Tourists!

Carol

Sajnos az eredetileg tervezettel ellentétben sok bloggolásra már nem maradt időm: mire véget ért a rendszerinti esti reunion buli Callal, visszaértünk a szállásra és befejeztem a levelezést, addigra már csak arra tudtam koncentrálni, hogy felkússzak a Bristol Bakcpackers tetőterében levő emeletes ágy tetejére, amely az eémúlt napokban hajlékumol szolgált.

Ennyit még az életben nem fotóztam: szó szerint annyit, amennyit csak bírtam, sőt, voltaképpen egy kicsit többet is. 307 digitális kép, 6 tekercs fekete-fehér film, mindezt 5 nap alatt; néha már kifejezetten éreztem, hogyan szivárog az agyvelő a fülemből.

Megpróbáltam rendesen megcsinálni a Suspension Bridge-et; egy vicces fénymérési hiba miatt kétszer is érintettük, remélem, most már lesz értékelhető eredmény. Fotózgattuk a várost, minden nap volt 5-7 óra talpalás — tegnap Londonban már azon se csodálkoztam volna, ha a lábam térdből szépen letörik és ott marad az utcán. Na nem mintha sajnáltam volna.

Söröztünk rendesen, bár a magam részéről maradtam a félpintes mértéknél — Balu sem ment sokkal tovább, csak amíg én rácuppantam a kedvenc sörömre, a ciderre, addig Balu erkölcsi kötelességének tekintette, hogy minél több féle sörből vegyen mintát — ha jól számolom, végül tizenkettőig sikerült felvinnie.

Az egyik legmókásabb estén Cal és Vámpír látott minket vendégül egy kis belsőség+rizs vacsira; túl azon, hogy állati finom volt, még kaptunk is egy kis bemutatót a San Andreasból. Asszem, én nagyon rászokni nem fogok, legalábbis most csodálkoznék rajta. Amúgy egész vacsi alatt azt vártam, hogy Cal mikor kapja végre elő a teleszkópos gólyalábát, de kiderült, hogy még meg sem vette.

Akárhogy is nézem, Bristolnak a belvárosból bejárható területének legnagyobb részét már bejártuk — még egy-két kisebb quest maradt, de aztán ki kell találni valami mást. Voltunk Eastonban is, a Cal által ultrabrutál gettónegyednek beharangozott részen is — jó, hogy délelőtt, de így nem tűnt olyan állati vészesnek, csak egy kóbor rakodómunkás intett minket óva a fotózástól. Fotóztunk tovább zavartalanul.

Nyertem egy chips and gravyt, de aztán fisht is kértem hozzá — egy szép nagy sporparkban eszegettük meg, közben iszogattam hozzá egy kis Pepsi Makszot (don’t worry, there’s no sugar); amúgy leginkább tescokaját ettünk, a szalámi-vaj-mustár triumvirátusból most már egy időre elegem is van. Kétszer villanthattam meg villámfőző tudásomat a BB konyhájában, a tizenötperces kaják kategóriájában. Asszem, ezt a feladatot sem abszolváltam rosszul. Esténként ugyancsak nekiestünk a Backpackers kakaókészleteinek (ez ingyen van) — klasszul átmelegített belülről, szerettem. Ugyanis nem csak négyszáz fotót, de egy fahéj kis mcfázást is hazahozztam.

Amúgy a fotózásban külön örömet jelentett, hogy Kathy Zoei Torrance mérhetetlen jóindulata és nagylelkűsége jóvoltából kipróbálhattam, milyen Canon 350D-vel fotózni; hát nem volt semmi. Ugyan a használati utasítást (elektronikus formátumban) csak reggel tudtam átfutni, így manuális fókusszal nyomtam végég, de így is hihetetlen élmény volt. Mondjuk szegény obik képességeit határtól határig aknáztam ki, de az eredmény egyáltalán nem rossz, sőt, mondhatni visítottam a boldogságtól. Azért egy darabig még nem kell szögre akasztanom a Fujimat.

Baluval utazni — hatalmas buli. Ajánlom mindenkinek. Motiválja az embert a főzésre, az egészséges spórolásra, mindig van nála egy kis józan ész, és volt olyan poénja, amin még hazafelé is röhögtem a Lutonon. Klasszul lehet vele fotózgatni, segít elmosogatni és kis helyen is elfér. Na jó, ez utóbbi nem igaz, de kifejezetten jól bírja a rideg tartást és az angol söröket.

Egy viccet azért én is benyomtam. Bóklásztunk Cal kedvenc temetőjében, illetve átlógtunk a szomszédos, aznapra már lezárt temetőben. Már éppen indultunk volna vissza, sőt, én már vissza is ugrottam a kb. 1,70 magas fal aljára, amikor ők még kitalálják, hogy elmennek valahova megnézni valamit, várjam meg őket ott. Amíg Cal ezt elmondta, végigfutott az agyamon, hogy ha fordított lenne a helyzet, ezer százalékra vehetném, hogy ha visszamennék, nem békésen beszélgetve, hanem éppen valamilyen infantilis poént forralva látnám őket viszont. Gondoltam, ha nekik szabad, nekem is szabad, így amint hátrafordultak, elkezdtem sprintelni az átmászóhely felé.

Át is másztam — ennek a temetőnek a felső része egy elhanyagolt, gizgazos, félhomályos kis liget, kifordult sírkövekkel, kiásott sírgödrökkel meg minden. Egy darabig még próbálkoztam azzal, hogy megpróbálom őket elcsípni valahol, egy nagyot ordítva, de aztán csak nem jöttek. Én meg gondoltam, hogy mostanra már a másik temető is bezárt, így kerestem egy alternatív útvonalat, kijutottam egy parkba.

Balu és Cal meg ebből az egészből csak annyit érzékelt, hogy nem vagyok sehol — először engem kerestek, aztán rájöttek, hogy már ők is be vannak zárva, de azt látták, hogy kinn én nem vagyok; ennek megfelelően visszamásztak az eredeti temetőbe és ott kerestek, egy picit azért parázva. Aztán ők is (ők a temetőőr segítségével, hehehe) megtalálták az alternatív utat, és Balu szúrt ki, amint egy pici pontként távolodva baktatok a horizonton. Igyekeztem minél kevésbé kajánra venni a vigyoromat.

Sirályok vijjogására ébredni még mindig fantasztikus. Imádom Bristolt, imádom Londont, imádom Angliát. De azért jó itthon lenni a tágas kis életteremben.