„Mióta van magának műkeze?”

Százezer és egy dolgom közepette egyre jobban nyomaszt, hogy elmaradok a blogommal; még így is, hogy egy egyre bővülő szerzőgárda segít abban, hogy webes naplóm up-to-date maradjon.

Sikerült mexereznem a Rosencrantz és Guildernstern halott című nyelvi-kulturális sokkterápiát immáron nyomtatott formában is; némi árukapcsolás gyanánt további Tom Stoppard drámákkal egybekötve. Igaz, magyarul van, az angol nyelvnek abba a mélységeibe még nem sikerült alászállnom, ami ahhoz szükségeltetne, hogy legalább nagy vonalakban követni tudjam a cselekményt. Megvallom őszintén, aztat gondolásztam, hogy ha már másfélszer láttam a filmet, akkor magyarul már igazán nem fog gondot okozni az olvasás. Ehhez képest csak úgy vagyok képes magam vágányon tartani, ha a válságosabb pillanatokban Exupéryre gondolok.

Megvan a Mátrix és a Kill Bill két azon része, ami nekem is tetszett. Angolul, felirat nélkül nézni a kedvenc filmeimet – olyan luxus volt ez, amit csak akkor engedhettem meg magamnak, ha édesanyám történetesen Amerikába ment el vadászni. De amióta DVD létezik, azóta már a sarki fűszeresnél is kapható minden eredeti hanggal, ye. Sztereóban.

Megvolt a klángyűlés, már azt se tudom, mikor sikerült ilyen happeningen utoljára külsősként részt vennem: meg kell, hogy mondjam, egész klasszos volt. Olvasgattam szét csendben a leghátsó padban, fotókat készítgettem CsPL csajáról (?), fecsegtem egy sort a klán exfejével; sőt, még oda is figyeltem, ha történt valami érdekes. Remélhetőleg azért nem hatott túlzottan zavaróan a jelenlétem.

Egyre több alkalmam van újságírót játszanom, most már lassan egy kicsit sok is jóból.