Vengeance for Zuljin!

Hiába no, ha az embernek három blogba KELL írnia, egy idő után sorvadnak a prioritások. Ha majd egy-két év múlva megint visszalapozok ide, úgy fogok gondolni erre a tavaszra, mint a nagy, összefoglaló jellegű bejegyzések időszakára. Azért még mindig nem vagyok Balu, aki hónapokig emlékszik vissza az egyhetes erdélyi útjukra, gondosan megemlékezve minden szénásszekérről és kismacskaalomról, amely mellett elhaladtak.
Sziszüfosz szalonnázik

Megint vége van egy éves Nyúznak. Kíváncsi vagyok, hányszor lesz még olyan az életemben, hogy én csattogtatom az ostort az utolsó szám szerkesztésekor. Remélem, olyan nagyon már nem sokszor. Balunak meg volt arca lemenni kőszegre, és ott aludni az Iskola a határon helyszínén!!!!! Argh. Ez övön aluli ütés volt, meg kell, hogy mondjam. Mert az, hogy hastáncfesztiválra megy, miközben én benn őrjöngök a szerkesztőségben, ez még csak hagyján — szegény öreg csókamadár megdolgozott a jól megérdemelt pihijéért, szerintem, ha most tetszőleges pillanatban látogatjátok meg, akkor éppen szórja a konfettit a szélrózsa minden irányába és kurjongat, hogy vége, vége.

Az igazi poén persze az volt, hogy Zoei tördelt nekem — frankón lehalt az otthoni megoldás, így amikor ez negyed háromkor kiderült, akkor rájöttem, hogy kőkemény négy és fél órám van arra, hogy

1. Kialudjam magam;
2. megfürödjek;
3. felöltözzek;
4. és elinduljak Zoeiért, hogy hajnalok hajnalán összerántsuk az újságot.

Aludnom nem igazán sikerült, de azért bepácoltam magam a kádban.

A múlt héten viszont egészen fahéj kis címlapot rittyentettünk, a változatosság kedvéért szintén Zoeival a Nyúznak — sok sok agonizálás és némi Baluval történő, végül teljesen hamvába holt (és ez csak az ÉN hibám) díszletrendezés után. Ezért írtam a képszerkesztők blogjába azt, amit. De hát a képszerkesztők blogja nem publikus, hehehe.
Fotókalandok

Még mindig visítok, ha arra gondolok, hogy fényképezőgépet is vehetnék a kezembe. Egyszerűen, ha eszembe jut, hogy akár kattinthatnák is, rám jön a merevgörcs. Bristol elég sokat kivett belőlem ebből a szempontból — viszont a képek egész fahéjak lettek. Vagyisinkább: van olyan kép, ami egészen fahéj lett.

Hétvégén voltam Kun-szun Lungnál filmet hívni. Vettem filmhívó cuccokat, oszt bementünk hozzája, hogy a tapasztalait kizsigerelve magam hívjam elő a bristoli fotókat.

Nb. már ahhoz bátorság kellett, hogy egyáltalán bemenjek. Az Illford film dobozában ugyanis, láss csudát, nincsen benne annak a hívónak, a Forte Negafortnak a hívási ideje, amit én vettem. Némi kósza infót olvastam az interneten, hogy ez a D-76-nak felel meg, ám a D-76-hoz rögtön három (3) érték is tartozott a dobozon. De a nagy Kun-szun Lung természetesen tudta, hogyan menthetjük meg a helyzetet.

Most sokat mesélhetnék arról, hogy milyen érzés egy takarítószerrel megrakott kamrácskában, reszkető kézzel megpróbálni összepasszítani a spirál bemeneti nyílását a negatív elejével; hogy milyen érzés, amikor félúton elakad a cucc, meg ilyenek, de minek borzoljam az idegeket? Végül megoldottam. A negatívok most úgy néznek ki, ahogy az előhívott negatívok ki szoktak nézni — hétvégén megyek scannelni, és akkor ez a bristoli projekt is nyugvópontra juthat.
Meló

Elég érdekesen alakult melóügyileg is az elmúlt két hét. Találkozó az egyetem két rejtett adu ászával — végül sikerült nyökögnöm valamit, de azért halál ciki volt, hogy a Vörös Tündér milyen fahéjul elvan velük, én meg a kezdetek kezdetén olyan voltam, mint egy kitömött béka.

Aztán ne felejtsük el azt sem, hogy részt vettem életem első kerekasztal beszélgetésén — mármint az első, ahol én is kerekasztal-beszélgető voltam. Enyhe túlkapásnak gondolom, hogy kommunikáció témakörben nekem kellett képviselnem az ELTE-t, olyan emberek társaságában, mint Roberts Éva vagy Fábri György — akiket elég sokszor láttam már hasonló szerepben, csak mindig az asztal túloldaláról. Végül valahogy megoldottam, bár erősen kétséges, hogy mennyi hozzáadott értéket hordoz magában, amit összenyökögtem. Viszont kaptam névre szóló fehérbort, ye!
Személyes

Tonikozás-szőlőlevezés Kathy Torrance-szel a Westend tetején — Balu és Sssz után ő volt a harmadik ebben a műfajban, már Sssz egyelőre az egyetlen, akivel alkoholt fogyasztottam. Szegény hadirokkantnak nem mertem alkoholt venni, tudjátok, milyen az, amikor ezek a háborús veteránok úgy istenigazából elkezdenek duhajkodni. Amúgy kiderült, hogy vehettem volna, a sör például állítólag egészen jól tolerálható számára. Next time. [Apropó sör: megittam a Balutól kapott Strongbow-t.] Klassz volt, bár egy kifejezett Cicerónak nem éreztem magam, amikor ugyanazt a sztorit hatodjára kezdtem el. Hetedjére már pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni folytatni, ha másért nem, hát a poén kedvéért nem. Rövid, de annál véresebb párbaj a fehéregyensúly mibenlétéről. Nyertem, nyertem! A Schwepps Szőlő viszont a szénsavas szőlőlé csúcsa eddig a szememben.

Tegnap éjnek évadján csörög a telefonom: Cal mindenféle vibrálóan izgalmas dologgal. Kár, hogy épp kocsonyás volt az agyam, aztán, amikor már inkább voltam háromnegyed, mint félálomban, inkább letettem. Ezúton is sorry, de már félig hallucináltam — vagy tényleg magától mozgott a fülhallgatóm zsinórja, de akkor szerintem kifejezetten racionális volt, amit csináltam.