Az elektromosságot az elektronnak nevezett, aprócska részecskék okozzák, amelyek szabad szemmel egyáltalán nem láthatók – hacsak nem vagyunk kellőképpen berúgva.

Dave Berry

Asszem, azt a pár éve tett egy Matekos Farsangon tett fogalmamat, hogy én csak matekosokkal járok bulizni, továbbra is tartani fogom. Matekos Kocsmatúra volt tegnap, és bár elég hamar bedobtam a törülközőt – pedig én nem is ittam a négy és fél literes Becherovkából – és hazafelé vettem az irányt, nagyon klasszul éreztem magam. Kezdem átérezni ennek ezeknek az egyetemista buliknak ezt a zabolátlan feelingjét. Mondom én, az elmeszesedett térdű öregember, akinek ha minden igaz, már csak egy fél éve van hátra ebből a generációból. Egyébként a matekosok már azzal a szívembe lopták magukat, hogy kifejezetten lelkesedtek azért, hogy fényképezzem őket.

Tegnap amúgy is minden okom megvolt az ünneplésre: dobpergések és harsonafanfárok kíséretében megérkezett az első ELTE Online cikk egyeztetett változata.

Aktívabban kellene tartanunk a kapcsolatot: a Goldenblog díjkiosztójára engem is meghívtak (neveztem a szigetes versenybe). Ha nem vagyok éppen vidéken, elmegyek, vicces lett volna, ha csak ott találkozunk. -Á, helló, te is blogger vagy? :)

We are missing you at Photosig!

A Photosig – nekem egy e-mailben

No, megint van mit bepótolgatnom. Pedig csak magamat szívatom ezekkel a hosszabb kihagyásokkal: sokkal jobb volt visszaolvasni az egy évvel ezelőtti bejegyzéseimet, mint a mostaniakat, amikor hatalmas időbeli szakadékok választják el a bejegyzéseimet.

Elkészült a zsebnaptár, amit csináltam, komolyan, ha kézbe veszem, jól érzem magam, és ehhez hozzájön még a tudat, hogy már minden elsős kapott már egyet. Kiadványszerkesztői pályámnak az eddigi csúcsa ez, nézgessétek ti is!

Csütörtökön volt Goldenblog-buli; sokkal zártkörűbb volt annál, semhogy igazán jól érezhessem magam. Oké, kezdek már egy szociális kis pillangó lenni, de azért annyira még nem, hogy vadidegenekkel fecsegjek a Fészek Klubban. Felszippantottam három gines koktélt – a kaja meg a pia ingyen volt – aztán húztam elfele. Amióta Calairtól megtanultam, hogy a visszavonuláshoz kell a legnagyobb bátorság, azóta nem is izgatom maga igazán ilyesmik miatt.

Elkészült egy újabb fotós projekt So kedves közreműködésével. És, ha már itt tartunk, elárulom azt is, hogy együtteseket is fogok fotózni.

Na persze ez azért nem semmi móka akkor sem, ha az ember egyet sem kattint. Feladtam az est.hu-n egy hirdetést, eddig ketten jelentkeztek. Az egyik frontembere volt a konstruktívabb, bár azon kívül, hogy a Nightwitch-re hasonlítnak, és hogy ő Svájcban született, sokat még nem tudok róluk, márpedig ez annyira nem létfontosságú információ a fotózáshoz, de sebaj. A másik banda hatvani, és velük még nem is beszéltem, csak egy kedves ismerős kapta meg a feltétellistámat – de azért enyhén sokkolódott, amikor kiderült, hogy nem fogok hozzájuk leszökkenni Hatvanba egy megbeszélés kedvéért.

Most már Power Point prezentációsablonja is van kedvenc alapítványomnak – Gönci Bee szokásos értelmességével magyarázta el, hogy mire gondol, de azért egy négyjegyű függvénytáblázat segítségével sikerült dekódolnom az üzenetet, és egész jó lett az is. Ha még egy kicsit teperek, lassan előléptetnek Udvari Kiadványszerkesztővé.

Tegnap szabályzatokat gyártottam az új munkahelyemre, kicsit játszottam az újságírót, meg birtokba vettem az új e-mail címemet. Lassan már egész helyes kis kiállítást tudnék nyitni abszolút használatban levő e-mail címekből.

