Elkerített Város

— Ahol fácán van, ott róka is van.

— Elég sztereotip gondolkodás…

— Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy a rókák mindenhová repülnek a fácánok után.

— Persze, csóválják a lompos farkukat, és úgy repülnek.

Elég húzós kis vezetőszerkesztést nyomtam pénteken. Balu némi gázban volt, így elővettem a vérfoltos kisbaltát, és nekiestem az olvasószerkesztőknek. Rozi elég jól bírta a strapát, amikor kifelé kísértem az elhagyott folyosókon, akkor megjegyezte, hogy mennyivel jobb dolog ráhajtani a minőségre, mint a sebességet nyomni. Krisz még átnyomtam párszor egy duplanullás darálón, mielőtt hazaengedtem, de nem tudtam, veszi-e az adást. Szerintem nem.

Másnap Göd. Kicsit még szöszmötöltem a lappal, de aztán sikerült is elérnem a harmadik vonatot az eredetileg tervezett után; apróbb, szinte említésre is alig érdemes nüansz, hogy ez Dunakeszi után a szó klasszikus értelmében véve csak Vácott állt meg. Szerencsére a Volánbusz elég tűrhető időn belül visszaszállított Gödre, ahol csak egyel szálltam le hamarabb a kelleténél.

Utána egy kis barangolás a Duna-parton. Kevés dolog van, ami ennyire jó hatással van az idegeimre, mint ezek a kószálások Baluval. Kicsit lelkiztünk, kicsit szakmáztunk, aztán visszatértünk a kúriába; mielőtt elájultam volna az éhségtől, Blau gyorsan belém lapátolt némi krumplilevest resztelt májjal. Állati finom volt, pedig azt képzeltem magamról, tudok krumplilevest főzni. De nem.

Pásztorbence mindeközben azzal szórakozott, hogy egy headset segítségével magával beszélgetett a hi-fi torony hangfalán keresztül.

Holnap jön édesanyám, és még újra kell festeni a lakást.

Letelepedtek, hogy keresztülfalják magukat az amerikai konyhaművészet legfinomabb termékein: akárhogy is nézzük, ez azért jobb volt egy keresztre feszítésnél.

Ian Fleming

Tegnap elolvastam a Dr. No-t; ez volt az egyik James Bond regény, amit megvettem tegnap. Továbbra is lenyűgöz, mennyire egyedi és jól kitalált figura ez, noha persze rasszista és szexista felhangok bőven vannak benne, de hát istenem. Egy rasszista és szexista korszak mementójától mit várjon az ember?

Tegnap elnökségin kaptam kávét. Először csak a Vörös Tündér könyökéhez tettek le egy csészével, de akkorát csillant a szemünk párunknak, hogy kiégtek a lámpatestek a plafonon — hát akkor nekünk is hoztak. Valódi életmentés volt, minden túlzás nélkül állíthatom.

Ma vettem három James Bondot bagóért. Egy egyetemi tankönyvboltban; kettő belőlük eredeti Ian Fleming. Yeah.

Hah, a Sziget.hu belinkelte a kis cikkemet az Egy Gésa emlékiratairól. Vicces, tegnap ilyenkor még a filmnek sem volt vége, ma meg már tucatszám vonzza hozzám a látogatókat. Wah. Mi ez, ha nem valami nagyon pörgős cyberpunk sikersztori? Újságíró vagyok vagy nem vagyok újságíró?

Ma Manócskát és Morwen Blue-t láttam vendégül a főhadiszálláson. Morwen génjeivel valaki nagyon megszórta ezt az egyetemet, tiszta szerencse, hogy én már az alaptípust is megismerhettem — most éppen egyébként ismét egy közös projekttel bajlódom éppen, tiszta film noir utánérzés az egész, nagyon szeretem a képeket, még ha nem is éppen tökéletesek technikailag — a feeling mindent visz. Gondolom, mindenki majd meghal a kíváncsiságtól.

Tegnap ha a hegy nem megy Mohamedhez alapon beruháztam egy hívókártyára és felhívtam Calt. Jól elcsevegtünk az éjszakában, én például már azt is tudom, hogy mit csinál blogírás helyett. Megmondjam? Na jó. Kinek mennyit ér ez az információ?

Annyira várom már Bristolt, hogy majd megpusztulok.

Itt a tavasz!

