In America any boy may become President and I suppose it’s just one of the risks he takes.

Adlai E. Stevenson Jr.

Esküszöm, öröm volt nézni, ahogy So vezette a lapot a hétvégén. Igaz, én jobban szeretem a szerkesztést még egy kicsit véresebben, de azért így se volt rossz látni, ahogy Balu és nalyo kikúsznak a szerkesztőségből tegnap este. Kihozták magukból a maximumot, ahogy azt eufémisztikusan mondani szokás. Végre egy kemény fegyvertárs, nem is tudtam, mi hiányzik nekem. Királyos volt, de komolyan.

Ma elvileg Arwen jön hozzám látogatóba; elvileg, mert a telefonomat megint magába szippantotta a téridő, és így csak egy kicsit nehézkesen vagyok elérhető, a részleteket pedig, hogy finom legyek, nem cizelláltuk agyon. Talán telepátiával lenne érdemes próbálkozni.

Ah, majdnem elfelejtettem említeni, hogy megint rám szakadt a nemes kötelesség, hogy Négyeshatost írjak, de végül sikerült egész jól megoldanom a feladatot. Van annak valami diszkrét bája, ha az ember egyszer csak felröhög a saját ötletén, márpedig én pénteken ezt tettem, de annyira, hogy írni se tudtam igazán elkezdeni. Meg kell szenvednem rendesen ezért a kis mentális szikráért, két forró csokit is le kellett termelnem és majdnem megreccsent a koponyám a nagy erőlködéstől, de aztán csak sikerült feltörnöm a kódot a saját agyamban.

Kicsit aktualizálgattam a honlapomat is, már csak egy féléves elmaradásban vagyok a saját cikkeim válogatott gyűjteményének firssítésével. Anno az egyéves évfordulómra terveztem egy gigantikus arculatváltást, ami aztán az előzetes visszajelzések negatív volta miatt elszánkázott a semmibe – holnap pedig már a második évfordulóját ünnepli majd ez a blog. Lehet, hogy lassan ezen a fronton is léphetnék valami kreatívat.