„Ha az ember szerencsétlenségében lovagnak születik, legalább takarja el magát valamivel.”

Péterfi András

Nem biztos, hogy olyan klassz ötlet volt megvenni a Kill Billt DVD-n. Amikor csak moziban láthattam, akkor se igen tudtam szabadulni tőle; most, hogy itt van egy fél karnyújtásnyira, még nagyobb a kísértés, hogy megnézzem még egy párszor. Főleg a második részt; eddig még sose tudtam úgy végignézni, hogy ne hatalmasodjon el rajtam a melankólia, hogy már megint vége, és hogy már megint ugyanaz a vége.

Szilvát eszem, dejó nekem. A szilva valahogy csak minden második évben jön be nekem: a köztes időszakokban mindig történik velem valamilyen traumatikus élmény, ami visszarettent a további fogyasztástól. Ha a ciklus tovább folytatódik, akkor idén semmi ilyesminek nem szabad történnie.

Többet nem csinálok magamból hülyét: visszapasszoltam a kölcsönzőjegyemet a Szabó Ervin könyvtárnak. A befizetett bírságokból már a fele állományt megvehettem volna; ezentúl csak helyben fogok olvasni, az úgyis sokkal hatékonyabb. Most egébként a régi termeket is felújították. A legjobban az alvószobának örülök: minden jobb könyvtárban van egy hely, ahol feltűnés nélkül lehet szundikálni. Az itteni szobában kényelmes plüsskarosszékek vannak, és még este sem kapcsolják fel a villanyt. Már láttam is két úriembert, akik buzgón használták ezt az ingyenes szolgáltatást.

Muszáj itt is megjegyeznem: Calair tegnapelőtt akkorát villantott, hogy aszittem, kiég a monitorom.
Kötelező olvasónapló-forduló:
Philip K. Dick: Kizökkent idő

Jelen sorok írója éppen most szegi meg fogadalmát: hiába ígérte meg, hogy soha többet Philip K. Dick, megint itt vagyunk a kályhánál.

A könyv csak egy szempontból okozott csalódást: a Truman-show tegnap éjjel óta igen sokat veszített az eredetiéségéből a szememben. Egyes fordulatokat, jeleneteket gyakorlatilag egy az egyben emeltek át; ehhez képest nem emlékszem semmiféle köszönetnyilvánításra.

Persze a Kizökkent időt a Truman-show-val összehasonlítani olyan, mintha a hullámvasutat hasonlítanák egy többezer szereplős vonatszerencsétlenséghez. A történet itt is azzal kezdődik, hogy a főhős felismeri: a világa valahogy nagyon hamis; de hogy mire jön rá és hogyan, az nem is hasonlítható Jim Carrey romantikus kalandozgatásaihoz.

Amiben talán ez a könyv elmarad a többitől, hogy megnyugtató, lezárt végkifejlete van. Én pedig már egészen hozzászoktam az üldözési mániához.