Basszus. Most, hogy a munkám 99.999%-a e-mailek írását és olvasását jelenti, villámcsapásszerűen ragadott magával a feeling, hogy milyen is volt, amikor először hallottam az e-mail fogalmáról.

Tétékás Gólyanyúz, 1996 fú, de rohadt romantikus volt, az egész újság tele volt “@” karakterekkel, mindenkinek a neve mellett ott volt egy ilyen cím, nekem meg gőzöm nem volt az egészről. Aztán lett azonosítóm, és milyen baromi király volt folyton bejelentkezni, először a Geo-Bioba, aztán szépen odanőttem a KTCS gépterembe. Aligha lehetett dolog, amit többször írtam le akkoriban, mint hogy “telnet ludens”, és teljesen mámorító érzés volt, a csúcstechnika diadala, amikor egy sima, szüveges képernyőn olvashattam a leveleimet. Egyáltalán: voltak leveleim. Kapcsolatba léphettem a világ nagy Offspring- és Dire Straits rajongóival, haikukat küldözgettem a világ túlsó végére. Milyen szép időben is voltam én fiatal.

Manapság ezt már senki sem érti. Számomra még mindig egy eksztázsisközeli állapot, hogy van Ludenses e-mail címem, noha most már nem ugyanaz, mint ami először volt, cserébe viszont nagyon-nagyon vigyázok rá. Emlékszem pedig, annak idején mennyit is fontolgattam, hogy mi legyen az azonsítóm, mert féltem tőle, hogy a jópofinak gondolt usernév egy idő után majd terhes lesz, és milyen szar lesz már hatvanévesen ugyanazzal a címmel. Amikor először halaszotottam, azt hittem, rögtön törlik is a címemet.

Emlékszem a hotmail érkezésére, iszonyat nagy újdonság volt; volt aztán a Netposta, a Freemail; aztán valahogy nem szerettem bele ezekbe a webes szolgáltatóba. A freemailt szerettem a pop3-elérésével, de a net-alapúak közül csak a Netposta húzta viszonylag sokáig. De az igazi mégis az ELTE-s gyűjteményem. Van caesaros címem, ezt sem szeretem kevésbé, mint a Ludensest; de életem következő nagy, sorsfordító húzása alighanem mégis az lehetett, amikor először lett Halis azonosítóm; életemben először szerettem a PINE-t. Az IK-s acc és a hozzá tartozó alias-erdő már ment rutinból.

Milyen brutálisan fahéj volt áttérni Outlook Expressre, és milyen iszonyat édes volt az Outlook Express után az Eudora — gyönyörű szerelem volt, sokáig nem éreztem hasonlót utána. A Mozilla Thunderbird klassz és megbízható barát volt, egyből megkevdeltem, amint átálltam a Linuxra; de az igazi zsongás, a nagy szenvedély elmaradt. Hiányzott az Eudora hihetetlenül gazdag és változatos funkcionalitása — kár, hogy beletört a bicskája az IMAP-be. Most, hogy az Opera mail-ra álltam át már három napja, mégis megtörtént a csoda, és ismét katartikus dolog e-maileket kapni.

Cal, innen üzenem: megértelek titeket Motokoval. Igazi, cyberszerelem ez; még ha nekem a szoftver jobban be is jön, mint a hardver.

Valaki linksszel olvas. Ez életem legboldogabb napja!

Csabival tegnap Warcraftoztunk egy kicsit. Az elsőt még csak szokás szerint elvesztettem; nem játszottam rosszul, de ő elég jól játszott, de szerintem neki már az agysejtjei is hexatáblába rendeződnek. (Ha megverem, akkor általában olyankor sikerül megvernem, ha elő tudok rukkolni valami egészen radikális újítással. Egyébként, amikor már csak a tiszta taktika dönt, rendszerint vesztek, legyen az heroes, warcraft vagy starcraft.) A második játszma viszont: egy összecsapás volt mindössze, de az ork horda egyszerűen átgázolt az én kis elfikéimen; fülsüketítő volt a csontok ropogása, és még el sem kezdhettük gyászolni elesetteineket, a bűzlő hadsereg már a fővárost ostromolta. Ilyen gyorsan még sose kalapáltak el.

A legviccesebb az egészben az, hogy nem is volt szerencséje egyáltalán: egyszerűen csak mindent elszámoltam, amit csak lehetett. Adott esetben még nyerhettem volna, de lényegében az összes döntésemben tévedtem az ominózus körben, méghozzá radikálisan. Asszem, itt az ideje, hogy én is vegyek egy ilyen játékot.

