Á.: Mindig határozottan kell mondani az eredményeket, mert különben azt hiszi az ügyfél, hogy csak tessék-lássék kerestél utána az infónak.

A hét a T+ tanfolyam jegyében tellik el. A végére tutira tudok olyan pizzát rendelni, ami nem hűl ki, mire kihozzák. Emellett a Nyúzos emilözönt olvasgatom, de nincs erőm hogy részletesen válaszoljak. (Igazából kedvem nincs). Majd ha dűlőre jutnak, írok olyan kritikát, ami tetszik nekik.

HOLNAP ZÁRT KLÁNGYŰLÉS LESZ, ÉS ÉN NEM VEHETEK RAJTA RÉSZT! YEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!

Herminone és a fotózás

* Most ne fotózz, nem vagyok rendesen felöltözve!
* Most ne fotózz, most jöttem haza a fallabdáról!
* Most ne fotózz, még nem vagyok kisminkelve!
* Most ne fotózz, ma még nem mostam hajat!
* Most ne fotózz!

A „kulturális telítettség” jegyében

Kivettem a számból a kapanyelet és elmentem színházba; a Honthy Hanna szerelmét a Spinoza-házban. Egy egészen miniatürizált színház, remek kávéházzal, maga a darab meg egyenesen fenomenális. Úgy általában feláll a szőr a hátamon a zenés daraboktól, itt viszont tényleg klasszul voltak beledolgozva a dalok a darabba, és mindkét színész nagyon odatette magát. Van benne egy kis nagyon diszkrét humora is, de rajtam kívül senki nem nevetett, kissé ciki volt.

köszi, ó köszi! És igen, kész a projekt! szeretem a Művész urat! És remélem lesz folytatás! Helló világ-boldog vagyok!

Nem nagyon értem mi az a Ha-ha a „bevállalósságom” után. Szerintem teljesen bevállalós vagyok, csak az nem látja, aki nem akarja. Kérj fel fotomodellnek (mert már én már fotomodell is voltam bi-bi-bi), és meglátod. Hamar abbamaradt a karrierem, amikor nem volt kedvem a fotóssal narancsszsörp reklám fényképezésre a Tiszára utazni 2 napra. Értsd, nem volt kedvem bevállani a fotóst. Szeretném elmondani, hogy nem olyan nagy baj a BBC műsorán nézni a profin elkészített zenei műsorokat, mert még nyelvgyakorlásnak is jó. Ha abban reménykedsz, hogy a hazai tévé csatornákon lesz 1 db olyan, amelyik profi szinten fog rock zenei műsorokat suározni még a te életedben, akkor lehet, hogy soha nem kell majd beruháznod tévére. Szerintem.

Mindenkivel szívesen csinálok interjút, csak hülyékkel nem.

Ha-ha, Vasvilla Cal feltett egy üzenőfalat magának, ahol, ha a nevemre klikkelek, az üzenőfal helyén jelenik meg a blogom. Parazitablog. Némi szakmai büszkeséggel azért eltölt, hogy a honlapom érdemi része így sem olvashatatlan.

Ha tudnátok, mennyire gyűlölök újságcikkeket írni, bizonyára meglepődnétek. Tegnap estve jutott csak eszembe, hogy még bitezgetnek is kék, de szerintem csak egy spanyolcsizmával lehetett volna a jelenleginél nagyobb hatásfokra ösztönözni. Végül mindent összegányoltam valahogy, utánam a fáklyásmenet, úgysincs több Bit az évben.

Ma egyébként háromnegyed ötkor keltem. Egyre hosszabbak a napjaim. Azt is nagyon élvezem, hogy nincs már olyan rohadt sokáig világos, hamar besötétedik, későn kel fel a nap; már egy kicsit kezdett az agyamra mászni az a sok foton.

„Profi voltam, mindenféle szempontból: segítőkész, alapos, udvarias. Elhatároztam, hogy többet nem török meg, hogy soha többet nem gondolok az éjszakára, amikor elsírtam magam. Mindeközben az addigi legjobb teljesítményemet nyújtottam, és ez már önmagában is nagyon jó volt.”

William Gibson: The Winter Market

Fantasztikus érzés, ha az ember végére ér egy projektnek.

Először jön az alapötlet, szervezgetés, tervezgetés, előzetes munkálatok – ez még tök jó, az embert hajtja a lelkesedés és a várakozás. Lezajlik a tényleges munka; szerencsés esetben (jelen példánkban ez most egy nagyon szerencsés eset) a partner sokkal-sokkal kreatívabb és kooperatívabb, mint várnánk. Minden klassz és szuper.