Utána beugrottam öt percre, hogy felmarkoljam a csodanaptáraimat – hát negyed tizenkettőkor be is tántorogtam az ajtón. Oké, a Program büfétől hazáig sétálgattam, de így is sikerült még a Kockában elég jelentékeny mennyiségű sört magamba szippantanom, amit a nevezett szórkozóhelyen még Kedves Vizeli András is kiegészített egy üveggel. Közben volt egy hamburgerezés So-val algi kedvenc hamburgerezőjében a Móriczon, na az sem volt semmi.

So egész nap az épületben futkározott, amíg a többiek a beiratkozással szenvedtek, így az az abszurd ötlete támadt, hogy ő leülne a hamburgerevéshez. Javasoltam, hogy kérjük bent a hamurgert. Oké. Nemhiába, egyszer még logisztikai mérnök lesz belőlem az ilyen frenetikus ötleteimért. Amikor a kedves felszolgálókisasszony már tíz perce nem volt hajlandó hátranézni, csak az utcára nyíló kiszolgálópultnál sorban állókat szolgálja ki, megkérdeztem, hogy érdemes-e reménykedni abban, hogy esetleg itt is kérhetünk majd. Mondta, hogy érdemes, aztá visszafordult. Újabb tíz perc múlva megjelent egy leányzó, és érdeklődött, hogy mi a francot keresünk ott. Mondtuk, hogy rendelnénk lassan, ez az abszurd ötlet szemlátomást eléggé meglepte. Aztán végül lett hamburgerünk, de már indult a vonat a Program büfébe, úgyhogy So nyomatékos kérésére végül dobbantottunk.

Kár lenne azonban veszendőbe hagyni azt a sok szépet, amit láttunk. Az persze senkit nem lep meg, hogy a kisasszony ugyanazzal a kézzel fogdossa a sajtot, a puffancsokat és a pénzt, kellett nekünk a kulisszák mögé menni. Az a látvány viszont, amikor az egyik gyanakvó kuncsaftot azzal a kanállal etette meg egy falatnyi salátával, amivel amúgy szedni szokott, minden várakozásért kárpótolt, és egy másik világban éreztem magam egy pillanatra. Az már csak a hab volt a tortán, hogy ugyanez a kisasszony hol 1300, hol 240 forintért próbálta meg felszámolni ugyanazt a 640 forintos hamburgert.

Felteszem, egy igazán jó anyagból szabott hapsinál bizonyos bú és gyötrelem követte volna az eseményeket, melyek során légy esett Bingo mennyegzői levesébe. Úgy értem, ha az enyém egy nemes lélek lenne, egész megtörtem volna; mindent összevetve mégsem engedhettem, hogy a súly túlságosan a vállamra nehezedjen. A tény, hogy a pöttöm Bingo kevesebb mint egy héttel a rossz hír kézhezvétele utánm úgy táncolt a Ciróban, mint egy zabolátlan gazella, sokat segített, hogy könnyebben viseljem a csapást.

Wodehouse: Halihó, Jeeves!

Klassz nap volt nagyon. Reggel egy kis szakmai csevegés az egyik új főnökömmel, meg némi szkennelgetés a kémia szacs nagytiszteletű nagyasszonyának, aztán húzás haza, mert Csabi jött hozzám ebédre, és egy kicsit szivattyúház lett volna, ha itt vár rám a küszöbön ülve. Szakácskönyvből főztem neki, lassan de biztosan bővül a repertoárom. Ezúttal a Család Szakácskönyvével való ismeretségemet mélyítettem tovább; az is nagyon jó, akárki akármit is mondjon.

Utána még beszélgettünk egy sort, majd sétálgattunk, részletesen kielemeztük a tegnapi meccseimet algival. Mesélt az átokverte régi, és a remek régi-új munkahelyéről, ismét visszatért a jó öreg csirkeboncoláshoz. Utána Batmant néztünk, fahéj volt nagyon. Utána mindenki hazament és Starcraftoztunk. Csak egy meccs volt, de az több mint két órás – jól bele is fáradtunk, de nyertünk.