Pacsinkát sütöttem, hogy ne haljunk éhen — a palacsintatészta egyszer a halálom lesz, most mérleggel mértem ki az összetevőket, mégis híg lett. A fene, aki érti, végül nagy nehezen összehoztam annyit, hogy jóllakjunk tőle. Felbontottunk egy nagyi-féle lekvárt, kicsit melankolikus érzés volt eszegetni.

Hamarosan Magyarországra látogat Mr. és Mrs. Richarson. Remélem, nem maradok le a koncertről.

A beszélgetést befejeztem.

WUHAHAHA

Ha kíváncsiak vagytok arra, hogyan képzelek el egy igazán idilli, újságírós délutánt, az I hate it here-en elolvashatjátok. Még most is tele vagyok adrenalinnal, tiszta baróság.

Tegnap megnéztem az Alkonyattól pirkadatigot, megkaptam ugyanis egy holland kiadást. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy felteszem a holland feliratot, de aztán lemondtam róla. Annyira rohadtul tetszett, hogy nagyon — pedig anno egyáltalán nem lelkesedtem a gondolatért, hogy megnézzem. Rögtön utána is néztem a Vágvölgyi-féle Tarantino-könyven; George Clooney, ha minden igaz, ezzel a filmmel lott Ross doktorból filmsztár. Ma, ha minden jól megy, a Jackie Brownt nézem majd meg, és akkor már csak a Négy szoba hiányzik majd az igazi Tarantino-filmekből.

Holnap lapindító. Leírom, hátha nem felejtem el, mert múlt héten három év után először úgy felejtettem el, mintha még sose jártam volna ilyesmire.

Újra itt az Elektor Kalandor!

No nem mintha tudnám, ki az az Elektor Kalandor, de a Kölök ötös diplomamunkájának emlékére most muszáj volt ezzel indítanom.

Voltam nőnapi bulin a Tündérklánban. Egy egész fahéj kis bulicska volt, mondjuk a magamfajta vénemberek időbeosztásához képest egy kicsit későn kezdődött a rendezvény: nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy este tízre járjak buliba. Nem is értem oda, csak tizenegyre, mert előtte megnéztem a Syrianát Mr. és Mrs. Baluval. Nem volt egy nagy durranás, viszont kétszer is sikerült halálra rémisztenem kedvenc álompáromat, szóval valami kis szórakozás azért jutott kora estére is.

Visszatérve a bulihoz, kicsit mutogattam a pofámat a Tündérklán elöljáróinak, kicsit dumálgattam, megittam négy Coronitát, aztán húzás hazafelé — hogy aztán a másnap hajnal már arccal egy kakós csigával találjon a Tündérklán főhadiszállásán.

Addig szundikáltam, amíg elfeletjettem lefotózni Zborát. Szerencsére rugalmasabb interjúalany, mint amilyen gyakorlatvezető volt, bár anno én is rá szavaztam a kiválóválasztáson, szóval ezt most nem szemrehányásként mondtam.

A változatosság kedvéért pénteken is korán keltem, szökkentem tanulmányi bizottság ülésre; utána egy kis traccsparti Rakkával, rektorjelölt-szívatás, és aztán ismét egy megmerítkezés a Nyúz szellemi fertőjében.

Ja, és a Kutyaszorítóbant is megnéztem, ha már Nice Guy Eddie-vel hozott össze a sors mostanában.

Höhöhö, jól beszóltam azoknak, akik szerint kevesebb blogot írok az utóbbi időben, azt tessék. Mondjuk nem volt igazuk: nemhogy kevesebbet, de egyáltalán nem írtam.
Én és a Tündérklán

No, a Tündérklánnal és velem elég izgis dolgok történtek: hiába no, a Tündér-ember kommunikáció sose arról a nagy kompatibilitásáról volt híres. Segítettem nekik az egyetlen dologban, amihez értek, a főszerkesztő-válogatásban; no, ez nem volt egy semmi vállalás a részemről, azt már vágom.