Ha mindent félbe lehetne hagyni, sokkal gondtalanabb és sokkal kevésbé tartalmas lenne az élet. Sajnos/szerencsére ott az utómunka, a konkrét megvalósítás, amikor félig megvalósult ábrándjainkat végső formába kell önteni. Az ember szabadideje minimálisra olvad, Starcraft-skilljei töredékükre olvadnak; éjszakáról éjszakára csak a végkimerülés kergeti az ágyba. Egérrel a kezében alszik el, és hajnalban még gyorsan befejezi, amit muszáj befejezni. Nem olvas a metrón, mindig valami apróságon töri a fejét, hogyan lehetne ezt vagy azt megoldani.

A legrosszabbak a mélypontok, amikor az ember már akkor elgyengül, amikor elindítja a munkához használt programot; jó sok akaraterő kell ahhoz, hogy ezeket a bágyadt pillanatokat legyűrjük, és ne kezdjünk bele inkább valami újdonságba.

Apró mellékszál, hogy mindeközben az alkotótárssal is meg kell birkózni; mindenki másra gondolt a kezdet kezdetén, és más irányba változott a véleménye azóta; jó sok könyörgés, egyeztetés és tárgyalás, amíg a dolgok közös mederbe folynak. Egy-két kedvenc mozzanat eltűnik a lefolyóban, de sebaj.

Aztán egyszer, egyik pillanatról a másikra elkészül a nagy mű; az ember iszogatja a tejszínes Assamot, lapozgatja a nagy művet, kiigazít egy két apróságot, de az agya egy eldugott zuga már a következő mókát tervezgeti.

http://morwen.ini.hu

Én ezt nagyon nem gondoltam át, amikor igent mondtam a fotózásra… Tényleg nem egy FHM mű, de azért érdekes. Remélem ti jobban fogjátok élvezni, mert hogy nekem le fog sülni a pofimról a bőr, ha ezt meglátjátok, az fix! Persze aki ismer az erre azt mondaná,hogy:”Fogod be, de rögtön! nagyon jó munka, és nem te vagy a legfontosabb a Világnak!!” Azért ha mindez publikus lesz, kéretik a kritikákat személyesen megejteni és nem a Köz hallatára. Köszi!

Vajon mikor jön ki az Internet Explorernek olyan változata is, amely szabvány módon fogyasztja a CSS-t?

Cal vette át a vezetőszerkesztés terheit gyönge vállamról erre a hétre; ennek köszönhetően részt vehettem egy Hálaadás nap hepajon. Egész klassz volt, tudom, milyen az az édesburgonya és ettem nagyon finom töltött pulykát is. Meg sárgarépa-krémlevest. Meg almáslepényt. Meg tölteléket. Meg fagyit.

Reggel láttam egy műsort a BBC-ben a popzene múltjáról; sokkolóan jó volt. Vajon Magyarországon mikor fognak ily döbbenetesen profi munkákat vetíteni a tévében? Komolyan mondom, ha lesz ilyen, veszek TV-t.

„- Nem láttad Balut?

– De igen, ott fekszik a pult alatt a barátnőjével.”

Tegnap elmentem életem második matekos (és egyben TTK-s) bulijára. Megvágtak kétszáz forintra, még tiszta szerencse, hogy nem én írom a tudósítást a rendezvényről, így ezért az inzultusért most nem tudom kiélni alantas, kicsinyes bosszúvágyamat. Némi késéssel értünk oda, de sajna még csak akkor ért véget a vetélkledő, így Klárival és Andrással kiültünk melegíteni a McDonaldsba. Másfél két óra agymosás után aztán tényleg belevetettük magunkat a buliba. Akkor már elég jól beindult, ami TTK-s terminológiával azt jelenti, hogy a seggrészeg emberek száma elérte azt a kritikus mértéket, hogy jó legyen a hangulat. A mosdóban összefutottam egy fiatalemberrel, csak harmadik próbálkozásra találta meg a helyes utat a két ajtófélfa között.

Éjféltájban Callal is összefutottam, aki egy – állítólag – alkoholmentes sörbe kapaszkodott éppen. Talán túlzás lenne azt állítanom, hogy teljesen természetesen tudtam viselkedni, de a második pohár Bedeco után már én is sokkal barátságosabb fényben láttam a világot. Úgy fél kettő tájban léptem le, az éjjeli levegőben tisztán kivehető füstcsíkot húzva magam után, ahogy a ruhámból elkezdett kioldódni a cigarettafüst.

