Sheila Lukins USA cookbook 3+1 ráadás – #Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt

vercsorb | | | 2018., december 07., 18:58 | | | Kategóriák: ,

 Az Egyesült Államok gasztronómiájának neki ugrani és könyvet írni róla nem tűnik egy bonyolult dolognak. Egy-két hamburger verzió, sütőtököspite, talán egy pulykasült és pár dobozos torta mix tunning verzió. Aki ezt képzeli maga elé az amerikai gasztronómia kifejezésre asszociálva az nagyon meglepődhet amikor kezébe kerül Sheila Lukins USA Cookbook című könyve, amit Try kollekciójából kaptam tesztelésre. A könyv több, mint 600 oldal és 1987-ben adták ki először, amikor még nem volt divat 3 egész oldalas fényképet mellékelni egy nyúlfarknyi recepthez.

Az én viszonyom az Egyesült Államokkal egészen furcsán fejlődött. Fiatal, fogékony koromban volt szerencsém először kint járni, amikor ugyan a méretei már lenyűgöztek, de olyan túl sok vonzó dolgot nem találtam benne. Szép magas épületek, sok-sok ember, nagyon olcsó ruházati termékek, de amúgy semmi egetrengető. Semmi olyasmi, amit egy internet mellett már hollywoodi filmeken szociálódott tinédzser esetleg feltételezhet. Elraktároztam magamban, hogy jó kis nyaralás volt, biztos sok érdekesség van még, de nem törtem magam mindenképpen, hogy visszamenjek.

Mindig is úgytartottam, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyeken találhat barátokra. 2013-ban kezdtünk tangózni Doktor Úrral, egyfajta kapcsolatépítő jelleggel, mert egyátalán nem tudtunk (najó, tudtam) táncolni. Jártunk,abbahagytuk, újrakeztük. Az egyik újrakezdésnél botlottuk bele egy olyan csoportba, ahol 3 pár (értsd tényleges pár) járt az órákra. Órák végén ment a small talk, semmi érdekfeszítő. A mai napig nem tudom visszaidézni, hogy hogyan jutottunk el egy vacsora meghívásig. Try és Nicoline meghívták a táncostársak egy részét egy vacsorára, azzal a felkiáltással, hogy  Try majd megmutatja nekünk az amerikai konyha szépségeit. Ez talán 2014 őszént volt. Nem emlékszem már a menüre, de biztos meatloaf volt :) .  Innentől datálódik Try és Nicoline az életünkben és válltak szépen lassan, sok vacsora közben a legszűkebb körünk tagjaivá.

A zöldfülű élményeim óta megváltozott a véleményem az Államokról. A második látogatásom, akkor már Doktor Úrral a lehető legtökéletesebben sikerült. Más terület mint először, plusz 8 év tapasztalat a világban. Addigra azt gondolom, hogy lett egy sokkal fejlettebb személyiségem amibe Amerikai tulajdonképpen illeszkedik. És ami a gasztronómiáját illeti: minden alkalommal le vagyok nyűgözve. A kultúrák olyan tökéletes keveredése, az ételek felfoghatatlan sokszínűsége jelenik meg,hogy tátva marad a szám. Fogták az egyes nemzetek az ételeiket, csavartak rajtuk egyet, megtartották a legjobb komponenseiket és végtelenül>>amerikaivá<< tették őket. Legfrisseb élményem a Hawaii-nrendkívül elterjedt Spam mushubi nevezetű étel, ami tökéletes példa a fent leírtakra. A tények: Hawaiin nagyszámú ázsai, azon belül is japán és filippinó közösség él valamint Amerikában elterjedtek a készételek. Bumm! Fogták a Spamneveztű löncshúskonzervet, a szushi rízst és norilapokat és csináltak belőle egy szendvicset. A Spam musubit, ami tulajdonképpen egy egészben hagyott, Spammal töltött rizs tekercs, norival borítva. Tenyérnyi méretű és harapod. Néha még van rá Sriracha majonéz is.

És akkor ezekután mint kezdjek egy olyan szakácskönnyvel, amiben csak a tartalomjegyzék 23 oldal? Hogy teszteljem le 3 recepten keresztül? Hetekig csak kerülgettem és lapozgattam céltalanul. Majd jöttek az őszi hosszú hétvégék és akkor elkapott az ihlet: az egyik hosszú hétvége minden napjára készítek belőle egy reggelit. A négy választásom a Classic Denver omlett, a Cobb salad Club szendvics, a Southwestern sunrise fantázianevű tojás étel és az Apple puff pancake voltak. Egytől-egyig kifogástalan volt mindegyik. A receptek érthetően voltak megírva, ízletesek lettek az elkészült ételek és minden recepthez volt egy kis bevezető is. Ezenkívül rengeteg >>gasztrocivilizációs<< írás van a könyvben, ami elmagyarázza az ételek eredetét vagy jelentőségét az amerikaik kultúrában (Hello southern grits!).  Ha a könyv 600 oldalon keresztül ismételgetné a vajas kenyér receptjét ezekért az írásokért akkor is megérné közelebbről megismerni.