Tegnap nagyot lazítottam, ami a fogyókúrámat illeti – cserébe csak egyszer ettem. Ha hajnalban nem takarítanom kellett volna, akkor futottam volna, az lett volna az igazi.

Asszem itt az ideje, hogy elhencegjek vele: én meg fotósuliba járok majd szeptembertől. Meg ECDL vizsgát teszek Balunál. Meg német nyelvvizsgám is lesz. Ja, és egy diplomám.

Megvettem Balunak a Deus Exet, soron kívüli, nyárbúcsúztató ajándéknak. Ma délután adtam neki oda, és láttam a szemén, hogy egy darabig még nem fog blogot írni, hehehe…

Magamnak pedig a The Hobbitot vettem meg, soha többet nem kell a megagagyi angol fordítás olvasgatnom. Hihetetlen, hogy milyen gigantikus különbség van a két változat között, Tolkiené annyival szebb és jobb, hogy hihetetlen. A Gyűrűk Ura magyar és eredeti változata között nincs ekkora különbség.

Új egerem is van, a régi nagyon sokszor hagyott már cserben. Görgős, mert elegem volt már a gombok meddő simogatásából és abból, hogy a Gimp is a görgős egeret szereti, és nekem meg nincs. És optikai mert elvégre újságíró vagyok és nem egérgolyó-pucoló kisiparos.

Ma 40e kemény magyar valutával a zsebemben elindultam beiratkozni a Szellemkép Szabadiskolába a videó szakra. Szerencsére az elnevezése ellenére ez valójában rövidfilmkészítést tanít, nem simán videózást. Szóval aszongya, hogy Dob utca 20. Mivel még korán van, végigsétálok a Thököly úton, egészen a Keletiig. Ott pedig beállok a trollibusz végállomásra, ahol egymás után sorakoznak a vadiúj „Solaris” gyártmányú trollibuszok. Várok és várok. Lassan elered az eső. Magamra húzom a kapucnimat. Végre beáll a megállóba a troli. Egy vén, kocka alakú, húszéves Ikarus troli. A végrendeletemet fogalmazgatom magamban.

Mondjuk hazafelé is elég vicces volt. A Hungária körútnál a víz a járdával egymagasságban ömlött. Elég vicces látványt nyújthattam, ahogyan tócsából tócsába ugráltam, mint valami egzotikus mocsári madárhaj utolsó példánya, ahogyan éppen a túlélésért küzd és/vagy eleségért vadászik.

Lelkiismeret furdalás no more.

„Balás Márk vagyok az ELTE Online-tól”

Kipróbáltam; nem is hangzik rosszul.

Jelentem, mégis tudok MSN-t használni, bár nem volt egyszerű, mert a Linuxos partizánkliens bosszantására az MSN épp megváltoztatta a belépés módját. Némi rutinos vacakolás után azonban voila, van MSN-es loginom: trychydts@freemail.hu. Lehet hívni, aki üzengetni akar nekem. Ha már, akkor Yahoo-s is van, aki a Yahoo-s messengert használja, az a Trychydts név alatt tud elérni. Szerintem nem lesz nehéz memorizálni.

Ma minden kiadványos munkám lezárult, Budapest nyomdái csak az én termékeimet nyomják. Nem rossz érzés, főleg a kis zsebnaptárra leszek büszke, ha tényleg elkészül – ezen a nyáron ez volt a legkreatívabb ötletem, azt hiszem.

Hamarosan megérkezik a Tengerentúlról a saját Harry Potterem. Yeah.

Köszönjük, hogy értesített minket a problémáról.

Microsoft hibabejelentő

Van abban valami megkapóan ravatalszerű, amikor az ember a hasán összekulcsolt kézzel felébred a sötétben, egy kemény asztalon feküdve. Pláne, hogy hálózsákom még mindig nincs, így a végtagjaim is hullaszerűen hidegek. Nb. a reggeli hajmosás előtt nem is nézhetek ki sokkal jobban.

Felkelés után az első dolgom volt, hogy megnézzem, az MSN létezik-e Linux alá. Hármat találgathattok. Azért vicces, hogy az operációs rendszerek mennyire el tudják választani egymástól az embereket.