Ha bulizni akartok, csak matekosokkal tegyétek. Én legalábbis sose megyek máshova.

Sikerült elérnem abba a stádiumba, amikor piszkálják az embert, ha nem ír blogot.

Erőt veszek magamon. Végül is, elvben szeretek blogot írni.

Életem újabb kedves mozzanata egy főszerkesztői pendrive, amely folyton a nyakamban lóg, és ami elég könnyeddé teszi a munkát mindenféle számítógépeken. Persze javarészt abszolút magáncélokat tartalmazó adatokat tartalmazok rajta, de hát nehogy már 512 megabájt munkám legyen…

Ismét járnom kell klángyűlésre, oda a könnyed megkönnyebbülés, amit kedd esténként éreztem eddig. Azért nem olyan húzós a dolog, mint amikor titkár voltam, bármikor kérhetem kimentésemet, meg dobbanthatok, ha a dolgok kezdenek nagyon eldurvulni, de azért ez egy olyan árnyoldala az életnek, amivel meg kell tanulnom együtt élni.

Balu kölcsönadta nekem az új Galaktikát, hááát, nem egy olyan nagy szám, mint számítottam rá, elég sok az észvillogtatás benne (ami nem is lenne olyan nagy gáz, ha lenne mit villogtatni), Asimovnak pedig a valaha olvasott lexarabb írását tették be, pedig azért olvastam már tőle egyet s mást.

Morwen kedden rámpirított, hogy nem haladok a közös projektünkkel. Kicsit tényleg magával ragadott a főszerkesztővé való metamorfózisom, de ma éjjel eléggé belehúztam. Húsz kép kész van, a designnal kapcsolatban kell még megoldanom egy két apróságot, aztán már csak Morwennek kell jóváhagynia, hogy láthassátok.

A napokban egyébként megmutattam Hermionénak is, jó nagyot fanyalgott, hogy nem elég izgalmas. Nem tudom, mire számított, elvégre ez azért nem az FHM. Ilyenkor az ember hajlamos lenne azt gondolni Hermionéról, hogy maga a megtestesült merészség és bevállalás. Haha.

Nos a „bosszú hadjárat” elkezdődik :) Ezzel:

Biztos mindenkinek – aki valaha is belemártotta piciny tudatát a szuperhősök kalandjaiba – vannak olyan pillanatai, amikor azt gondolja, ő az erősebb és nem a kamion. Jelentem ezen az állapoton túlestem, hála a hétvége történéseinek! (Persze senki se higyje, hogy a fizikai részről szólt a dolog, inkább a lelki szilárdság ami megméretetett.)
Az adrenalintól csöpögő fogú démon halvány viszfénye is elegendő volt, hogy szűkölő kutyakánt húzzam meg magam az asztalom mellett és visszagörnyedjek az általam hibátlannak ítélt cikk fölé, amiben végül sikerült is találnom egy vesszőhibát. Végül nyomorúságos (átok rátok szobatársok!) lakhelyemre visszetérve semmi másra nem maradt erőm, csak bekucorodtam az ágyacskámba, megnéztem félálomban három X-aktát, és rémálmodtam.

Egyetlen vigasz, hogy mindeközben ráébredtem létezik valódi szuperhős is a környéken, kinek a lelke nem törik meg semmilyen tombolásban. Salute Capt. Balu!
(Megjegyzésképpen: olvassátok el Morwen lelkének piciny áradását is!)

A módszer néha a beállított fotók elkészítését is megnehezíti, amikor minden új versenyzőnek külön el kell magyarázni, hogy amikor lenyomom a gombot, az még nem az exponálás, az majd csak a villogás után lesz. Viszont nekem annyival könnyebb a helyzetem, hogy három másodperces időzítés is van a gépemen. Örülök, hogy bejött a módszer neked is :)

Hadd üdvözöljem körünkben Morwent, akinek általam készített fotóit hamarosan láthatjátok is majd valahol. Addig is hallgassunk egy kis könnyűzenét!

Sokat öregedtem, mióta legutoljára vezetőszerkesztettem, pláne főszerkesztőként, így az ilyenkor a véremben keringő tiszta adrenalin már nem változtat át egy tomboló démonná. Baluval azért egy kicsit ellazítottam magam, de hát az ő lelke úgyis egy ultraerős vanádiumötvözetből készült, úgyhogy azért nem is izgatom magam.