Azt hiszem nem lepődünk meg, hogy a könyv Amazonon már a bevásárlókosaramban várakozik rám.

Hálaadás az őrület peremén

Trychydts | | | 2018., november 26., 23:49 | | |

Fiatalékkal bevállaltunk már egy-két őrültséget, de azt hiszem, eddig ez a hétvége vitte a pálmát.

Egész hétvégés workshopon voltunk Nicoline és én, szombat-vasárnap reggeltől estig tornáztattuk az agyunkat. Fiatalék pár nappal korábban értek haza Hawaii-ról, vasárnap pedig egy kutyavizsgáztatáson fagyasztották magukat kopogós keményre. Ehhez képest megbeszéltük, hogy nagyszabású Hálaadás-napi vacsorát tartunk. És hogy teljes legyen az őrület: mindezt hús nélkül.

Tényleg, mi is nagyobb fun, mint workshop után vadrizsre vadászni a sötét erdőben, tortillatésztát pirítani, mandulát- és pekándiót gyúrni, áfonyát szikkasztani és kenyeret aszalni, almát nyúzni és darabolni, aztán mindezt összeönteni, kevergetni, betölteni, leönteni, felforralni, megsütni, mindezt úgy, hogy 19:00-ra tikkre álljon minden. De végül is megcsináltam és még gombagravy-t is főztem hozzá; Nicoline a sütőtökkrémlevest vállalta be, ami már szombaton készen is volt. Aminek a legjobban örültem, hogy bár nem ettünk húst, hamisítatlan hálaadás-hangulata volt mindennek. (Tulajdonképpen töltelékeket ettünk — az amerikai gasztronómia hátulról előrecsavart, tipikus rafinériája, hogy ők már a töltelékeket is külön megsüthető egytálétellé fejlesztették, bár az egyiket így is beorigamiztuk a házi tortilláinkba.)

A vacsora utáni agonizálást — részben teleettük magunkat, részben meg mindenki fényévekre volt az idény közepi formájától — csak Veronika almatortájáért szakítottuk meg, a Doktor Úr által felügyelt fahéjfagylalttal kísérve. 

Azt hiszem, ezzel végleg kimaxoltuk a Hálaadás-napi feelinget.

Ps. Persze én elsősorban azért ünneplek Hálaadást, hogy megemlékezzek a sok vicces pillanatról, amit az amerikai popkultúrában éltem meg… legyen szó a Jó barátokról vagy a West Wingről.

Barátok, spenót, vászikák

Trychydts | | | 2018., november 21., 23:49 | | |

Mint egy meditáló vízimanó, ülök a medencében, csak mosom és pucolom a spenót masszív indáit. Baluék hoztak nekünk nekünk másfél megatonnát, “kis spenót” címszóval, Talán jobb lett volna, ha soha nem tudom meg, milyen is a spenót eredeti formájában — én valami egészen másra emlékeztem még a nagymamámék kertjéből, de hát mindegy. Mosok, lögybölök, tépkedem a leveleket, hallgatom az új youtuberemet. Egy egész jó kis vendégség keretében kaptam meg ezt a kudzuként tekergőző vegetációt, és végül is nem árt nekem, ha tanulok valami újat.

Amikor megjöttek, jól be lettünk fenyítve, hogy Zéta nagyon félénk mostanában, nem nagyon oldódik fel. Szóval jól takarékra is tettem magam, kicsit dédelgettem Iolát, aki hatalmas szemekkel scannelte be a lakásunkat, meg főztem neki egy kis bébiételt, ha már kedves szülei nem hoztak neki. Szerencsére pont piacnap után voltam, hegyben állt otthon mindenféle, kockáztam egy kis sütőtököt krumplival, nyesszentettem egy kis csirkemellet, összefőztem, pürésítettem, kész is volt. Épp egy jó kis helyet kerestem a pürének az ebédlőasztalnál, amikor észerevettem, hogy Zéta is engem fixíroz nagy felengedetlenségében, én meg elkezdtem neki bohóckodni a kanalammal.

Ebéd után rajzolgattunk (sikerült felevenítenünk benne a Vászika-koncepciót), bábozgattunk aztán kiugrottunk egy kicsit a Margitszigetre. Hogy kellően magas legyen a streszhormonjaim szintje, egy gyereket is a hátamra szíjaztak. Persze Iolával nem volt sok baj, néha egy kicsit tornázott álmában, de ez persze engem nem akadályozott meg, hogy rendesen ráparázzak a dolgokra. Féltem, hogy kioldódik valamelyik biztosítókötél, vagy, hogy kitornázza magát a kötelékeiből, és kiesik majd a betonra. Vagy hogy majd megbotlom, elesek és ráesek a gyerekre. Vagy hogy nekiütöm valaminek forgolódás közben. (A villamosra nem is szálltam fel — márpedig Zéta villamosozni meg trolizni akart, még szerencse, hogy nekünk a sziget kényelemes sétatávolságra van.)

