Esküszöm, nem értettem, miért nyaggat mindenki tegnap a névnapommal, amikor az még tök messze van. Ha nalyo ma nem ír sms-t, még most is ezen gondolkodom.

Megvolt életem első horgászása vasárnap. Kicsit ugyan nyafogtam, hogy nekem olyan hely kell, ahol ülni lehet, de aztán kifogtunk egy remek vizafogó helyet — fogadtam ugyanis Baluval, hogy fogok egy vizát. Igaz, hogy húsz évente ha felúszik egy-egy a vaskapun, de én éreztem, hogy szerencsém lesz. És lám: már az első alkalommal, amikor bedobtam a horgot, valami leette róla a kukacot — Balu sápadtan dadogta, hogy ez bizony vizaharapás, látszik a maradványokon. Végül nem fogtunk semmit, de a halacskák ott teniszeztek előttünk, csak hogy bosszantsanak. Mindenesetre remekül szórakoztunk, etettük a halfejűeket némi kis sár/vérliszt keverékkel (az agyaghalaknak állítólag ez a kedvenc kajája), aztán a maradék kukacokat is beszórtuk. Közben rájöttem, hogy van valami döbbentesen, sokkolóan abszurd abban, hogy az ember abban bízik: abban a pár ezer köbméter vízben majd pont ott lesz hal, ahol az ő horga van. Szóval klassz hobbi ez a horgászat. Öntudatra nevel, féktelen optimizmusra, és arra, hogy másszunk be a jeges vízbe a beszakadt horgunk után, ahogy azt Balu is tette.

Vicces volt az is, hogy jött egy uszály, Balu persze sprintelt el a parttól, én meg csak üldögéltem tovább a kövemen — mire a hullámok odaértek ugyanis, én már rég kiszámoltam, hogy pont az a negyven négyzetcenti marad majd száraz, ahol én ülök. Be is jött, hiába, a matematika az matematika.

Volt névnapi buli is, Arwennel ás Andyvel megsemmisítő vereséget mértünk az ellenünk támadó, kombinált ork-élőholt hordákra. Igaz, sokszor az volt a benyomásom, hogy az elfek csak fésülködnek a fák között, időnként levágnak valami gyorskölcsönre, amíg én az orkokat aprítom a pusztában, de aztán a döntő pillanatban csak előrajzottak, és lenyilaztak mindenkit, aki esetleg gondolkodott azon, hogy megmozdul. Főztem is, jó kalóriadúsat; szerintem másfél éve legalább nem ettem túrós csuszát.

Frankó év eleje volt ez, szinte kár is, hogy véget értek a választások. Kicsit én is úgy éreztem magam, mint egy fegyvercsempész a háború idején. Most, viszonylagos békeidőben meg vakarhatom a fejem, hogy mi legyen.

Majdnem elfelejtettem: Egyes Számú Informátor hitelezett nekem, szóval már olvastam is a nagy művet. Irány a könyvtár.