foggy night
on the highway
snowflakes on my windscreen

Nyomom a gázt hazafelé A Zsóry-fürdői klángyűlésről. A fogcsikorgatást lassan felváltja egy szadista vigyor. Még hogy a blog nem terápia. Micsoda bejegyzés lesz ebből…

A hely még nyári strandfürdőnek is elég szolid — harminc lányra egy, harminc fiúra két zuhanyzó. Nb. a zuhanyrózsák száma nem egyenlő a zuhanyzók számával, így aki szeret valakitől fél méterre, mindenféle elválasztás nélkül tusolni, hát az már kezdhet is szorozni kettővel. Hogy viccesebb legyen, a zuhanyzó egy szabdtéri körfolyosó végén található — esténként sincs több mínusz öt-hat foknál, szóval semmi pánik. A gondnoknéni amúgy rohadt rendes — rugós krampuszként pattan fel, valahányszor lerohad a fűtés és/vagy a melegvíz; egy érdekes konstelláció folytán én leszek a fűtésszerelő-asszisztense, no de hát a gyűrű ettől még nem fog leesni az ujjamról.

Lassan előadni is megtanulok — úgy beszélek az új eftévéről, hogy már nem engem támadnak a felszólalók, hanem kérdéseket tesznek fel. Sikeresen itthon felejtett és előző este újraalkotott ppt prezentációm is remekül segíti az előadást, de amikor a szünetben körém gyűlnek és tovább kérdésekkel bombáznak, már egyenesen úgy érzem, képes lennék a vízen járni.

Az épület mögötti medencében ki is próbálom — sikerrel. Igaz, hogy a medence fenékig befagyott, a hó meg nem mindig tart meg a tetején, de azért bejön a dolog, fotoriportert játszom a megdence bájos geometriájával, s közben végig úgy érzem, hogy Morla ott liheg a nyakamban.

A következő szekción aztán résztvevőből kvázi és ki nem mondott szekcióvezetővé avanzsálok; a valódi és kimondott, (mit mondott, nyomtatott!) csoportvezető valahol másnaposságtól vakon fuldoklik a saját hányásában. Kicsivel később én leszek Elchy, a következő ülés felelőse — így végül kétszer kell vitát kell vezetnem, irányítanom, moderálnom; közben, hogy ne legyek olyan önfeledt, Arwen hátulról döfköd egy hullaméreggel preparált kötőtűvel. Énekeljetek operát felkészülés nélkül egy égő házban, miközben fejben harmadfokú differenciálegyenleteket oldotok meg — na, ilyesmi feelingje van egy ilyen kényszer-szerepvállalásnak.

Szün.

Végre beérik a reggel elvetett meglegvíz, zuhanyzás után mennék vissza a szobába, sikerül is rányitnom az ajtót a kombinéban sikoltozó Angie-re. Rövid előadást tartok a kulcs szerepéről a modern társadalom konvencióinak betartásában, majd távozok. Az előtérben levő tévé kikapcsolt képernyőjén végigjátszom a szokásos szertartást a hajammal, időközben Angie is átöltözik valami kevésbé alkalomhoz illőbe. Csevegés a Végállomásról, aztán egy kis pihi. Jönnek vissza a többiek a Pokolból, a levegő kellemesen telítődik kénhidrogénnel, tulajdonképpen erre ébredek — friss vagyok és üde, mint egy másnapos lóharapás. Időnként kimegyek és megszemlézem a nagy büdös semmit.

Két szekciót kell még lenyomnunk, az időközben magához tért másnapos kisasszony egy órán keresztül tudakolja, hogy miről volt szó délelőtt. A konstruktivitásnak ezt a dáridóját a soron következő fűtésszerelési szeánsz szakítja félbe, majd egy kis nyálverés a klánok szolgáltatói szerepéről. Búcsúzóul Lacka sajnálkozását fejezi ki, hogy nem megyek érte vissza másnap reggel.