Tegnap dél körül, amikor bejöttem, viszontlátásrával köszöntem el a biztonsági őröktől, a szokásos jó munkát helyett – ösztöneim helyesek voltak, mert azóta sem voltam a felszínen. A maximum, ameddig kimerészkedtem, az alagsori kávéautomata volt.

Van foglamatok arról, hogy milyen az, amikor három soron múlik az ember pillanatnyi boldogsága? Ha kíváncsiak vagytok rá, tanuljatok meg tördelni.

A tudomány szervezett tudás – a bölcsesség szervezett élet.

Kant

A változatosság kedvéért az augusztus huszadikát is végigdolgoztam, noha egy kicsit lájtosabban, mint mondjuk az elmúlt napokat. Tekintettel arra, hogy ez egy elég húzósan fizetős meló, amit ráadásul a Vörös Démonnak végzek, akivel nagyon nem akarok ujjat húzni, hát hagytam rá bőven időt, így most annyira nem kell teperni, bár hogy hogyan fogok folyamatábrát gyártani, az egyelőre teljes rejtély a számomra. Negyvennyolc oldal akkor is negyvennyolc oldal, szerintem ezt ti is elismerhetitek.

Tulajdonképpen elég tanulságos volt ez a nyár kiadványszerkesztési szempontból is: olyan hat kiadványt kellett betördelnem, egy tetemes részüket én is terveztem, és olyan nagyon vészesen nem fogytam ki az ötletekből. Meg asszem, tanultam is egy csomót, jövőre ezt szeretném is kamatoztatni.

A kemény munka még nem ölt meg senkit, de minek kockáztatni?

Edgar Bergen, amerikai humorista

Na, ennyit arról az elhatározásomról, hogy ismét rendszeresen fogok blogot írni. Annyi minden jött közbe, hogy azt már felsorolni is sok lenne.

Gönci B. igazán kedves, hogy így elhalmoz munkával. Éppen csak befejeztük az elsősöknek szánt CD-t, amikor előadta, hogy kellene valami kiadvány – kapott remek tippeket, hogy hogyan lehetne minél jobban szórólapokat készíteni, de hát persze lehet, hogy mi nem is szórólapot akarunk készíteni. Talán lehet számítani arra, hogy sorban állás közben… mert ugye nagy sorban állás lesz idén a felsősöknél beiratkozáskor. Ugyanakkor lehet, hogy az elsősöknek is ki lehetne osztani, és nem ártana, ha rövid lenne, mert a hosszú szöveg a Gólyanyúzban nem igazán jött be. Nem gondolta volna, hogy sokan fognak feliratkozni a hírlevélre, de hogy senki, azt végképp nem. Jó lenne, ha jelentkeznének az ember jogosítványra, de azt is szeretné, ha bekerülne az emberek fejébe, hogy van ilyen, hogy Lapítvány. Na, van valami ötletem?

Rájöttem, hogy valójában egy kis zsebnatárat akar.

Megterveztem, kivitelezte, vicces mondásokat kellett kitalálnom, meg háttérképeket, beírni negyvenszer, hogy Hétfő-Kedd-Szerda-Csütörtök-Péntek-Szombat-Vasárnap, hatféle mesteroldal, hogy ne egyesével kelljen a háttérképekkel bűvészkednem stb. Már majdnem kész, ha kész, fel is teszem a pdf-et, mert szerintem gyönyörű. Megérte a bennalvást a pihepuha tárgyalóasztalon.

Aztán az utolsó órában kiderült, hogy négy oldallal rövidebb kell, hogy legyen, mert így nem kezdünk meg egy új ívet… szóval lesz még rajta szöszmörögnivaló, de előbb megvárom a további észrevételeket.

Tovább hátráltatott, hogy mindeközben új winchesterem lett, amire a Mandrake új változatát tettem fel – csodálatos érzés, ha egy operáció rendszer tényleg fejlődik. Tárhelyproblémáim most egy darabig nem lesznek, tekintve, hogy a bezserelt összkapacitásom most 120 gigabyte, bár a fényképeim lassan, de biztosan eszik a helyet. És 2.0-s GIMP-em van végre itthol is.

Pendrive-om is lett; a klánnál beleszerettem ebbe az intézménybe, most, hogy freelancer lettem, kellett egy saját.