Ehhez persze tudni kell, hogy a Tündérklánban a szimpátia mondjuk hat nagyságrenddel erősebb érv, mint a szakmai alkalmasság; mondjuk kb. az én múltamnál kezdődik az a pont, ahol már többé-kevésbé félre tudják tenni a velem kapcsolatos antipátiáikat, és tudnak a munkára koncentrálni. Úgyhogy elég sok időt eltöltöttem azzal, hogy értékeljem a számba jöhető, egy híján egy tucat jelöltet, de mondjuk már az első percben láttam, hogy ennyi erővel a Dél-Amerika Egysejtű Törzsei című kis kompendiumot is kiadhatnám felvételi feladatnak, a lényeg úgyis csak az lesz, hogy beszéljenek. Mondjuk igazán alkalmas jelölt nem volt, csak olyan, akit be lehet idomítani erre a feladatra; végül sikerült nekik egy egész fahéj kis jelöltet összekaparnom, aki a véletlenek szerencsés összjátéka folytán a tanítványom a Nagy Nyúzos Tanfolyamon.

Mindehhez még pár apróság: Nice Guy Eddie lecsap elém egy postitet (a Tündérklán alapvető kommunikációs formája ugyanis a postiten való levelezés) Call me Eddie felirattal. Bbea, miközben hozzám beszél, két ujjal a pizzájában turkál, kósza hagymadarabok után kutatva. Florence, aki mihelyst megcsörren egy telefon, kimegy emailezni, ez persze azt is jelenti, hogy Morwen Lightnak muszáj egy kis friss levegőt szippantania, úgyhogy Bbeának béresostorral kell összterelnie őket ismét. Bejön a jelöltek közül az Ügyeletes Lúzer, erre Eddie rácuppan a pizzás csigájára, Bbea rendezgetni kezdi a postiteket a noteszában, Florence tűnődve rajzolgatni kell — én meg metafizikailag ott maradok kettesben az Ügyeletes Lúzerrel; ennyi erővel a Grand Canyon peremén is folytathatnánk a beszélgetést.

“Megbeszélés” (=kósza ötletelgetés) A Kék Rózsában; már tizenöt perce majd felrobbanok, de üldögélek, mint egy hindu szobor, közben Florence a bokámat rugdossa nagy békésen. A végén egy elnéző mosollyal előveszem a baltámat, és miszlikbe aprítom a berendezést — a repkedő forgácsok háttere mögött Morwen Light elnézően mosolyog.
Nagy Klángyűlés, Baja

Kocsival mentem le, igazi James Bondnak éreztem magam közben; birkózás az elővárosi forgalomban, autós üldözések töksötét, kivilágítatlan országutakon; végig szemerkélő havas eső. Életem legnagyobb hamburgere Baján — amúgy a bevezető utat és a szállás körüli két utcát láttam az egész városból összesen, és valamiért végig azt gondoltam: Dunaújvárosban vagyok. Förtelmes bulik, és a megszokottnál egy kicsit kevésbé unalmas és parttalan ülések; viszonylag ehető kaja és egy kissé kómás társaság.

Sok szakma Fecóval, amikor hajnali hatkor ébresztem, hogy hófúvásokon keresztül elinduljunk haza, hogy aztán a délelőtt már egy reggelizőasztal mellett találjon bennünket a Móriczon — és azon veszem észre magam, hogy együtt dolgozunk. Woa. Sose gondoltam volna, pláne nem a káprázatos Halikarácsony után.

Jah, amúgy a gyűlésen lett volna egy megbeszélésem a Tündérklánnal. Inkább elmentek borozni. Fahéj.
Zűrök a klánban

Fecó és So, és Timéa zendülést szerveznek Arwen ellen; Arwen szépen parírozik, de legalább van egy kis élet, végre, végre, végre — mellesleg szeptember óta részt veszek életem első klángyűlésén, mi több, fel is szólalok. Igaz, vegytiszta politika; nagyon király, úgy tűnik, sikerült kitörnünk abból az idealista, ragadós, kutymászos rózsaszín trutymóból, amiben eddig áztattuk magunkat. Azóta mindenkiben egy kilóval több adrenalin kering.

