Lemondott a szexről, leszokott az alkoholról, a dohányzásról és a fűszeres, nehéz ételekről. Makkegészséges volt egészen az öngyilkosságáig.

Ezt is loptam valahonnan

Most, hogy túl vagyok az újabban standard reggelimen (1 pohár zabkorpával kever kefír), hadd rantoljak egyet én is a fogyókúráról.

A legnagyobb átejtés, amit ezzel kapcsolatban a közvélemény kitermelt magából, az az a rohadt nagy hazugság, hogy létezik fájdalommentes fogyókúra, amikor csak egy kicsit visszfogjuk magunkat, és ha lassan is, de bombabiztosan leolvadnak rólunk a kilók. Ez lehet, hogy igaz, ha patikamérlegen adagolják az embernek a kaját, de terepen kivitelezhetetlen: egy ideig még tényleg figyelünk, és leadunk mondjuk három kilót, utána már csak azt képzeljük, hogy figyelünk, és így nyugodt lelkiismerettel zabáljuk tele magunkat, ami lényegében a totális kontrollvesztés iskolapéldája.

Na szóval, ha tényleg elhatároztuk, hogy fogyni akarunk, akkor már csak azt a nem túl bonyolult szillogizmust kell végigjárnunk, hogy ha az eddigi életmódunkkal híztunk, akkor ezután nem fogunk fogyni tőle. Ergo, keveset kell enni és nem ártana mozogni sem. Sajnos egyik sem könnyű – ezt a békát is le kell nyelni.

Tekintettel arra, hogy tényleg nehéz a nap huszonnégy órájában számolni a kalóriákat, a legtutibb indikátora a fogyásnak ha sokat vagyunk éhesek. Az étkezések számát és tartalmát csökkentjük, szépen fokozatosan, gondosan ügyelve arra, hogy ha már kezdjük jól érezni magunkat, akkor újabb kínzásokat kell közbeiktatnunk. Ugyanakkor persze, ha nem akarunk az intenzíven kikötni, mégis csak kell valamit táplálkozni.

Jelen sorok írója például most, a már említett reggeli dáridó óta úgy érzi, hogy január óta folyamatosan éhes. Ez persze nyilván nem igaz, na de már a korpás kefírre is azért kerül sor, mert tulajdonképpen éhesen feküdt le, és ebédig viszont nem nagyon eszik semmi kalóriásat, és mivel azért dolgozni is szeretne, hát rátért erre az infernális kotyvalékra. De ebédre annyit eszik, mint máskor reggelire, és most már lényegében vacsorára is. A legújabb kínzásprojekt a kenyérfogyasztás drasztikus visszavágása, amit vacak, mert hősünk (én) szereti a kenyeret, plusz kenyér (szénhidrát) híján az egyes étkezések laktatósági időtartama is drasztikusan csökkenni látszik.

Néha persze van egy kis lazítás, szoktam ugyanis vendégségeket is rendezni, és ilyen alkalmakkor soha nem kínálok senkit korpás kefírrel, sőt, azt az aljasságot sem léptem még meg, hogy a citromos csirke helyett én látványosan zöldsalátát zabálok.

Az eredmény eddig olyan 13 kiló fogyás, ami nem rossz, csak kétségbeejtő. Januárban ugyanis azt képzeltem, hogy olyan 8 kilóra vagyok a boldogságtól. Nota bene: most is azt hiszem.