Aztán persze nem lett semmi baj, jól szundikált a hátamon, de azért nagyon nagy könnyebbség volt, amikor leszíjjazták rólam, és nem rajtam múlott, hogy megéri-e a hajnalt. Gondolom, egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. A neurózisomat azért egy fokkal elviselhetőbbé tette, hogy Zéta körül azért nagyon élénken áramlik a csí: megtanultam tőle egy új gyerekdalt, vonat lett minden padból, kiderült, hogy tudja, hogy a sünök levélrakások alatt telelnek, megnéztük a fényparkot (aminek persze csak sötétedés után van értelme, szóval még mi sem láttuk soha Nicoline-nal), meg az állatkeretet, ami persze csak elég limitált üzemmódban működik vaksötétben. 

Visszajövet Zéta ismét belevetette magát az alkotásba, nagyon komolyan rágyúrt a Vászika-témára, a végén tíznél is több alkotás került a gyűjteménybe. Nicoline előkapott egy kis gesztenyepürét tejszínhabbal, főztünk egy kis teát. 

Lassan végére érek a spenóttépkedésnek. Miközben lefejtem a nyakamról a rácsavaradó indákat, vigyorgok magamban, ahogy eszembe jut Zéta bolondozása. Spenóttal meg le vagyunk fedve tavaszig.

Száraz november

Trychydts | | | 2018., november 20., 10:23 | | |

Megkockáztatom, hogy nem csak problémahárítás azt mondanom, hogy nekem nincsenek alkoholproblémáim. Sokszor olyankor sem kérek, amikor van, és magamtól sosem iszom. A munkahelyemen már azt is megtanulták, hogy akkor fognak inni látni, ha ott lesz a feleségem (ennek egy céges bulin eleget is tettem nemrég).

Néha persze azért lecsúszik egy-két pohárral. Az utóbbi időben sűrűn fordulok meg olyan közösségben, ahol a túlzásba vitt alkoholfogyasztás kifejezetten gyakori. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom, milyen, ha én is megpróbálom tartani, ezzel is kicsit észben tartva, hogy ez azért egy valós probléma.

Összességében véve tök ugyanolyan, mint bármikor máskor: nem iszom és nem is jut eszembe, hogy inni kéne. Az azért feltűnt, hogy vannak olyan alkalmak, amikor kifejezetten nehézkes kitérni a lehetőség elől. A múltkor például nyulat főztem egy szicíliai recept szerint, és úgy félúton meglocsoltam egy kis német borral. Ahogy felszállt az illata, rögtön eszembe jutott, milyen jó lenne ezt most megkóstolni vagy amikor esszük, inni mellé egy pohárral. Végül persze nem tettem. Nicoline borvacsoráján is kicsit kilógtam a sorból, hogy nem iszom, de azért erőltetni senki sem erőltette.

Csütörtökön olyasmit főzök (spenótos-citromos spagettit, koktélparadicsommal és reszelt parmezánnal, ráadásul egy speciális, one-pot recept szerint), amihez kifejezetten szívesen iszom egy kis száraz fehérbort, de most nem fogok — talán ezt sajnálom a legjobban. De ez a kihívás alapvetően arról szól, hogy legyen már egy hónap, amikor meg tudom oldani, hogy nem iszom egyáltalán.

Bezzeg a régi szép időkben… forralt bort készítettem a szilveszteri bulin egy kulcsos házban. Ahogy ott babráltam a fűszerekkel, akkor esett le, hogy abban az évben akkor iszom először alkoholt.

Reader’s Log: Ruthanna Emrys — Winter Tide

Trychydts | | | 2018., november 18., 12:24 | | | Kategóriák: ,

Winter Tide walks in the footsteps of Howard Philip Lovecraft. This reclusive writer, mostly ignored in his life, is a giant who can only be compared to Poe or J. R. R. Tolkien in his impact on modern culture. He was the one to introduce cosmic horror into fiction. The concept of the unforgiving, uncaring cosmos, inhabited by completely alien creatures that are much more powerful than mankind comes from him. It came back in countless movies, games, and books. (Without him, Stephen King would have written very different novels and definitely not It; we would have no Dark City, so not Matrix trilogy; huge franchises like Alien or Predator also grew on the same soil.)

Building on this work is no small undertaking — especially with the intention of doing more than simple plagiarism and writing cheap horror.  It requires discipline, humility and a certain level of artistic quality.  Ruthanna Emrys definitely does not fail. However, she builds so strongly on the sources material, that it really made me wonder how much value her book has to anyone who does not know Lovecraft’s work. I do think it would be something similar than hearing only one side of a vigorous and exciting debate. For Emrys, Lovecraft is not mere inspiration: she challenges him on the interpretation of his own mythos.

