Elkerített Város

Ne ess túlzásokba – már réges-régen megkaptad a receptet, csak smsben, vagy telefonon, vagy szóban, már nem emléxem. Arról nem tehetek, hogy nem írtad el…:) Hehe. SPOILER!!! A moziról: azért azt nem mondhatod, hogy a kislány nem egy feketepont… Meg, hogy a legvégén a tányértologatós jelenet nem volt extragáz…

Mik ki nem derülnek egy blogból! Például, hogy Márk – az első benyomással ellentétben – egész normális ember.

CalAir, 2004.02.23.

Most tartok a 2005. évi megfázás harmadik hullámánál, úgyhogy ma egész nap itthol rohadtam és munkaterápiával próbáltam meg legyőzni a rossz szellemeket. A köhögésem valóban enyhült egy cseppet, cserébe kaptam egy frankó kis fejfájást. Yeah. És ma még Fyloe-t is szórakoztatnom kell, hahaha.

Állítólag rendet raktak a főhadiszálláson, vagy, ha hihetünk a Mester által terjesztett legendáknak, egy buldózerrel kitoltak mindent a folyosóra, és az üres bútorokat visszavitték. Nem tudom, miért van az, hogy egy, általam ismert klán se tud normális rendet tartani az irodában. A múlt héten voltam édesanyám főiskoláján, no, ott csupa csaj van ugye, meg egy pasi, mégis úgy nézett ki, mintha tűvésszel kombinált földrengés tört volna ki egy istállóban és oda költöztek volna be érdekképviselni.

Jack felírt a jutalomlistára. Aranyos tőle, pedig ebben a félévben úgy számítgattam, hogy klános jutalmam nem nagyon lesz. Jack azonban elég rutinos, az előző évek lúzerkedéseit megunva ezúttal három táblázatot is beadott. Cseles.

Végre, végre, végre megkaptam a Pásztor-féle Nagy Böjtös Bableves receptjét. A jövőben csak ezt fogok enni, sőt, életem hátralevő részét a böjtös bableves készítésének fogom szentelni.

– Befognátok a pofátokat?

– Melyik volt ez a kis buzi?

– Az a nagydarab srác ott elöl.
[Utána néma csönd.]

Közjáték a moziban.

Lassan eluralkodik rajtam az a tévképzet, hogy a lapzárta rám nem vonatkozik; igaz, Vizi pénteken a szokottnál frusztráltabban kérdezte, vajon kész vagyok-e már, de elég sztoikusan vette tudomásul, hogy ha nem, hát nem. Igaz, engesztelésül vödörszám hordtam neki a forró csokit (a saját pénzén). Lerántottam a nagy klántalálkozót a sárga földig, a szövetséges klán is kapott egy személyre szabott sorozatot; így kerek a világ.

Tegnap moziban voltam, csevegtem egy kicsit a mozi bárjának csaposával is; állati kemény fiúnak éreztem magam tőle. Maga a film, a A History of Violence nagyon klassz volt, Balu Mozizóna-cikke alapján néztem meg, és még annál is jobb volt, mint amit ő írt róla. A fikázásokban meg egyszerűen nincs igaza. Luca Brasi – mármint nem az én Luca Brasim, hanem az eredeti – is valami ilyen lehetett, érzelmekkel meg tele van a film. No persze, akinek a Magnólia kell ahhoz, hogy egyáltalán érzelmekről tudjon beszélni, az nem csoda, ha elveszíti az érzékenységét a finomabb árnyalatokra.

Ma szarvaspörköltet ettem a Stocekban, esküszöm, egyre hajmeresztőbb ez a hely. Legközelebb lehet, hogy egy “belépés csak fehér nyakkendőben” feliratú tábla is kinnt lesz és pezsgőt is lehet majd választani a frigóból.