Bár fel vagyok készülve a mártíromságra, nem bánnám, ha csak egy kicsit később kellene helytállnom.

Churchill

Tegnap látogatóban voltam Sssz-nél. Most újították fel a szobáját és a loggiáját, javarészt ott üldögéltünk, sörözgettünk, meg vacsorára makaróniztunk is. Elég vicces, mennyi sör belém folyt az utóbbi időben. Szerencsére azért még nem lehet igazából alkoholistának nevezni.

Megmutatta a könyvespolcát is – több volt a kínai nyelvű könyv, mint a magyar – meg a fegyvereit is. Tök fura, még sose láttam egy kicsit sem, hogy milyen szinten áll a harcművészeteivel; teljesen olajozottan forgott a kezében a kard, olyan volt, mint egy kung-fu filmben.

A múltkor addig áradoztam Gabiéknak a Goldfingerről, hogy most megint elkezdtem olvasni. Fura, hogy ezek a Sean Connery-féle James Bondok mennyire hihetelenül bágyadtak, amikor a regény milyen feszült és izgalmas, és mennyire filmre kívánkozik.

Aki önmagába szerelmes, annak nem kell riválisokkal számolnia.

Benjamin Franklin

No, megvolt a munka, amit említettem; egy szövetséges klán kért tőlünk segítséget, de sajnos még ők se nagyon nőttek fel a feladathoz. Kicsit úgy éreztem magam, mint James Bond, aki éppen a zimbabwei titkosszolgálatnak próbál segítséget nyújtani. Nem lett volna amúgy rossz meló, ha az idő húsz százaléka nem piti kifogások hallgatásával és meddő várakozással telik.

Tegnap strandon voltam, a változatosság kedvéért a Dagályon és tényleg a változatosság kedvéért Arwenékkal. Ott volt Miss B. is, aki momentán még egy halál aranyos és életveszélyesen rakoncátlan kis szőkeség, de négy-öt év, és egy életveszélyes nő lesz belőle, akit mindenkinek jobb lesz messzire elkerülnie, hacsak nem rajong a mindennapos extrémsportoké, vagy nem rendelkezik Martyihoz hasonló érzéketlenséggel. Holló – aki szintén ott volt, most láttam először testi valójában – például már most totál lúzer volt, és valamelyest én is bedőltem neki, amíg Matyi oda nem szólt nekem, mintegy mellékesen, hogy itt tulajdonképen egy vérbeli kiscsajról van szó. Na, ekkor leesett, hogy Miss B. tulajdonképpen ekvivalenssé tehető a fiatal éveiben járó Kölökkel – akkor vettem észre, hogy még külsőleg is van bizonyos hasonlatosság – innentől kezdve már nem voltak problémáim.

Utána még felmentünk Arwenékhez kártyázni. Előtte még Matyi félrehívott, az orrom alá dugta a negyvenötösét, és közölte, hogy most JÁTSZANI fogunk, úgyhogy jobb lesz, ha mellőzöm a vesztéssel járó frusztrációs jeleneteimet. Mellőztem. Igaz, az egyik meccsben sikerült egy szolid második helyet begyűjtenem, de aztán römizni kezdtünk, és laposra vertek. Kicsit túltaktikáztam magam, na. Hazafelé kiderült, hogy Holló voltaképpen egy álruhás cyberpunk-fan, lehet, hogy ez az ismeret még hasznomra válik egyszer…

Ma Sssz fog vendégül látni az állítólag nemrég felújított szobájában. I am most curious, még sose voltam náluk. Azért érdekes, hogy ahogy régebben Baján, most éppen a Budapest-Vác vasútvonal mentén kezdenek felhamlozódni kedves barátaim.

Bizonyára rendkívül megörvendeztet, ha megtudod, hogy nálam még a kaktuszok is jobblétre szenderülnek. Szégyen! Bigyológusként mindig megkaptam, hogy én csak élő teremtmények likvidálásához értek és milyen szörnyű ez. Bőszen tiltakoztam persze, hosszan kifejtve, hogy a tudomány, hogy a haladás, hogy a nemes cél. Aztán képzeletemben hirtelen egyedül maradtam egy szobában, ahol csak a döglödő kaktuszom meredt rám vádlón és ez minden másnál jobban a szívembe karcolta a hóhér szót. Persze rögtön megalvadt, feketén… Ha elutaznál és nincs kire hagynod, szívesen gondozom kicsit a broméliát, meg a tamagocsikat! (Muhahahahhahhaaha!)