The novel (and it’s prequel, a short story which is also included in this volume) takes up the story where Lovecraft’s The Shadow Over Innsmouth left it. The military raids Innsmouth; its inhabitants are being deported into a concentration camp. But the author decides to reinterpret the original story — its narrator is unreliable and the citizens of the small, isolated city are not monsters. They are just different kind of humans, and their isolation does not cover any sinister intent — they just want to be left alone. Lovecraft’s point of view is supposed to be a misunderstanding, and their internment is a gross overreaction.

Fifteen years later the few survivors are being joined by Japanese American citizens, who were interned during World War II. Five years later, the only two survivors are Aphra, now working in a bookshop in San Francisco, and her brother, Caleb, who is trying to salvage and get back what is remained of their inheritance. The FBI asks them to help them out with their expertise in the supernatural during an investigation in Arkham (a fictional city frequently appearing in Lovecraft’s stories).

What I very much enjoyed in the novel is that new approach to the Cthulhu Mythos really works. The starting point of Lovecraft was that humanity is too ignorant to understand the real nature of the universe and to comprehend the power of the ancient gods and the likewise ancient civilizations, cultures following them. Ruthanna Emrys’ greatest achievement is that she can put more emotion and empathy into this world without changing this premise. Showing the story from the monsters’ point of view enables her to show the tragedy behind humanity’s ignorance toward the real nature of the universe. Our short lifespan, our narrow point of view on spacetime, our competitive nature blocks us from understanding the true value of knowledge, the importance of knowing ourselves before trying to understand the world. Set in 1948, the atomic bomb is a frequent topic of discussion; it also highlights the level of our impatience and intolerance — which is counterbalanced by the “monsters” attitude, who want knowledge for knowledge itself.

The other important topic of the novel, largely independent from the Lovecraftian theme, is the tragedy of irreparable loss. Built on the historical event of the internment of Japanese citizens, several of the protagonists have a grim background which very much shapes their personality. They have been injured by forcibly cut from their roots, by taking away their identity and being humiliated on a regular basis, just for being different. The flashbacks taking place in the internment camp are the most powerful pieces of the story. These not only provide a key to understanding the main plot but also adds depth to and explains the narrator (the protagonist) emphatic and vulnerable personality.  

The book starts off as a spy novel, but this is merely a way to pull together the characters into the same place. Once it is done, the focus of the novel is understanding. The obvious stakes of the story are mostly kept very low; the real excitements are coming from understanding the world, exploring the interpersonal relationships of people with very different background and exploring exciting philosophical and moral dilemmas. Similarly to Lovecraft, this is a very intimate story, mostly revolving around the protagonist’s feelings and thoughts. Dissimilar to him, it is not about her isolation, but her attempts to build and re-build her connections with others in a time of personal crisis.

Having a female narrator who has the Innsmouth look (for those who are not Lovecraft fans it means that she has a long neck, a receding hairline and bulging eyes — so by no means a conventional beauty) is also a gesture of defying Lovecraft whose cast of protagonists is exclusively male. It is really refreshing how diverse the story i from a gender perspective: while the male-female dichotomy is also one of the underlying themes, nobody is a stereotype. This is what makes the novel’s complex web of interpersonal relationships (and subverting some reader expectations) possible.

A fair warning: Winter Tide is definitely not flawless. There is a bit too much coming and going in the plot: the characters always seem to move one place to another and sometimes are engaged in very repetitive activities. Lovecraft himself was very good at avoiding these pitfalls: with him, time flows just as he wants it. We can skip hours, days or weeks in a few short sentences, and we can spend pages on a single moment. In Winter Tide, we do have to follow through the routine of every single day. If the party is moving from Arkham to Kingsport, we must hear how they discuss this decision, we must see how they sit into the car and we must follow through them on the way there and back. Weather is always described as something relevant, while in most of the cases, it isn’t. Every meal is being prepared in front of our eyes. This can be very trying after a while.

If you are willing to overlook these, one thing is guaranteed. Reading Lovecraft will not be the same ever again. 

(This is the text of my review posted on Amazon.)

A három lépéses őrület — Rubikolok 2.

Trychydts | | | 2018., november 16., 10:59 | | | Kategóriák: ,

Most már tényleg nagyon örülök, hogy szétszedhető kockát vettem. A módszeresebb megismerés jegyében elkezdtem 3 lépéses feladványokat megoldani… és van, hogy még így is elrontom. Ha időben észreveszem, akkor előfordulhat, hogy sikerül visszanavigálnom egy 3 lépéses állapothoz, de ha nem sikerül, akkor inkább összerakom az egész kockát újra.

