Aki nem bízik magában, igazán másokban sem tud megbízni.

Cardinal de Retz

Huss, megint eltelt egy hét. Tegnap jöttem haza Nagyirtáspusztáról, ahol egy napot tölthettem el a klánfőnökök mérsékelten kellemes társaságában – ahol azonban Arwenék ott vannak, ott olyan nagyon nem unatkozhat az ember. Nem is unatkoztam, bár erő időpazarlás volt az egész. Tegnap reggel egyébként tiszta horrorfilm-feelingje volt a dolognak, egyszer csak ott találtuk magunkat a szemerkélő esőben, egy szál vezető nélkül, mindenki csak téblábolt és várta a megváltást. Elchy olyan sokkparádét vágott le, hogy csak néztem – gyakorlatilag nem volt olyan húzása, amit ha én lépek meg, nem verik szét a fejem egy baltával.

A múlt hét amúgy elég húzós volt, a szükségesnél szerintem lényegesen nagyobb mértékben vettem ki a részem mindenféle buliból – noha immáron nem kellett egyik nap sem részegen hazatántorognom, az életem kábé nyolcszor akkora fordulatszámon üzemelt, mint ahogy kellett volna. Ennek jegyében tegnap lenyomtam egy gyors ebédet a régi-új főnökömmel, aztán huss, haza az elefántcsonttoronyba. Terveim szerint ma is idehaza leszek, hallgatom, ahogy esik az eső, és közben dolgozgatok néma csendben. Végre, végre, végre itt az ősz, hogy hogy utáltam már ezt a nyarat, arra szimplán nem lehet szavakat találni.

Volt felvételi a fotósuliban és, egy hatszázezer éves óriásteknős felmosta velem nem-leendő iskolám folyosóit és tantermeit, aztán a nyakmnál fogva kidobott az ablakon. Egy szabadúszó fotoriporter srác vitt be a főhadiszállásra, pengés volt és nagyon kemény, valamint merő szívjóságból elhalmozott tanácsokkal és tankönyv-ajánlatokkal. Utána kisírtam magam Balu vállain, és egészen jó passzba jöttem.

Ja, vezetőszerkesztettem is, sikerült mindvégig észben tartanom, hogy én most már csak az új főnököm reprezentánsa vagyok, így a húsvágó bárdot még idehaza belöktem a fiókba, néhány csalódott megjegyzés kíséretében. Tördeltem is, de nem volt vészes. Aztán leveleket írogattam a szélrózsa minden irányába, mert bizony a felpörgetett életforma külhoni ismerőseim elhanyagolásával is együtt jár. Már csak ezért sem ártott behúznom a kéziféket.

„Itt általában nem iszunk, itt eszünk.”

Balu a bulijaimról

Tegnap bulit rendezett a klán, és jóval előbb leléptem, mint ahogy terveztem volna – valahogy sokkal gyorsabban szivárgott át a sör az agyamba, mint ahogy szokott. Mondjuk szerintem egy perccel sem léptem le korábban a kívánatosnál, mire hazaértem, már kezdett elég szürreálisan kinézni a világ. Gyorsan belestartoltam az ágyamba, ma reggel felébredtem, teljesen józanon, de pocsék közérzettel.

Még a viszonylag józan szakaszban felhívott Steve Black, hogy elmondja, még a főnökének is nagyon tetszett az interjú, amit készítettem, és a hallgatók is vigyorognak rá a folyosón. Ekkora sikerélményem még sose volt újságíróként.

Nálam is volt buli a hétvégén, ott is jó sok alkohol elfolyt, de valahogy szerencsésebb időeloszlásban, ugyanis én teljesen józannak éreztem magam még akkor is, amikor felértem a villamosmegállóból, ahová kikalauzoltam kedves vendégeimet, még egy kicsit szöszmötöltem is a számítógépemen. A romok eltakarítása ezekben a percekben is folyik.

Tegnap összefutottam egy kicsit Sssz-szel, háromnegyed óra volt az egész, de elég nagy sávszélességen cserélgettük az információt, hát hatékonyak is voltunk rendesen. Kifejezetten jól esett, kicsit összerendezgete a pszichémet ez az összefutás.

Amúgy ismét bizonyíthattam, milyen rutinos, öreg róka vagyok – háromnegyedórával a TO nyitása előtt érkeztem meg, csak kilencen álltak előttem – utána olyan szerencsésen helyezkedtem, hogy negyedikként iratkozhattam be, mintegy tíz perc alatt. Na meg mákom is volt, ezúttal nem kellett semmi miatt kétszer sorbanállnom. Most csináltam ezt utoljára, de semmi ünnepélyesség nem volt bennem.

I recall the crossroads
The junction of the ways
The misty morning fog
When I chose my fate…

Lake of Tears : A Foreign Road

Idézetet idézettel illik megköszönni. És egy kérdés: milyen csokit vigyek, Snickerset vagy Kitkatot? Vizinek: mivel nincs tagboardod meg semmi ilyesmi, ezúton szeretném megköszönni a külön nekem szentelt bejegyzést. Üdvözlettel innen:

The roads ahead are infinite, and all the choices are yours to make, so choose wisely. Good luck!

Might and Magic VI.

