Észrevettétek már, hogy vannak dolgok, amik sosem érnek véget?

Balu kölcsönadta Isoldénak a Végjátékot. Szegény csaj, így ismeretlenül is sajnálom. Balu lelkében vannak ilyen feket foltok. Az Éjszakai repülés bizonyára értékelhető irodalmilag, bár én még csak tömény unalmat éreztem az olvasása közben, de hát mint ahogy a Harmonia Caelesitsen is látszik, ez marhára nem szempont. De Végjáték-trilógia (remélem, vagyok annyira insider, hogy jól tudom, hogy tényleg erről van szó) azon három dolog közé tartozik, aminek hallatán minden további nélkül hajlandó vagyok előkapni a kisbaltámat és darabokra szabdalni mindent. A másik Calair rejtvénye, de arról még nyolc napig hallgatnom kell. A harmadikat nem árulom el.

Visszakanyarodva a Végjátékhoz: nem is tudom, mit utálok benne jobban: a giccses, irodalmiaskodó, szellemesnek szánt nyelvezetet, a gagyi történetet, a tudománytalanságot, a végeérhetetlen következetlenséget, az olcsó moralizálást, a vásári frázisokat vagy a silány jellemábrázolást. Elég gyorsan elolvastam, mert olvasatja magát, de az utóízétől azóta sem tudok szabadulni. Legalább a kiadói szerkesztő leülhetett volna beszélgetni a szerzővel, hogy Turkáló inkább az agyas szobában haljon meg.

Ma este algi fog tropára venni a Starcraftban. Kezdek belefásulni az állandó vereségbe; lassan olyan lesz a lelkem, mint az edzett acél.

Ps.: Épp publikáltam volna ezt a bejegyzést, amikor észrevettem, hogy Isolde szünetet tart. Biztos sokkot kapott a Végjátéktól.Azért kár.