Voltam ECDL-vizsgázni, nagyon jót hülyéskedtünk a vizsgáztatóval. Érdekes ez a Lapítványos vizsgaközpont, mindig kitalálnak valamit, amivel elszórakoztatják az embert. Ja, a második kanyart is bevettem. Már csak az Ekszessz ismereteimet kell felújítanom a régi szép időkből, amikor még a Microsoft Office volt a legjobb játék a laptopomon.

Csütörtökön nyolckor (amikor a Jeges Est is van) billiárdos buli. Jó az neked?

Hát a Jeges Esten mi mindenképpen ott leszünk, de ha nem esik egybe a kettő, akkor oké.

Balu intelligens

Azér’ frenetikus dolog ez az Educatio: mindenki kap egy veszettség-oltást, oszt’ lehet szórakozni. WíTí például megint fröcsögött egy jó sort, holott hát ki volt az, aki már megint nem tudott normális anyagot normális formátumban normálisan leadni, se azt normálisan kijavítani. Nem baj, azért szeretem én az öreg bányászt, segítettem volt neki papírokat pakolni, de ha mondjuk csak ötször annyi munkát vállalna, amennyit bír, szerintem mindenki jobban járna.

Párszor megint benn aludtam a főhadiszálláson, már arra is rájöttem, hogyan lehet a tárgyalóasztalon kényelmesen aludni. Ennek megfelelően egész jókat álmodtam, igaz, reggelente még mindig nagyon hideg van. Talán vinnem kéne be egy paplant? Nemtom. Mindenesetre a kiadványok tök fahéjak lettek, noha a kar egyetemi oktatókkal végzetette az olvasószerkesztést. Így négyszer annyi manim lesz belőle, mint eddig bármikor, negyedannyi munkával. Azért a kreativitáslebenyemet elég masszívan igénybe vette a dolog.

Baluval nagy könyvcsereberébe fogtunk, sikerült leszállítmányoznia nekem egy egész klassz kis szovjet sci-fit; hiába no, a szocializmus kevés jó oldala közé a minőségi science-fiction is beletartozott. [Erről jut eszembe, látta valaki a Ciao Bambino című zseniális darabot, úgy tíz évvel ezelőtt, Kaposvárott? Valami ilyesmi az utolsó mondata: igaz, hogy az apámat internálták és beszervezték besúgónak, az anyámat megalázták, a nagyszüleim elszegényedtek, de ha nem lett volna Kádár János, sose táncolhattam volna a Göttli Jutkával a szalagavató bálon. (Erős parafrázis)]. Én meg átnyomtam neki a Transmetropolitant, illetve asszem, most már nyugodtan tekinthetem magam kedves barátom hivatalos Galaktika-beszállítójának.

A múltkorjában lehetséges ebédelőpartnerek híján egyedül mentem a Stoczekbe; kértem egy rántott kárászt. Gondoltam, adnak valami szolidabb rántott halfszeletélét, hát ne gondoljátok. A tányéromról egy rohadt nagy döglött hal nézett vissza, egy az egyben, épp csak kirántva meg megsütve, azt hittem, lesokkolok, olyan vádlóan nézett rám. Öntöttem a szemébe egy kis tartármártást, hogy helyreálljon a béke. Bár asszem, ha halálom után valaki kiszaggatja a bordáimat és lerágcsálja róluk a húst, béke-visszaállításról csak igen korlátozott értelemben lehet majd beszélni.

Továbbra is járok ám fotósuliba; Ronin a múltkor kapott röhögőgörcsöt, amikor bejelentettem, hogy mennem kell, mert órám van. Volt filmelőhívás, döbbenetes, mi mindent lehet röhögni egy sötétkamrában, ha sokan vannak ott. Azh egyik srác például felvetette, milyen vicces lesz, ha majd a rollfilm védőpapírját teszi be a tankba és a filmet dobja le a földre. Egy srác meg beszólt a vaksötétbe, tíz perc matatás után: nem, ezt mégse mesélem el, túl durva.