Höhöhö, imádok insider lenni. Én már tudtam egy ideje (hétfő este óta), hogy Cal bizony marad, de hihetetlen önuralommal nem írtam meg se ide, se a tagboardjára, se sehova. Szerintem ezért már önmagában megérdemlek valami finom angol csokit. Khm, remélem, figyelsz… :)

Lassan rá kéne lépnem a beiratkozás hímes mezejére, de általában mindig lemaradok a „lépjen a rosseb!” formulánál. Tegnap éppen arra sétáltam, amikor felvételi anyagot készítettem magamnak, és láttam, hogy az épület ajtaja csukva van, nem kígyózik ki rajta semmilyen sor – de azért ez még nem hozta meg a kedvemet. Istenem, már csak azért is megéri végezni, hogy mexabaduljak végre ettől a sok bürokratikus baromságtól.

Tegnap csomagom jött Amerikából. Benne pár szép ingke, meg a saját példányom a Half-Blood Prince-ből. Olvastam már, de elég sokat olvasgatom a rajongói eszmefuttatásokat ahhoz, hogy jó legyen, ha mindig bele tudok lapozni. És amerikaikönyv-szaga van. Már életem első munkahelyén is meglepett, hogy az amerikai könyveknek mennyire más az illata, mint a hazaiaké.

Lapindító, 2005. 09. 05.

Amióta szeretem a sört, többet is szoktam sörözni. Tegnap Arwen és Ronin (végre sikerült lelesnem a pontos becenevét a Starcraftról, hehehe) hívtak el, egy elég érdekes helyre; egész végig azon gondolkodtam, hogy mikor jártam ott. Mármint egész végig, amikor éppen nem a pad alatt fetrengtem a röhögéstől, nem a szerepjátékról, külhonba szakadt barátainkról, a klánról vagy egyéb dolgokról beszélgettünk. Na jó, szóval annyira nem sokat, de hátul a fejemben azért ott motoszkált a kérdés. Amikor elmentünk, akkor meg azt találgattuk, hogy a kocsmáros néni szerint én iszonyatosan berúgva vagy betépve távoztam-e, Ronin ugyanis elsütött egy beszólást, ami rám hozta a röhögőgörcsöt.

Tegnap elég sokat lógtam a felújított Északi Főhadiszálláson is. Határozottan jobb és szellősebb lett. Amikor bementem, mindenki épp KPT-t szidta, mert kissé érdekesen értelmezte az egyetem iratkezelési szabályzatát. (Azért megnézném, ki tud még olyan munkahelyet felmutatni, ahol az iratkezelési szabályzatról folynak nagyon súlyos, vérre menő, szenvedélyes viták.)

Édesanyám megint elutazik. Mármint Amerikából Marokkóba, ami azért legalább kétharmadrészt olyan, mintha itthonról utazna el, mert Amerikából azért elég jól kapcsolatot tudunk tartani egymással, főleg, amióta mindketten rácuppantunk az MSN-re. A marokkói szállodából erre nyilván nincs olyan triviális lehetőség.

Cohen csomagját Burbankben kaptam meg, ahol három napon át igyekeztem karizmatikusnak láttatni egy meglehetősen érdektelen képű rockert.

Olyasmi, ami nincs, természetesen le lehet fotózni: átkozottul nehéz, ám meglehetősen kifizetődő foglalatosság. Nem csinálom rosszul, de a legkiválóbb se vagyok; a nyomorult rocker jócskán próbára tette Nikonom képességeit. Lekonyultam, mire végeztünk, hisz a jó munkát szeretem, az átutalás visszaigazolása azonban feldobott valamelyest.

William Gibson: A Gernsback-continuum

Pénteken mexállt az ihlet, és behúztam, segítettem rendberakni az Északi Főhadiszállást. Igazi, konspiratív munka volt, valamint arra is alkalmat teremtett nekem, hogy a fókás pólómban és mezítláb kolbászoljak az egyetemen. Utána egy Steve Black interjún kellett átesnem, oda már szövetnadrágban, vadiúj, fehér ingben és fekete bőrcipőben estem be. Élveztem nagyon ezt a gyors stílusváltást.

Utána megkezdtem együttesfotós-karrieremet; a dolgok egy kicsit gyorsabban következtek be, mint ahogy azt terveztem, lévén, hogy én még csak egy előzetes megbeszélést propagáltam, és olyan nagyon heves ellenjavaslatok se érkeztek vissza – ehhez képest mindenki azt várta, hogy majd fotózni fogok. Hát fotóztam, sajna így állvány nélkül, de azért megoldottam.

Ma jön hozzám Sssz Haibanét nézni. Kíváncsi vagyok, hogy fog neki tetszeni; édesanyám szerint, akinek nem tetszik, az egy érzéketlen fatuskó. Ezek után duplán izgulok.

Csütörtökön egy fenomenális bulin vettem részt az új új főnököm szervezésében (mert ugye van egy régi új főnököm is). Frenetikus volt, megismerkedtem a TTK HÖK elnökével, egészen jót beszélgettünk. Közben egy morcos pincér srác mindenféle gintonic jellegű cuccal próbált meg elkápráztatni, bár ez alighanem egy másik csillagrendszerbeli változat lehetett, mert alkoholt csak elhanyagolható mértékben tartalmazott. Kértem Arany Fácán sört is, ahelyett meg Gössert kaptam, szóval nem volt formában a felszolgálószemélyzet – mint kiderült, elkötötték szegénykém lovát az egyetem elől, hát ez engem is irritálna.