„Profi voltam, mindenféle szempontból: segítőkész, alapos, udvarias. Elhatároztam, hogy többet nem török meg, hogy soha többet nem gondolok az éjszakára, amikor elsírtam magam. Mindeközben az addigi legjobb teljesítményemet nyújtottam, és ez már önmagában is nagyon jó volt.”

William Gibson: The Winter Market

Fantasztikus érzés, ha az ember végére ér egy projektnek.

Először jön az alapötlet, szervezgetés, tervezgetés, előzetes munkálatok – ez még tök jó, az embert hajtja a lelkesedés és a várakozás. Lezajlik a tényleges munka; szerencsés esetben (jelen példánkban ez most egy nagyon szerencsés eset) a partner sokkal-sokkal kreatívabb és kooperatívabb, mint várnánk. Minden klassz és szuper.

Ha mindent félbe lehetne hagyni, sokkal gondtalanabb és sokkal kevésbé tartalmas lenne az élet. Sajnos/szerencsére ott az utómunka, a konkrét megvalósítás, amikor félig megvalósult ábrándjainkat végső formába kell önteni. Az ember szabadideje minimálisra olvad, Starcraft-skilljei töredékükre olvadnak; éjszakáról éjszakára csak a végkimerülés kergeti az ágyba. Egérrel a kezében alszik el, és hajnalban még gyorsan befejezi, amit muszáj befejezni. Nem olvas a metrón, mindig valami apróságon töri a fejét, hogyan lehetne ezt vagy azt megoldani.

A legrosszabbak a mélypontok, amikor az ember már akkor elgyengül, amikor elindítja a munkához használt programot; jó sok akaraterő kell ahhoz, hogy ezeket a bágyadt pillanatokat legyűrjük, és ne kezdjünk bele inkább valami újdonságba.

Apró mellékszál, hogy mindeközben az alkotótárssal is meg kell birkózni; mindenki másra gondolt a kezdet kezdetén, és más irányba változott a véleménye azóta; jó sok könyörgés, egyeztetés és tárgyalás, amíg a dolgok közös mederbe folynak. Egy-két kedvenc mozzanat eltűnik a lefolyóban, de sebaj.

Aztán egyszer, egyik pillanatról a másikra elkészül a nagy mű; az ember iszogatja a tejszínes Assamot, lapozgatja a nagy művet, kiigazít egy két apróságot, de az agya egy eldugott zuga már a következő mókát tervezgeti.

http://morwen.ini.hu