Vizi egy héttel később elesik a végeknél; immáron nem főszerkesztő, a világ harci klubjai a továbbiakban nélküle működnek tovább. Balu viszont, miután én két év alatt összesen egy hónap kúszás-mászás árán sem tudja ezt elérni, Arwen és So mosolyától helyben elolvad, és a továbbiakban már ő az utódom utódja ezen a poszton. Oh Yeah. Már egy hete így van ez, és egészen kezdem mexeretni a gondolatot; érdekes átállítás ez a világképemen, de egyre pozitívabb. Ezen a héten például pihizhetek, már ami a Nyúzt illeti.
Morwen is back

A hétvégén ismét huzamosabb ideig öt méteres sugarú körben volt Morwen, a fényképezőgép-gyűjteményem és én. Beltéri képek készültek, inkább filmre, a Fujival mintegy mellesleg elkattintom életem eddigi leggyönyörűbb portréját; kipróbálom a nalyoval közösen kidolgozott lágyítási effektust, rájövök a profi szemkékítés titkára, megértem, mi is az az derítés úgy istenigazából. Nagyon klassz az a kép, már alig várom, hogy fenn lehessen valahol — csoda, hogy nem olvadt ki a memóriakártya gépemből közben.

Előtte grapefruitlevezés, utána tésztázás-tiramisuzás Morwennel, utána képes és beszáll a kocsimba — formában voltam, hiába — és hazaviszem. Útközben a leröhejesebb eltévedéseim történetével szórakoztatom.
Tavaszi fotózás a tundrán

MK Kax felkért, hogy csináljak címlapfotót a Bitnek. Tavaszi hangulat — ordította — légiesség, könnyedség, csaj virággal! No, csaj volt, a virágboltban megmutatta a pulóverét a télikabátja alatt; vettünk neki egy szép szál rózsaszín liliomot.

A helyszín, amit kinéztem, állati izgalmasnak ígérkezett: egy régi szovjet emlékmű helye a Tököli úton, jó kis repdezett mészkő-gránit burkolattal; már többször néztem, milyen klassz lenne ott fotózni. Klassz is volt, azt leszámítva, hogy bokáig érő hóban próbáltuk demonstrálni a tavaszi hangulatot. Don’t worry, kedves modellem úgy kapta le a télikabátját, mintha műteremben lenne.
Tanfolyam

Hiába no, tréner anyukának tréner kisfia lesz — újságírást oktatok leendő újságíróknak, tutoriális műhelymunka rendszerben. Nagyon fahéj, a kezdeti, másfélszeres maxlétszám most felére zsugorodott, úgy kábé, szóval most tartunk ott, amit annak idején optimálisnak lőttünk be. És végre szervezett keretek között elmesélhetem a kedvenc történeteimet.
Troll közmondások és a 4-2-es vereség

Tegnap billárdozni voltunk, Arwen, Balu, So, Zso és én. Elég klassz volt, bár So hangterjedelmének 90%-a immáron infrahang, én meg otthon hagytam a hallókészülékemet — ehhez képest csak akkor volt hajlandó hozzám beszélni, ha legalább két méterre voltam tőle, és hátat fordítottam neki.

A Balu-Zso mesterpáros mindenesetre káprázatos tudással alázott bennünket le; voltak azért nagyon szép pillanataink. Én személy szerint remekül szórakoztam, remélhetőleg nem a többiek rovására, bár a buli végére totál néma So már feltűnően agresszíven piszkálgatta körmeit rambókése hegyével. Nem ittam, csak egy gintonicot, egy liter kólát, meg egy korty kínai pezsgőt.

Sose tegyetek zárjegy nélküli cuccot semmilyen pultra, oksa? Mert nem azért lesznek morcosak a háziak, mert sajnálják tőletek azt a fejenként két korty pezsgőt — sokkal inkábba azért, mert ha éppen akkor üt rajtuk a vám- és pénzügyőr kommandó, akkor nekik annyi. Nekem nagyon civilizáltan mesélték ezt el, de azért érdemes erre odafigyelni.
Hülye azért nem vagyok

Szintén tegnap felhívott valaki, akinek még a nevét se értettem, nemhogy emlékeztem volna rá, miszerint rám gondolt, amikor valami ismerőse valami céghez keres alkalmazottat. Nem igazán értettem, miért pont én, de amikor átnyomta az ismerősnek a telefont, és szólt két szót, már rögtön értettem.

Tök világos, hogy öt év távaltából, amikor én még egy, a mostaninál is nagyobb niemand voltam, én vagyok az egyetlen szóba jöhető ember, aki egy prosperáló kis cégecske működtetését végezze, potom 150-200 ezer forintért. Nem tudom ugyan, miről van szó. Azt viszont ajánlom mindenki figyelmébe, hogy nem lesz már olyan sokáig tetszhalott az I hate it here, ha ennyire lúzernek nézek ki. Yetch.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site