So burgeois, so obvious, so boring.

Mátrix

Bizonyára rendkívül férfiatlan vonás, de most már nem bírom magamban tartani: kifejezett örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a névnapomra kapott bromélia

1. még mindig él;
2. nő, sőt, új hajtásokat hoz;
3. egyelőre túlélni látszik a nemrég bekövetkezett átültetést.

Ott még nem tartok, ahol egyesek, hogy beszéljek hozzá, de locsolom szorgalmasan, sőt, direkt kerestem neki egy jó helyet. Kicsit meg is lepődtem, amikor már végképp nyilvánvalóvá vált, hogy kinőtte a cserepét, ilyesmi eddig még nem fordult velem elő.

Arwennek hála, kaptam egy sürgős, életmentő beavatkozással járó melót, amiért – ha hihetünk az illetőnek – még fizetni is fognak, méghozzá rekordgyorsasággal. Anno, a Gólyavárban, amikor a Mester percenként barmolt le valami apróság miatt, nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor majd én leszek a villámkezű szakember, akire csak így sitty-sutty rá lehet majd bízni mindenféle hajmeresztő ökörséget. Kicsit olyan Han Solos érzés.

Ma Kun szun Lungnál vacsorázom. Legalábbis remélem, hogy kapok vacsorát, mert ha nem, kénytelen leszek egy asztalt elrágcsálni. Bizonyos dietetikai okok miatt ugyanis az ilyenkor szükséges elővigyázatossági intézkedéseket nem tehetem meg.

Bágyadt, Jane, nagyon bágyadt!

A mai nap legérdekesebb és legizgalmasabb eseménye egy párbeszéd volt, és egy max. négyéves kiscsaj (MNKCS) és egy fiatal anyuka (FA) között zajlott le. A beszélgetést megpróbáltam kiejtéshűen rögzíteni. Hazamenet csíptem el, fisendcsipsz-beszerző bevásárlókörutamról hazafelé menet.

FA: Luke Skywalker a Darth Vader fia.

MNKCS: A Dajt Védej az egy nagyon elős ember! Majdnem olyan elős, mint a Yoda mestej!

FA: Igen, de a Darth Vader az a gonosz.

MNKCS: De aztán a Dajt Védej beejti az ellenségét egy kútba.

Itt sajnos elváltak útjaink, de még most se térek magamhoz a döbbenettől.

You best change your tune, ’cause me axe is itchin for a swing or two, and I nay likely to stop it!

Korgan

Megvolt a második fotós session Arwennel. Most mozgalmasságot akartam, életet, elevenséget – no, ha tudom, mibe kezdek bele, lehet, hogy inkább valami mást fundálok ki szakmai kihívásképpen, mert ettől vért izzadtunk, annyira nehéz volt. Arwen teletömtük csokival – egy érdekes adalék, hogy Bountyt sokkal szebben tud enni, mint Marsot -, és belenyomtunk egy liter innivalót, közben fotózgattam. Vizi elég mérsékelten vett részt a projektben, szerintem inkább engem tesztelt, de valamikor azért fotózgathatott is, mert azért vannak képek a Canonján. Mármint a klán Canonján.

A mai nap elég vasárnaposan telt, ami, tekintve, hogy tényleg vasárnap volt, annyira talán nem tekinthető különlegesnek. Jackson pajtástól mexabadultunk végre, Kun-szun Lung hazajött végre-valahára, így a pszichopata dög visszatérhetett oda, ahol végre jól érzi magát. Asszem, saját macskám nem lesz, ez a kis bónusz macskaalom-lapátolásból és macskakaja-turkálásból végképp meggyőzött.

Megnéztem én is a Batman: kezdődik-et. Eddig nem voltam egy nagy Batman-rajongó, de ez kifejezetten tetszett, mondjuk Qui-gon újraszerepeltetése sem volt egy rossz ötlet – lassan megnézném már valamilyen normális filmben is. Rutger Hauer természetesen szenzációs volt.