Sokat lehet amúgy ebből is tanulni, harminc-negyven ilyen feladvány után már kezdek látni bizonyos mintákat. Tegnap például, Nicoline húzott egy rosszat a saját feladványában, azt is kiszúrtam rögtön, és mire átadta nekem, már mind a három lépést láttam előre.

Ami még sikerült: a középső kockát átrakni egy másik oldalra, aztán pedig visszaállítani az eredeti állapotot — ez persze jóval több 3 lépésnél, viszont ugyanazt az egy lépést kell ismételgetni hozzá nagyon kitartóan. Algoritmusgyakorlatnak nem volt rossz.

Singing with Angry Bird, 2016.

Trychydts | | | 2018., november 11., 21:15 | | | Kategóriák: ,

Amennyire megindító, annyira egyszerű a film története. Egy koreai operaénekes ötvenéves korában karriert vált egy nyomornegyedben kezd el gyerekeket énekelni tanítani Mumbai közelében. Nem profi énekeseket akar belőlük nevelni: az kórus (illetve az ezzel együtt járó szereplés, gyakorlás, fegyelem, tapasztalat) kivezetheti a gyerekeket a bádogvárosokból. A szülők azonban nem értik, miért van erre szükség: az Angry Bird-nek csúfolt/becézett tanár ezért közös koncertet szervez velük és a gyerekekkel, hogy ők is megérezhessék, mi is az a siker.

A film érzelmi erejét pontosan az adja, hogy még ez a nagyon egyszerű történet is milyen problémákkal, kihívásokkal jár együtt. Még Magyarországon sem magától értetődő, hogy egy szülő időt találjon magának ilyesmire. Írástudatlan, látástól vakulásig dolgozó emberekkel, egy elmaradott szociokulturális közegben, számunkra szinte elképzelhetetlen életfeltételek közepette még nagyobb erőfeszítésre van szükség.

Dokumentumfilmről van szó, és az ezzel együtt járó tárgyilagosság nagyon sokat segít abban, hogy a dráma ne forduljon át melodrámába. Tényszerűen látjuk a problémákat, látjuk, ki hogy próbál velük megküzdeni, de nem próbálnak meg feleslegesen rájátszani az érzelmekre. Persze a tények magukért beszélnek: a bemutatott családok tényleg olyan körülmények között élnek, olyan nehézségek nyomasztják őket, amik teljes egészében kívül esnek egy jóléti társadalom látóterén.

A sikeres koncert persze nagyot lendít mindenki önbecsülésén, ami annak ellenére is sokat számít, hogy a materiális dolgokon nem változott meg semmi. Mégis, amikor a halárus apa a düledező bódéja mellett énekelve várja az első vevőket, mintha mi is látnánk egy kis fényt az alagút végén.

A film a Vimeón kikölcsönözhető vagy megvásárolható.

Mínusz plasztik

Trychydts | | | 2018., november 11., 19:48 | | |

Már nem emlékszem, mi adta az utolsó inspirációt, de elhatároztam, hogy visszavágok a műanyagfogyasztásból. 

Van, amit tök simán ment — semmiféle érdemi áldozattal nem állt az átállás, csak egy egy kis odafigyelés kell hozzá. Tizenöt éve már biztosan van, hogy én oldom meg a bevásárlást az aktuális háztartásomnak, tizenöt éve óta nem járok hipermarketbe, csak a piacra. Ott mindent összeszedek, ami egy hétre kell, az emberi oldala is jobb egy kicsit a dolognak — és amikor az ember úgy dönt, hogy akkor mostantól nejlon helyett szövetzacskóba kérem a krumplit vagy az almát, akkor rezzenéstelen arccal így tesznek. Nyilván vannak ételfajták, ahol ez nem működik, pontosan az én higiéniai érzékem borsódzik attól, hogy mondjuk a nyers húst ne eldobható csomagolásban kérjem, de azért így is jóval kevesebb plasztikot hozok haza. Vettem egy kulacsot meg egy termoszt a Decathlonban, a munkahelyemen azokból iszom, jóval többet, mint amikor pohárral mászkáltam ki a konyhába, így jóval kevesebb palackos innivalót veszek máshol. Szívószálat eddig sem kértem sehol. 

Csomagolásmentes boltban Berlinben is voltunk, Bordeaux-ban is elmentünk, ezért nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy nemrég a közelünkben is megnyílt a Ligeti Bolt. Ami egy szuper hely, a barna rizst kivéve eddig mindent nagyon szerettem, amit ott vettem (az már nem újdonság, hogy az igazi, minőségi, finom, telt ízű barna rizst csak nagyon kevés helyen lehet kapni), de… nyilván nem való mindenkinek.

Élelmiszervásárláskor mindig egy nagy kérdés a minőség kérdése. Amikor elkezdtem piacozni, tudtam, hogy valamivel drágábban veszem az ennivalót, cserébe sokkal jobb a minőség, mintha egy szuper- vagy hipermarketben vásárolnék. De tényleg összehasonlíthatatlanul. Aztán az ember elkezdi törni a fejét, meddig fizessen a minőségért.