Átsuhant rajtam egy TÓFK-os gályabál, ez volt az első alkalom, hogy vasvillát láttam egy ruhatáros hölgy kezében. Igaz, másutt igen elmaradott módon fogasokat használnak és nem embermagas kazlakba hányják a ruhát. Aztán, amikor visszakaptam a dzsekimet, megkérdezte, hogy ez volt-e az; miközben még szám is volt rajta. Gondolom, biztos, ami biztos alapon, de nem hiszem, hogy ez jó elv egy ruhatárban.

A kabát átadás-átvétel között egy hatodosztályú musicalben szerpelhettem, igen csekély megelégedésemre.

Hah, és a legjobb még hátravan, nevesül, hogy hol voltam a hétvégén. Hát, ha annyit mondok, hogy egy rendezvényen, aminek a szervezésében a szövetséges klán is részt vett, hát asszem, mindent elmondtam. Nagy klántalálkozó volt valahol Európában, egy isten háta mögötti, penészes kis lyukban, amit panziónak neveztek vicces kedvű tulajdonosai. A fűtéssel kapcsolatban például azt gondolták, bőven elegendő, ha időnként felfűtik a radiátorokat negyven-ötven fokosra, aztán hagyják, hogy a termodinamika második főtétele (remélem, az) tegye a magáét. A kaja rossz is volt, de ami még rosszabb: kevés is. Volt egy bukta, ami nem kelt tésztából készült, és nem lekvár volt benne, viszont egy harapás után kifordult a számból, és visítva elrohant egy sötétebb sarokba.

A szakmai programok érdeklődés és kompetencia hiányában elmaradtak, helyette rendeztek egy helyre kis közhelytűzíjátékot; a társaság mértéktartóbb fele és én pedig kétszázötven forintos söröket ivott egyujjas bundakesztyűben. Csapatépítőjátékok is voltak ám, de amióta Gönci Bee felmentett ezek alól, nekem nem kell ezekben részt vennem. Nem is vettem, csak néztem, amíg annyira ciki nem lett a dolog, amikor már nézni se tudtam (ez a konkrét pont akkor érkezett el, amikor Tomo harmadszor próbálta rávenni a jelenlevő vezetőket, hogy csináljanak úgy, mint egy oroszlán).

Vasárnap idehaza voltam, próbáltam kiheverni a fáradalmakat; itt hadd mondjak köszönetet Démoszthenésznek, aki volt olyan kedves és hazahozott, és volt olyan kedves, hogy egy SOTE TEK-es ismerősével vicces történetekkel szórakoztatott egy közös hölgyismerősünk hátáról.

Édesanyám elment hálaadásra. Remélem, szereti az édeskrumplit.

Megfejtettem Cal egy rejtvényét. Szerintem ez elég nagy újság ahhoz, hogy ide kerüljön.

Az imént kidobtak a kényelmes LCD monitoromból, így most kénytelen vagyok a főhadiszálláson folytatni. Mint említém, Callal egész sokat levelezek mostanában – sajnos az e-mail nem elég gyors, így áttértem a legalább kétszer olyan gyors hagyományos levelekre. Már el is felejtettem, milyen romatikus érzés pergamenekkel és postagalamokkal szöszmötölni.

Elég sokat olvasgatok a képregényeken kívül is – feminista filozófiát és Wodehouse-t. Elég jól kiegészítik egymást, néha már majdnem elröhögöm magam egy-egy húzósabb etikai tanulmányon, aztán eszembe jut: ja nem is ez a vicces. Mindenesetre elég jó a volt munkahelyemen dolgozni; kábé olyan érzés, mint amikor az ember hazatér egy hosszabb szibériai gyalogtúráról, a rénszarvastrágyás bakancsát feldobja a frissen polírozott asztalra, miközben az édesanyja elnéző mosollyal hoz be egy tál frissen sült pogácsát és egy kancsó Earl Greyt.

Nemrég szükségem volt egy kis egófényezésre, kicsit pótoltam a lemaradásaimat a cikkeimben, és elolvasgattam a régebbieket. Van, amelyik még most is tetszik, különösen egy Helyvektor és pár Négyeshatos az, amelyik talán még ma is átmenne egy lazább szerkesztésen.