Múlt héten kipróbáltam a Vacskamati Nagy Bemozdulásmentesítő Trükkjét, egészen beleszerettem. Egy hátránya van mindössze: tíz másodpercig kell a gépet egyhelyben tartani, ami tudatos modellek esetén nem is olyan nagy gond. Csak amikor éppen Arwen komoly arcú gépelését szeretném megörökíteni, amikor aztán az illető a hetedik másodpercben feláll és elmegy telefonálni, az egy kicsit vicces.

Tegnap megnéztem édesanyámnál az Indiana Jonest; először azt hittem, hogy egy olyan rész, amit még nem láttam, aztán rájöttem, hogy a kedvenc részem. Azért vicces volt látni, ma már egészen biztosan nem lehetne egy ilyen filmmel sikert aratni. Azért persze nagyon élveztem.

Hát nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e, de határozottan érzem, hogy ma még jó sok lealázás fog érni a blogtulaj részéről… El is takarodok innen jól-ma egy kicsit haragszom rád!(változat az „Utállak”-ra)

Balu: Márk az Isten! Szopni fogtok! Muhahahah!!!

Ilyen körülmények között vagyok kénytelen a legkülönfélébb helyesírási, félregépelési és stilisztikai hibákat javítani a Déli Hali oxigénszegény poklában…

„Az elhivatottság azt diktálja, hogy az igazságot még a barátainknál is jobban tiszteljük.

Arisztotelész

Reggel találkozóm volt egy sírnivalóan profi egyetemi oktatóval. Komolyan mondom, egy hajszál választott el attól, hogy könnyezzek a meghatottságtól; olyan laza természetességgel nyújtotta azt a megnyugtató profizmust, amire nekem tulajdonképpen mindig is szükségem lenne, hogy szinte el sem akartam hinni. Ilyenkor egy kicsit mindig visszatér a hitem az ELTE-be.

A délelőtt nagy részében Morwennel hülyéskedtünk, aztán elmentünk egy Burger Kingbe táplálkozni. Az első nőnemű lény, aki csak egy fél tasak hasábburgonyával marad le mögöttem a tápálálkozásban – általában mire elkezdik bontogatni a hamburgert, én már a kólám utolsó maradványait szippantom fel. Utána vett egy Cosmopolitant – én pedig nem bírtam megállni, és amolyan kontrázásként még a délután folyamán vettem egy FHM-et. Szóval mindketten adtunk a nemi identitásunknak. (Egy nagy pofont.)

Mindezek után egy minikonferencia Arwennel, majd húzás tudósítgatni. A nagy tudósítgatás eredményeképpen leszakad a derekam, és tök fáradt vagyok. De beszélgettem Zsófival.

Imádom amúgy, ha olyan munkám van, ahol e-maileket kell írni. Szerintem ’96 óta nem tudtam megszokni ennek a dolognak a romantikáját, pedig elég sok bit lefolyt már a Dunán azóta, hogy internetes ismereteim kimerültek a telnet ludens parancs begépelésében.

„Ezúton szólok, hogy a mai személyiség teszt eredménye: Kedves… egy csökönyös szamár.”

Hát ezt megkaptam

Tegnap összefutottam Morwennel, és ha már, akkor elkezdtük közösen átnézni a fényképeit. Nagy élmény volt, kicsit olyan, mint amikor az FBI-ügynök a legszigorúbb konspirációra való utasításokkal elkészíti a titkos jelentést, aztán amikor prezentálja az FBI igazgatónőjének, az egy hirtelen ötlettől vezérelve áthívja a barátait a Coca-Colától és a Sun Microsystemtől, hogy mondjanak róla őszinte véleményt. Mindegy, nekem összességében véve nagyon jól esett ez a pozitív felhangú érdeklődés, kaptam is pár hasznos ötletet, így végül nem jöttem ki rosszul a dologból.

Tegnap amúgy hihetetenül zsúfolt napom volt, az egyetemi tanácsot átbeszélgettük Arwennel, úgyhogy elmulasztottam ezt-azt a fontos információk közül, ám annál tájékozottabb lettem az EHÖK informális dolgaiban, meg megbeszéltünk ezt-azt, ami éppen eszünkbe jutott. Fura így egyik pillanatról a másikra visszacseppenni a klán életébe, de végül is ez is elég jól esik.

Aztán elszántam magam, hogy elmenjek az éjjeli órámra; szerencsére előbb vége lett, mert gondolatban már fotókat szerkesztettem, és címötleteket írogattam a noteszomba. Wagner, Nietzsche és a Bildung kapcsolatára azért még emlékszem.