Nemrég voltunk a Culinarisban utolsó pillanatban zöldfűszert venni; mivel imádom a szardíniát, vettünk egy dobozzal egy francia márkából is. Masszívan drágább volt, mint itthon egy minőséginek számító darab, az íze viszont pont ugyanolyan volt.

Most, hogy egy párszor már voltam a Ligeti boltban, elgondolkodtam, érdemes-e.

Az utóbbi időben már eleve olyan tejeket vettem, amik kevésbé voltak gyáriak, mint mondjuk egy dobozos-ultrapasztőrözött — a Ligetiben hőkezelt termelői tejet vesz az ember. Tényleg sokkal-sokkal finomabb, mint bármilyen üzemi termék (beleértve a minőségieket is), de olyan 20-25%-kal biztosan drágább. Itt mondjuk azt mondanám, hogy az ár/érték arány toronymagasan nyert. Ráadásul üvegcserés rendszerről van szó, és a tej esetében kifejezetten zavar az az iszonyatos mennyiségű szemét, amit egy évben kidobálunk.

Elég sok lisztet használok, és nem elsősorban rántást keverek vele (tíz éve már biztosan van, hogy utoljára rántottam, de ez egy konzervatív becslés — néha habarok, ez mondjuk 5-6 alkalom évente); általában olyan, munkaintenzív dolgokat készítek, ahol a minőség fontos. Mondjuk egy házi tészta vagy egy (deep dish) pizza nem csak finomabb, de a kivitelezés is markánsan más, ha az ember minőségi lisztből csinálja. A Ligeti lisztje megint csak markánsan drágább, mint bármi más, amit bármelyik bolt polcáról levesz az ember, még akkor is, ha a a minőségre hajt — a bolti liszt csomagolása ráadásul aránylag környezetbarát. A minőséget most is vissza tudom igazolni, a lasagnatészta, amit a pénteken rántottam ki a tésztagépből, minden elismerésemet megkapta jó magaviseletével. Az külön öröm, hogy megszűntek a maradék lisztekkel hányódó, molyosodó zacskók a polcon, hiszen nem kell egy egész kilót vennem, ha nincs szükségem annyira.

Száraztésztából nehéz összehasonlítási alapot adni, hiszen aki igazi fanatik, az platinaárban is tud Budapesten tésztát venni. Maradjunk annyiban, hogy nálam itt a Ligeti eleve nyert azzal, hogy kimért tésztát árul, és ha 400 gramm kell nekem, akkor nem kell egy kilóval és hónapokig hányódó maradék tíz dekákkal szerencsétlenkednem; műanyagot sem kell a szemétbe dobnom. Plusz finom.

A fűszerek, az megint az a kategória, hogy szuper, friss, illatos, kimérem, amennyi kell, ami remek, cserébe meg kell fizetni a bio minőséget, amivel semmi bajom nincs, mert szívesen szánom erre a pénzt.

A végére hagyom azt, ami a legjobban elgondolkodtatott. Elég sok joghurtot eszem — egészségügyi okokból kezdtem, nagyon sokat segít és nagyon meg is szerettem. Nekem az ideális adag a kis műanyagpohár — a Ligeti ennél pont kétszer ekkora kiszerelésben (és üvegben) árulja, fajlagosan kb. a dobozos árának duplájáért. És, ellentétben a tejjel, én az égvilágon semmi különbséget nem érzek ízben. úgyhogy ha a Ligetiben vásárolok, tulajdonképpen a szemétmentességért fizetek. Ehhez képest, ha itthon csinálnám a joghurtot, a boltban vett tejből, maximum ugyanott tartanék, mintha a poharasat vennék a sarkon.

Mindehhez hozzájön még, hogy a Ligeti azért egy nagyon kis bolt, ennek összes létező korlátjával — tejtermék például nincs minden nap, pláne nincs minden napszakban. Úgyhogy a “hazafelé hozz egy kis tejet” filozófiáját felváltja, hogy megtervezem, mikor lesz itthon új tej, és ha ez nem jön össze, akkor veszünk egyet egy eldobható csomagolással.

Szóval összességében véve én tökre boldog vagyok a Ligeti bolttal, de csak azért vásárolok ott, mert megtehetem, hogy költök egy kis pénzt egy környezetbarát felfogású üzlet fenntartására. Minőségileg majdnem minden tökéletes (a barna rizsre utalnék vissza, mint mániákus rizsfogyasztó), az ár/érték arány is rendben van, de főleg azért, mert olyan szerencsés vagyok, hogy nem kell árérzékenynek lennem és egyelőre az életvitelünkbe is beleférnek olyan crazységek, hogy fix napokon veszünk tejet. Mert hát maradjunk annyiban: nyilván nem viccből találták ki a nagyüzemi gyártást és csomagolást, hanem mert az a költséghatékony. És felhúzott orrú sznobéria lenne nem tudomást venni arról, hogy van, akinek ez számít.