A múltkorjában sikerült betérni a klán néhány prominensebb képviselőjével egy kínaiba – hát, szerintem ide hordják azt, amelyik megmarad máshol, kirántják még egyszer, és egy moslékosvödörben az ember elé öntik, némi káposztával feldúsítva. Talán a “moslék” szó írja le a leginkább, hogy mire gondolok, bár egyeseknek – legyünk egész konkrétak: egy főnökömnek – kifejezetten ízlett. Hm-hm. De gustibus non est disputandum. Ilyesztően igaz.

Érdekességek Budapestről: tudtátok, hogy a velem szomszédos irodában dolgozik Julia Roberts?

If you can’t keep quiet, shut up.

Azért tulajdonképpen mégiscsak férfiasabb lenne, ha visszatérnék a rendszeres frissítéshez. Sajnos manapság már nem olyan egyszerű blogot írnom, mint régebben; kicsit bonyolultabb kódolgatni a dolgaimat, nem is megy mindig olyan simán, és van, hogy hallgatni azér’ mégiscsak arany.

Mostanában amúgy elég ritkán kerül le a fényképezőgép keresője a szemem elől. Az új vaku különösen nagy kísértést jelent arra, hogy szórjam a pénzt a szélrózsa minden irányába; a legutóbb szerencsére sikerült három tekercs filmet rávernem a klánra, Nedves Est fotózás címén. Ez utóbbi rendezvény Fecó amúgy élete legjobb bulijaként aposztrofálta, szegény srácnak nagyon siralmas élete lehetett, nekem még fotósi minőségemben se volt semmi kihúzni azt a három órát, amit rám szabott a sors. Különösen az öltöző szépen szeletelhető levegője jelentett erős kihívást a magamfajta, tiszta levegőn felnőtt férfinak, de végül csak egy nadrágom ment rá a dologra.

Egész kellemes dolog az életemben, hogy újabban egyre többen jönnek oda hozzám izgatottan: “Te vagy a Balás Márk?”. Nincs szívem kiábrándítani őket, legalábbis úgy csillog a szemük, mint a walesi herceget vagy Bruce Willist pillantották volna meg, inkább bezsebelem a hálás pillantásokat, és gondosan őrzöm az inkognitómat.

Höhö, most volt eszembe, hogy egy kombinált Trychydts/Calair Bulija is volt közben. Sikerrel álcáztam másfél kiló disznóhúst csirkének (elég röhejes; panaszkodnak az áruházak, hogy visszaesett a csirkefogyasztás – naná, hogy visszaesik, lúzerek, ha szimplán nem árulják), csak Cal csodálkozott, milyen nagyok lehettek ezek a madarak, ha ilyen frankó, csont nélküli szeleteket sikerült produkálnom belőlük. Inkább ráhagytam ezt is. Itthagyott amúgy egy jó kiló Midnight Nationt, akinek kell kölcsön és legalább A-kategóriás ismerős, az némi bürökráciával kölcsönkaphajta. Az eleje zseniális, a közepe eredeti és feelinges, a vége ratyi. Sajnos a dolog csak egyben kapható kölcsön, a kötet szeletelését mindenki csak saját felelősségére végezheti el.

Megkezdődtek a laborgyakorlatok – sose gondoltam volna, hogy több éves labortapasztalattal a hátam mögött nem üt ki a hidegrázás, ha meghallom a labor szót. Vagy hogy valaha is lesz olyan a lögybölés különböző kotyvalékokkal nem tölt el valami masszív undorral; amikor is otthagytam a sasfészket, boldogan rikoltoztam, hogy soha többé nem kell tudnom, melyik egy kémcső felső vége. Nb. ezt most sem kell.

Kukirikú. Ezt mindig szerettem volna leírni Callal való, egyre terjedelmesebb levelezésemben, de sose volt merszem hozzá.