Lejárt a tamagochi-vakációm, immáron nem kell tevéket etetnem. Azért meg kell mondanom, most, hogy volt összehasonlítási alapom a teve és a macska között, hát meg kell mondanom, egy elektronikus teve százezerszer simulékonyabb, kedvesebb és szeretetreméltóbb, mint egy igaz macska. És csak akkor döglik meg, ha én is akarom.

Lemondott a szexről, leszokott az alkoholról, a dohányzásról és a fűszeres, nehéz ételekről. Makkegészséges volt egészen az öngyilkosságáig.

Ezt is loptam valahonnan

Most, hogy túl vagyok az újabban standard reggelimen (1 pohár zabkorpával kever kefír), hadd rantoljak egyet én is a fogyókúráról.

A legnagyobb átejtés, amit ezzel kapcsolatban a közvélemény kitermelt magából, az az a rohadt nagy hazugság, hogy létezik fájdalommentes fogyókúra, amikor csak egy kicsit visszfogjuk magunkat, és ha lassan is, de bombabiztosan leolvadnak rólunk a kilók. Ez lehet, hogy igaz, ha patikamérlegen adagolják az embernek a kaját, de terepen kivitelezhetetlen: egy ideig még tényleg figyelünk, és leadunk mondjuk három kilót, utána már csak azt képzeljük, hogy figyelünk, és így nyugodt lelkiismerettel zabáljuk tele magunkat, ami lényegében a totális kontrollvesztés iskolapéldája.

Na szóval, ha tényleg elhatároztuk, hogy fogyni akarunk, akkor már csak azt a nem túl bonyolult szillogizmust kell végigjárnunk, hogy ha az eddigi életmódunkkal híztunk, akkor ezután nem fogunk fogyni tőle. Ergo, keveset kell enni és nem ártana mozogni sem. Sajnos egyik sem könnyű – ezt a békát is le kell nyelni.

Tekintettel arra, hogy tényleg nehéz a nap huszonnégy órájában számolni a kalóriákat, a legtutibb indikátora a fogyásnak ha sokat vagyunk éhesek. Az étkezések számát és tartalmát csökkentjük, szépen fokozatosan, gondosan ügyelve arra, hogy ha már kezdjük jól érezni magunkat, akkor újabb kínzásokat kell közbeiktatnunk. Ugyanakkor persze, ha nem akarunk az intenzíven kikötni, mégis csak kell valamit táplálkozni.

Jelen sorok írója például most, a már említett reggeli dáridó óta úgy érzi, hogy január óta folyamatosan éhes. Ez persze nyilván nem igaz, na de már a korpás kefírre is azért kerül sor, mert tulajdonképpen éhesen feküdt le, és ebédig viszont nem nagyon eszik semmi kalóriásat, és mivel azért dolgozni is szeretne, hát rátért erre az infernális kotyvalékra. De ebédre annyit eszik, mint máskor reggelire, és most már lényegében vacsorára is. A legújabb kínzásprojekt a kenyérfogyasztás drasztikus visszavágása, amit vacak, mert hősünk (én) szereti a kenyeret, plusz kenyér (szénhidrát) híján az egyes étkezések laktatósági időtartama is drasztikusan csökkenni látszik.

Néha persze van egy kis lazítás, szoktam ugyanis vendégségeket is rendezni, és ilyen alkalmakkor soha nem kínálok senkit korpás kefírrel, sőt, azt az aljasságot sem léptem még meg, hogy a citromos csirke helyett én látványosan zöldsalátát zabálok.

Az eredmény eddig olyan 13 kiló fogyás, ami nem rossz, csak kétségbeejtő. Januárban ugyanis azt képzeltem, hogy olyan 8 kilóra vagyok a boldogságtól. Nota bene: most is azt hiszem.

Ezúttal nem tudom rászánni magam, hogy rászóljak, hogy fogja be a pofáját. Egy seggfej… halott… csak képzelem, hogy beszél. De ettől a rohadéknak még nagyon is igaza van.

