„TE ÉRTESZ ANGOLUL?!

Tegnap hajnalban azzal a boldog tudattal ébredtem fel a főhadiszállás tárgyalóasztalán, hogy most utoljára kellett ezt megtennem. Tízre ugyanis vártam Ádámot átadni neki titkári posztom roncsait. Sokkal jobban éreztem magam, mint képzeltem, hogy fogom; mondjuk ha összehasonlítom azzal a totális káosszal, amit Kedves Palkó Tamás hagyott maga után, tulajdonképpen nem is csoda.

Búcsúzóul eljátszadoztam még egy kicsit a halakkal, megtaláltam Klári elveszettnek hitt hálózsákját (meg kell vallanom, a szaga alapján egy kicsit lelakták ismeretlen kezek (képzavar), aminek a kedves tulaj minden bizonnyal nagyon fog örülni. Aztán hazatántorogtam.

Balu holnap hívott moziba, nagy lelkesedéssel, hogy milyen jó film lesz. Amikor először hívott fel ezügyben, akkor még teljesen el voltam szállva a gondolattól; később egy kicsit gondolkodni kezdtem. Balu film-ízlése ugyanis igen érdekesen áll az enyémhez. Ha szerinte egy film unalmas, akkor nekem igen nagy valószínűséggel tetszik. Ha egy film a Balu és a Népszabadság szerint is jó, akkor szintén pozitív a véleményem; ha csak Balunak tetszik, akkor viszont majdnem mindig negatív. Balu film-alapélményei vagy nekem is film-alapélményeim lesznek, vagy a pad alá zuhanok az unalomtól. A Magnóliát, amire kifejezetten elcipelt, például soha nem fogom megbocsátani neki. Fizikailag fájt az a film, na.

Amiről még nem meséltem: algi teljesen kifejezéstelen fahangja, és minimális mimikája, amivel mégis iszonyatosan jó illúziót tud teremteni; Cal. ártatlan tekintete, miután a délután nem elhanyagolható részét a cikizésemmel töltötte; Dávid pengejátéka; életem legfinomabb pattogatott kukoricája; egy kancsó Earl Gray pont úgy elkészítve, ahogy szeretem; valamint a hátomon leguruló, ötven darab tízoldalú dobókocka.