„A popkultúra a jövő próbaüzeme.”
William Gibson
Hehe, jól elírtam, szóval arra gondoltam, hogy Balu azokkal szemben a legszőrszálhasogatóbb, akiket kedvel. Akiket annyira nem kedvel, azokkal szemben tök toleráns, elnéző, és csupa jóindulat.
Kötelező olvasónapló-forduló:
William Gibson: Trendvadász
Úgy látszik, a Neurománc-trilógia, valamint a Virtuálfény és az Idoru csak amolyan előtanulmány volt, hogy az író kitalálja, milyen is a tökéletes cyberpunk regény – hogy aztán az ott szerzett tapasztalatokat, ott kialakított archetípusokat, sémákat rázúdítsa a jelenre. Most megjelent regény ugyanis napjainkban, vagy esetleg az átkozottul közeli jövőben játszódik.
A sztori alapötlete ugyanaz, mint a Számláló nullára egyik száláé: a főhősnek a semmiből előbukkanó, magukban egyfajta megváltást hordozó, titokzatos műalkotások forrását kell felkutatnia, egy irtózatos hatalmú pénzmágnás megbízására. Kiderül azonban, hogy a játszma sokkal nagyobb tétekben zajlik, mint amihez a főhős hozzászokott.
Bár a könyv második felétől már fojtogató az izgalom, a cselekmény ennek ellenére is másodrendű fontosságú a regényben. A lényeg az a fantasztikus látásmód, amivel Gibson a globálissá váló világot a tőle megszokott megkapó részletességgel tudja érzékeltetni; a művet az apró részletek teszik igazán élővé és élvezhetővé. Egy hitelkártya mintázatának, a főhős laptopjának, ruháinak részletgazdag leírása nélkül is működne a cselekmény – ezekkel, és a hasonló apróságok segítségével viszont az író beszippant minket saját, alternatív világába, így szinte mi is érezzük a tokiói reptér jellegzetes illatát vagy együtt szenvedünk a főhős időeltolódási nehézségei miatt.
A végkifeljet szintén illeszkedik a gibsoni hagyományokba; a szálak elvarrása után még kapunk egy plusz fejezetet, hogy elbúcszhassunk a főhőstől. Csak remélni tudjuk, hogy új cselekménnyel, más szereplőkkel, de a Neurománchoz hasonlóan ennek a történetnek is lesz folytatása.