A mai nap legfontosabb kísérleti eredménye: Morwen hibái közé a frusztrálóan aggályos pontosság nem tartozik bele.

Esik. Semmi bajom az esővel, ha nem kell kidugni az orromat otthon, pláne, ha nem vagyok lusta forralt bort gyártani. De amikor cikáznom kell az egyetem többi épülete között, az egyszerűen elviselhetetlen, kibírhatatlan és egyébként is. Az eső tönkreteszi a frizurámat.

Édesanyám múlt heti húslevesének emlékétől még most se tudok szabadulni. Remélem, főz majd még ilyet, mielőtt lepattan Amerikába, mert szeretném alaposan átgondolni ezt a kérdést, mielőtt én is belekezdek valami hasonlóba. Az én húsleveseimet nem jellemzi ez a fajta gondosan kimunkált harmónia, a hangsúly a gondosan kimunkált káoszon és spontaneitáson van.

Erről jut eszembe: a héten már muszáj lesz kenyeret sütnöm, mert különben megdöglik a külön az erre a célra vásárolt élesztő. Van haláltuti receptem, Cal-féle kiegészítésekkel.

Újabb asszociációs bakugrás: a Kölök annak idején mániákusan kutatta fel a különböző diétás cuccokat, hol a nem létező fölös kilói, hol egyéb nyavalyái, pl. a pattanásai ellen. Az utóbbi közé egy élesztős májkrém tartozott, amit valamelyik osztálytársától kapott – szokásos túláradó lelkesedésében csinált is vagy hat kilót. A nagyját a legyek ették meg.

„Apathy is golden”

N.Y. Loose

Na, erőt veszek magamon. Mire úgy nagyjából kész lettem Morwen képeivel, erőt vett rajtam valamiféle letargia, ami fél nap múlva olyan erős írási undorral párosult, hogy az valami hihetetlen: egy rakás cikket kellett volna megírnom, nem is szólva szegény kis blogomról, de hétfőn reggel kilencig a kisujjamat se mozdítottam ezügyben. Szerencsére algi – itt, általam nem részletezendő okonál fogva – ultrahiper megatoleráns üzemmódban futott, kiegészítve valami hihetetlen feldobottsággal. Szombat reggel aztán egy szelet csoki, némi sajt+barna kenyér, egy fél liter kóla és egy mentolos cukorka révén aztán sikerült magam felrázni két cikk erejéig, utána betördeltem az algi és Klári által megalkotottakat, így végül egész jó kis Nyúzt rántottunk össze, annak ellenére, hogy péntek este még 5 és fél oldal volt üres.

A közelmúltban kétszer is meglátogattam édesanyámmal a család csiponyák-szekcióját: ezzekkel együtt most már sikerült elérnem, hogy Zso nem meneküljön visítva, ha meglát. Ha viszont köszönésre kerül a sor, egyszerűen kijelenti: „most nincs kedvem”. Volt egyébként névnapja is, Macskanyelvet vettem neki: gyermekkoromban imádtam ezt az ajándékot. Ő is. Anyu a Babart vette. Mivel egyáltalán emlékeztem már a sztorira, átlapozgatva döbbenten fedeztem fel, hogy ez a könyv enyén rasszista. Vagy csak én vagyok túl toleráns?

Múlt héten volt az idei legaktívabb hetem a klánban; ennyi informális megbeszélésen szerintem SzSz óta nem volt részem. Ezen kívül a HÖOK levelezőlistájára is feliratkoztam. Mindenkinek nyugodtan ajánlhatom, akik kíváncsiak arra, hogy a hallgatói önkormányzatiság prominens képviselői – mondjuk a hallgatók országos képviseletének elnök-wannabeje – hogy nevezik egymást csótánynál is rosszabb rágcsálónak.

Elkezdtem rendszeresen futni. Egy újrakezdő edzéstervet választottam széleskörű edzésterv-gyűjteményemből: elég lesújtó kép ez a fizikai kondíciómró. Tizenhat hét múlva fél órán belül kéne futnom az 5 km-t.

Holnapra hívódik elő a Morwenről készült fekete-fehér film. Elég kíváncsi vagyok rá, bár egyre érlelődik bennem az elhatározás, hogy most már akkor se veszek többet fekete-fehér filmet, ha nincs másmilyen a boltban. Akkor inkább egy doboz színes ceruza.