Dwight, Sin City

Ma este hazajöttem, de szarul voltam. Rajtam volt valami veszett nagy nyugtalanság, játszottam egy kicsit a számítógépen meg vacsiztam, de nem volt jó. Néztem, mi megy a moziban, volt a Balu ajánlotta Túszdráma, Bruce Willisben meg még nem csalódtam, ha kellett egy kis plusz életöröm, hát elugrottam a Corwinba. Totális lelki vészhelyzet lévén beugrottam a kávézójába is, meg egy Galaktikát is vettem – kezdek rászokni – egy cappuchino és egy gin tonic után már éreztem, hogy kezdem pozitívan látni a dolgokat. A Túszdráma egy torokszorongatóan izgalmas film, a főszereplő Burce Willis legújabb szerepzsánere, hát tényleg jót tett. Hazajövet ismét úgy érzeztem, minden lehet nagyon klasszos.

Mondjuk rám is fér a coolság, mert szombaton megyünk Arwennal meg Vizivel fotózni, oszt elég vacak lenne, ha nem lenne kreativitási csúcsom. Pláne, hogy Arwen elvileg azt veszi fel, amit megbeszéltünk – az ilyen gesztust azért már illene viszonozni.

Birkózom, birkózom a Valissal – már jó rég megvettem, de a közelmúltig csak arra volt jó, hogy kölcsönadjam Balunak. Most már vissza is kaptam, azzal, hogy olvassam el, mert óriási nagy hatással volt rá. Ezen felbuzdulva ismét nekiveselkedtem, és tényleg nem rossz, de tipikusa az a könyv, amiből csak ötven oldalt tudok elolvasni egy nap.

Túl sok benne a filozófia.

Néha nem elég mindent megtennünk, ami tőlünk telik – van, hogy mindent meg kell tennünk, ami szükséges.

Wintson Churchill

Mielőtt még elhúzok Jackson pajtás hárpialelkét ápolgatni, gyorsan írok a tegnapomról.

Cal szellemi befolyásának továbbterjedését jelzi, hogy tojásos nokedlit készítettem magamnak odahaza. Eddig betegesen rettegtem ettől a dologtól, de mostantól nem fogok, ugyanis nokedlit nem nehéz készíteni egyáltalán. Már ha van nokedliszaggatónk.

Először úgy emlékeztem, hogy van, de mivel nem találtam meg tíz másodperc alatt, nekiálltam kiskanállal nokedlit szaggatni. Tíz perc után úgy döntöttem, hogy mégiscsak megkeresem – megtaláltam, és a fennmaradó, mintegy kilencven százaléknyi tésztát egy perc alatt kiszaggattam. Ye. Sikerült megfelelő konyhatechnikai trükköt kieszelnem a tojásfecnik elkészítésére is.

Utána húztam ki Gödre Baluék kúriájába. Ezek a gödi kiruccanások mindig nagyon klassz dolgok az életemben – Balu ilyenkor igazán hazai pályán van, emaptikus, megértő és kellemesen filozofikus. Kimentünk a tengerpartra, úsztunk nagyokat, közben meganalizálgatott, meg én is meghallgattam, hogy áll az életével, aztán kaptam barackát meg Szokásost. Meg gyümölcspálinkát. Aztán elmentünk, megnéztünk egy bezárt fagyizót, aztán mentünk ki az állomásra. Ott már gondosan kiéhezve várt bennünket egy kedves szúnyogkommandó, akik lelkesen ránk vetették magukat, de mi kicseleztük őket: széles tagjejtések kíséretében sétálgattunk fel s alá, így egész baráti viszonyt sikerült velük kiakalítanunk. Aztán jött a vonatom, ahol mindenki vörös volt a szúnyogcsípésektől, volt egy szegény csajszi, aki ma valamilyen vicces ötlettől vezetve hát nélküli felsőben indult el otthonról. Hát, nem nyújtott valami igzi látványt.

Este üres volt a postaládám – mármint csak a Mester gyalázkodásai voltak benne, de egy szörnylevél se volt Gönci Beetől. Elégedetten dőltem le aluszkálni, csak akkor kezdtem el aggódni, amikor már reggel se volt egy türelmetlenül kekeckedő, irritáló, szőrszálhasogató e-mailem sem. Gyorsan telefonáltam és intéztem magamnak párat.

Ma megint megbeszélésem volt a Vörös Démonnal. Brutális ez a hatékonyság, kicsinek és jelentéktelennek érzem magam.