Nicoline-nel pedig úgy döntöttünk: veszünk egy joghurtgépet.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Mackarel Masala + Chapatti

Trychydts | | | 2018., november 09., 23:17 | | | Kategóriák: ,

A chapattit kb. tizenhét éve szeretném kipróbálni: A harcos című filmben (Balu ajánlotta nekem) eszik ezt a főszereplő, és igen étvágygerjesztő volt. A makrélát, pláne valamilyen paradicsomos szószban pedig egyszerűen csak szeretem.

A makrélát itt irdalni is kell, hogy jól átjárja az olajos fűszerkeverék, és grillezést igényel, amibe lassan a sütőnk brutál grilljén is egészen jól belejövök. (Azért finomabb munkákhoz jobban jön az asztali sütő.) Ez a fűszerkeverék nem olyan nyilvánvalóan indiai, nincs benne se kurkuma, se currylevél, se gyömbér — azért ízes és pikáns, nagyon szerettem. Halat sütni meg tényleg a világ legegyszerűbb dolga, pedig a makrélát nem is konyhakészen árulják a piacon. (Halat belezni is Balu tanított.)

A chapattival jobban megdolgoztam, de az sem volt nehéz, csak jóval munkaintenzívebb: tulajdonképpen egy teljes kiőrlésű, vajjal megőrjített tortilláról van szó, amit viszont már egész könnyedén sütögetek, szóval viszonylag gyorsan kész lett a vacsora.

Klassz recept, és tényleg nagyon egyértelmű: se különleges fogásokat, se túlságosan sok türelmet nem igényel.

“Your PMP application has been received”

Trychydts | | | 2018., november 07., 23:18 | | |

Három hónapja lett meg a 4500 órám, ami a PMP-hez kell. Most már tényleg csak jojóznom kell, hogy jelentkezhessek végre vizsgára. Na meg jojózás közben az anyagot ismételnem és példateszteket töltenem ki, non-stop.

Az első kihívás egy 35 órás, formális képzés megszerzése volt. Hosszasan válogattam, végül egy elég jól bejáratottnak tűnő kurzus mellett döntöttem a Udemy-n: 13 ezer véleményt kapott, ezt már hitelesnek fogadtam el. A tanfolyam akkreditálva is volt a PMI weboldalán: ez szintén nem elhanyagolható szempont, ha esetleg auditra kerül a sor.

Fogalmam sem volt róla, hogy ez a 35 óra ennyire hosszú futás lesz. Elvben csinálhattam volna munkaidőben is, de bármennyire is furcsa is, munkaidőben ritkán vannak üresjáratban futó tíz óráim tréningekre. Úgyhogy otthon kellett ezzel foglalkoznom, na de közben ugye Bordeaux-ban is megfordultunk, ahol tanulgattam ugyan, de csak nagyon visszafogottan. Végül ezen a hosszú hétvégén sikerült pontot tennem a vállalásom végére.

A felkészítő minden várakozásomat meghaladta: eredetileg arra készültem, hogy majd ledarálom ezt a kurzust, hogy meglegyen a pecsét a jelentkezésemhez, aztán majd felkészülök egyedül. Ehhez képest ez volt a legjobb online tanfolyam, amin valaha részt vettem; nem csak azt éreztem, hogy az előadó milyen sok projektet végigtolt már egy rakás iparágban, de néha hangosan fel is röhögtem. A menet közbeni tesztek alapján ráadásul olyan 80%-os készültségben lehetek a vizsgához.

Azt hittem, ezzel vége az utolsó nagy kihívásnak: nos, a jelentkezési lap kitöltése a vizsgámra még hozzátett plusz pár órát az erőfeszítéseimhez. Ugye én valódi, főállású, hivatalos projektmenedzser még soha nem voltam, úgy kapartam össze a projektjeimet. Így nem tudtam négy-öt nagyobb projektemmel letudni a jelentkezést; mind a tizenkilencet részletesen dokumentálni kellett, dátumokkal, rövid ismertetéssel és természetesen referenciákkal. Ráadásul nem is minden referensem volt egyformán lelkes attól, hogy ha belekerülök a 15%-ba, akit ténylegesen auditálnak, akkor ezzel nekik is foglalkozniuk kell majd.

Mindegy, túl vagyok rajta. Napokon belül kiderül majd, kell-e audittal is szenvednem, vagy elég lesz befizetnem a vizsgadíjat és belevetnem magam az ismétlés sűrűjébe.

Rubikolok 1.

