak amíg én rácuppantam a kedvenc sörömre, a ciderre, addig Balu erkölcsi kötelességének tekintette, hogy minél több féle sörből vegyen mintát — ha jól számolom, végül tizenkettőig sikerült felvinnie.

Az egyik legmókásabb estén Cal és Vámpír látott minket vendégül egy kis belsőség+rizs vacsira; túl azon, hogy állati finom volt, még kaptunk is egy kis bemutatót a San Andreasból. Asszem, én nagyon rászokni nem fogok, legalábbis most csodálkoznék rajta. Amúgy egész vacsi alatt azt vártam, hogy Cal mikor kapja végre elő a teleszkópos gólyalábát, de kiderült, hogy még meg sem vette.

Akárhogy is nézem, Bristolnak a belvárosból bejárható területének legnagyobb részét már bejártuk — még egy-két kisebb quest maradt, de aztán ki kell találni valami mást. Voltunk Eastonban is, a Cal által ultrabrutál gettónegyednek beharangozott részen is — jó, hogy délelőtt, de így nem tűnt olyan állati vészesnek, csak egy kóbor rakodómunkás intett minket óva a fotózástól. Fotóztunk tovább zavartalanul.

Nyertem egy chips and gravyt, de aztán fisht is kértem hozzá — egy szép nagy sporparkban eszegettük meg, közben iszogattam hozzá egy kis Pepsi Makszot (don’t worry, there’s no sugar); amúgy leginkább tescokaját ettünk, a szalámi-vaj-mustár triumvirátusból most már egy időre elegem is van. Kétszer villanthattam meg villámfőző tudásomat a BB konyhájában, a tizenötperces kaják kategóriájában. Asszem, ezt a feladatot sem abszolváltam rosszul. Esténként ugyancsak nekiestünk a Backpackers kakaókészleteinek (ez ingyen van) — klasszul átmelegített belülről, szerettem. Ugyanis nem csak négyszáz fotót, de egy fahéj kis mcfázást is hazahozztam.

Amúgy a fotózásban külön örömet jelentett, hogy Kathy Zoei Torrance mérhetetlen jóindulata és nagylelkűsége jóvoltából kipróbálhattam, milyen Canon 350D-vel fotózni; hát nem volt semmi. Ugyan a használati utasítást (elektronikus formátumban) csak reggel tudtam átfutni, így manuális fókusszal nyomtam végég, de így is hihetetlen élmény volt. Mondjuk szegény obik képességeit határtól határig aknáztam ki, de az eredmény egyáltalán nem rossz, sőt, mondhatni visítottam a boldogságtól. Azért egy darabig még nem kell szögre akasztanom a Fujimat.

Baluval utazni — hatalmas buli. Ajánlom mindenkinek. Motiválja az embert a főzésre, az egészséges spórolásra, mindig van nála egy kis józan ész, és volt olyan poénja, amin még hazafelé is röhögtem a Lutonon. Klasszul lehet vele fotózgatni, segít elmosogatni és kis helyen is elfér. Na jó, ez utóbbi nem igaz, de kifejezetten jól bírja a rideg tartást és az angol söröket.

Egy viccet azért én is benyomtam. Bóklásztunk Cal kedvenc temetőjében, illetve átlógtunk a szomszédos, aznapra már lezárt temetőben. Már éppen indultunk volna vissza, sőt, én már vissza is ugrottam a kb. 1,70 magas fal aljára, amikor ők még kitalálják, hogy elmennek valahova megnézni valamit, várjam meg őket ott. Amíg Cal ezt elmondta, végigfutott az agyamon, hogy ha fordított lenne a helyzet, ezer százalékra vehetném, hogy ha visszamennék, nem békésen beszélgetve, hanem éppen valamilyen infantilis poént forralva látnám őket viszont. Gondoltam, ha nekik szabad, nekem is szabad, így amint hátrafordultak, elkezdtem sprintelni az átmászóhely felé.

Át is másztam — ennek a temetőnek a felső része egy elhanyagolt, gizgazos, félhomályos kis liget, kifordult sírkövekkel, kiásott sírgödrökkel meg minden. Egy darabig még próbálkoztam azzal, hogy megpróbálom őket elcsípni valahol, egy nagyot ordítva, de aztán csak nem jöttek. Én meg gondoltam, hogy mostanra már a másik temető is bezárt, így kerestem egy alternatív útvonalat, kijutottam egy parkba.

Balu és Cal meg ebből az egészből csak annyit érzékelt, hogy nem vagyok sehol — először engem kerestek, aztán rájöttek, hogy már ők is be vannak zárva, de azt látták, hogy kinn én nem vagyok; ennek megfelelően visszamásztak az eredeti temetőbe és ott kerestek, egy picit azért parázva. Aztán ők is (ők a temetőőr segítségével, hehehe) megtalálták az alternatív utat, és Balu szúrt ki, amint egy pici pontként távolodva baktatok a horizonton. Igyekeztem minél kevésbé kajánra venni a vigyoromat.

Sirályok vijjogására ébredni még mindig fantasztikus. Imádom Bristolt, imádom Londont, imádom Angliát. De azért jó itthon lenni a tágas kis életteremben.