Szomorú vagy, irritált és fáradt. Tökéletes hangulatban vagy az újságíráshoz!

Warren Ellis

No jó, hát akkor csapjunk a közepébe.

Találkoztam a Nagymesterrel. Sose gondoltam volna, hogy erre valaha is sor került majd, de együtt üldögéltünk a Red Lion teraszán, aztán párnás szekcióban, és mindenféle dologról dumálgattunk. Nagyon megöregedett, annak idején, amikor még tanulni jártam hozzá, valahogy sokkal jobban villámlott az agya. Biztos a házasélet. Azért nagyon klassz és érdekes volt, és legalább olyan fárasztó, mint három lapindító.

Végre, végre, végre megérkezett a Transmetropolitan első három kötete szerény hajlékomba – ezek után ne csodálkozzatok, ha jóval több Warren Ellis idézettel jelentkezem majd.

Voltam az egyik szövetséges klán bálján is – már ha bálnak lehet nevezni az ilyesmit egyáltalán. Valószínűleg inkáb arról volt szó, hogy Fecó egy kicsit túl terjedelmes beszámolót írt a mi klánunknak, és a kivágott részekből lett ez a másik. Mindenesetre jól éreztem magam, leszámítva azt az apróságot, hogy a helyi mixer valami egésze speciális förtelmet lapátolt elém Gin Fizz helyett, no de sebaj. Kivételesen toleráns hangulatban voltam, ezért nem adtam neki egyet a szemem közé a negyvenötösömmel.

Megkezdtem a pályfutásomat, mint független újságíró. Nem semmi dolog ez, az összes sajtósnak hirtelen acélos lesz a hangja és szikrákat kezd el hányni a szeme, ha egyszer bemutatkozik – feltűnően sokat kell birkózni a Köztársasági őrezreddel és az embernek minden kérdését be kell olvasnia megafonon, ha választ akar rá kapni. Geyelőre mindenesetre nagyon tetszik a dolog, noha persze csak a szabadidőmben tudok ennek a remek hobbinak hódolni. Vettem egy 34-es kulcsszámú vakut is, biztos, ami biztos – egyelőre fényesen beválik, kivéve persze azokat az eseteket, amikor rútul cserbenhagy.

Egészen hátborzongató, gyakorlatilag horrorisztikus élmény volt, amikor elérkezett az a pillanat, amikor én magyaráztam el valamit KM-nek. Fotózás ügyben. Igaz, most már kreatívabb gépem van, mint neki.

Voltam megint fotózni So-val; ezúttal már bevetettem azokat a mestertrükköket is, amiket az öreg teknőc tanított nekünk; a végeredmény elég meggyőző. De persze majd ez is látható lesz.

Volt egy teázás Arwennel, szintén a Red Lionban; patakokban folyt a tea, és én is eléggé elengedtem magam csokis cookie-ügyben. Meg egyéb ügyekben is, elég sok érdekes dolgot megtudtam, a klánból is, máshonnan is. Pédául magamról. Ez volt a legjobb.

Megtaláltam a Secret of Monkey Island zenéjét a winchesteremen, amit még annak idején a Scummm barról töltöttem le. Persze nem az eredeti, PC-speakeres változatot, hanem egy igazi, hallgatható MP3-as verziót. Azért döbbenetes, ezek a régiek mennyire tudtak játékot készíteni. Tulajdonképpen a Monkey Island semmivel sem rosszabb, mint a Deus Ex, hogy a Neverhoodról, amibe az első tizenöt perc után véglegesen és visszavonhatatlanul beletört a bicskám, ne is beszéljünk.

Ha már játékokról van szó: hadd ajnáljam a figyelmetekbe algi zseniális projektjét, a Gaminget. A legjobb fajta játékismertetők, amikhez manapság hozzáfér az ember.

A többiek most biztos valahol kocsikat gyújtogatnak. Én legalábbis onnan jövök.

Mondjuk tényleg egy nagyon jó kis bejegyzés az előző, de jöhetne már újabb…

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site