Egy kis bennfentes poén: egy fiktív levél. Álmomban írtam, mint a Washington Post főszerkesztője.

Tisztelt Ügyvéd Úr!

Levelét megkaptuk és kiröhögtük rajta a belünket. Sajnos csak most tértünk magunkhoz a katatóniából, ezért röhejes és alapfokú jogi végzettséget sem tükröző firkálmányát az alábbiakban kommentáljuk.

Kétségtelen tény, hogy lapunkban „undorító, kisstílű tolvajnak és csalónak” tituláltuk az ön undorító, kisstílű tolvaj és csaló megbízóját, de sajnos nem volt más lehetőségünk. Igaz, hogy ez egy valótlan tényállítás, de az igazság az, hogy a nyomdafesték se tűr meg mindent, ezért voltunk kénytelenek ezzel az eufémizmussal élni.

Amennyiben Ön, illetve kliense nem hajlandóak ezzel megbirkózni, javasoljuk, forduljanak pszichológushoz; végszükség esetén akár a bírósághoz is – szívesen végignézzük, ahogy nb. ügyfele, illetve Ön egy pártatlan fórum előtt esnek pofára. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy kártérítési igényüket pofátlanul túlzónak és az amerikai sajtó történetében példátlanul szánalmasnak érezzük. Természetesen, ha tudjuk, hogy nb. ügyfelének (olvasni tudó) barátai és üzletfelei vannak, lehet, hogy tekintettel lettünk volna egy szerencsétlen nyomoronc lelki csipkéire is.

Amit egyáltalán hajlandóak vagyunk megfontolni, az az, hogy t. ügyfele, ha nagyon akar, firkálhat valamit a lapba. Ezt a lehetőséget ugyanis mindenkinek felkínáljuk, akire ráhúzzuk a vizes lepedőt; ügyfelének azért nem ajánlottuk fel, mert nem is titkolt meggyőződésünk volt, hogy az illető analfabéta. A tévedésért elnézését kérjük.

Ezúton is javasoljuk, hogy a későbbiekben tartózkodjanak a jogi nyelvezet terén elkövetett hasonló vandalizmusoktól.

Tisztelettel,

Arthur McKinley
editor in chief