szpeti | | | 2005., június 16., 22:56 | | |

Már a Nyúznál is dobogós volt az utálatos feladatok között, amikor nekem kellett megírni a cikket a cikkírók helyett. Ott Szultán volt erről emlékezetes, mikor rendszeresen ékezet nélküli, állítmányok és alanyok nélküli, írásjelek nélküli izéket küldött cikkek helyett. OK, az Ügynökök Világánál is van, aki kerek mondatokban tud fogalmazni és bekezdésekre osztja a mondanivalóját, de sajnos nem ez a jellemző.

Ma például kaptam egy levelet, amit egyik nyugdíjas ügynök küldött egy másik, az Ügynökök Világában indokolatlanul gyakran megjelenő nyugdíjas ügynöknek, amelyben kéri, hogy az édesanyja, szintén ügynök haláláról emlékezzünk meg. Ketteske, a kolléga átadta nekem a levelet, és a részéről a történet ezzel el volt intézve – nálunk nemhogy az olvasó, de még az újságíró sem vágja le, hogy ha valamit a lapban akarunk látni, azt elsősorban is meg kellene írni, és csak azután átadni szerkesztésre. Mivel azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt a szituációt a véleményemnek megfelelően kezeljem, sóhajtottam és írtam egy másik színvonalas búcsúztató mögé egy kétsoros nekrológot valakiről, akiről még életemben nem hallottam soha semmit.

Egyébként ez már a teljes lemondás állapotában ért, a mai csúcs egy hétvégi buszos kirándulásról szóló cikk volt. A túravezető azt sorolta fel, ebből állt a cikk, hogy miket láttak az út során. Templom, építették, megcsodálták. Vár, építették, lerombolták. Múzeum, létrehozták, megtapizták. Ki nem szarja le? A cikk egyébként a következő alcímekkel fog megjelenni: Első nap, Második nap és végül, nem hinnétek el: Harmadik nap…