Trychydts | | | 2018., november 01., 14:56 | | | Kategóriák: ,

Mindig is tudtam, hogy nincs tehetségem a Rubik-kockához. Hogy csak két dolgot említsek: veleszületetten rossz vagyok térforgatásban és se türelmem, se érzékem nincs a rejtvényekhez. Aztán M. Minardi asztalán megláttam egy egészen különleges, és nagyon gyönyörű darabot; kicsit puha volt és nagyon lágyan fordult. Amikor Ágoston születésnapi ajándékát vettem, magamat is megleptem egy V-cube-bal (ez sem egy klasszikus kinézetű kocka, kicsit domborodik és ez is simábban fordul.

Amit elhatároztam: nem az útmutató alapján fogom kirakni, hanem magam fogok rájönni a megoldásra — már csak ezért is vettem olyan kockát, amit szét lehet szedni, így újra tudom kezdeni nulláról, ha van egy ötletem, amit ki kellene próbálni. (Ezt már meg is tettem egyszer, úgy éreztem, eljött a megvilágosodás, szétszedtem, összeraktam újra, továbbra sem tudok kezdeni vele semmit.) Egy rejtvénynek mégiscsak az a lényege, hogy az ember a saját agyát használja — sok értelmét nem látom, hogy írott algoritmusokat kövessek.

Mire jöttem rá eddig?

  1. Jól jellemzi a témához való érzékemet, hogy nekem azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a szemben levő oldalak alapvető sajátossága, hogy mindig szemben is maradnak egymással. 
  2. Nem oldalanként, hanem rétegenként érdemes haladni.
  3. Valószínűleg egy csomó rekurzív lépésre lesz szükségem, nem lehet vele lineárisan haladni: ha kis is raktam mondjuk egy réteget, azt szét kell majd barmolnom, ha tovább akarok haladni.
  4. Nagyjából sejtem annak az alapelveit, hogy egy réteget hogyan kell kirakni.

Első körben azzal próbálkoztam, hogy kirakjak egy réteget. Ez meg is történt, tovább haladni nem sikerült, mi több, pillanatok alatt elveszítem a kontrollt a kockák felett, ha csak egy kicsit is összekeverem őket. A második cél, hogy legyen két rétegem kirakva, így nemhogy nem sikerült, de jól össze is zavart.

Alternatív időtöltésként próbálkozom azzal is, hogy kirakjam a sarkokat — eddig ezt sem tudtam megoldani egyáltalán. 

Itt toporgok most.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Anda Bhurji… Spicy scambled eggs

Trychydts | | | 2018., október 31., 9:48 | | | Kategóriák: ,

Vasárnaponként általában otthon bruncholunk Nicoline-nal, ilyenkor gyakran készül valamilyen tojásétel is. Imádom a rántottát, még ha nem is emelkedtem fel a könnyű, sárga, habos felhőknek abba a magaslatába, ahol édesanyám szórakoztatja a reggelivendégeit, azért elég sok fogást ellestem tőle. Úgyhogy eléggé adta magát, hogy a rántottareceptre is rárepüljek; az olasz körben sem hagytam ki a lehetőséget.

Ellentétben a tojásos curryvel, ez egy igazi telitalálat. Csupa egymásra remekül rájátszó fűszer, és aminek az előkészítése teljesen illik a rántottakészítés technológiájába — az eredmény szép száraz és habos lesz. A végén, a kész tojásra hintett citromhéj és koriander pedig olyan csavar, ami az utolsó pillanatban fordítja a dolgokat egy pikáns és izgalmas irányba.

Kicsit most pihenek az indiai konyhával (a kvótámat már teljesítettem), de azért lehet, hogy belelapozok még, mielőtt vissza kellene adnom Veronikának.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Andhra Egg Curry

Trychydts | | | 2018., október 30., 9:46 | | | Kategóriák: ,

Nagyon csábítóan hangzott. Alapból izgatja a fantáziámat, mit lehet kihozni a főtt tojásból a kaszinótojáson, a rakott krumplin és a tojáskrémen kívül. Gondoltam, az indiai ízvilág itt csak jól jöhet; sajnos ez a recept volt mindmáig az egyetlen csalódás ebben a könyvben.

A tojások fulladoznak a szószban, ami egyáltalán nem a tojás ízvilágához illik, túlságosan burjánoznak benne a fűszerek. Kevesebb szósszal viszont az égvilágon semmi értelme nem lett volna — ide valamilyen sokkal selymesebb, krémesebb szósz kellett volna, nem ez a markáns-karcos, tamarinddal és kétféle chilivel turbózott chiliszósz. Nicoline csinált hozzá isteni Naant, így el lehetett nyammogni, de aligha érzem majd a legcsekélyebb késztetést is, hogy valaha is újrafőzzem.

Korábban már említettem a könyv gyönyörű, letisztult külalakját. A gyakorlat azt mutatja, hogy miközben továbbra is nagyon vonzó ez a design, tördelési szempontból olykor súlyos problémák vannak a könyvben. Én az a típus vagyok, aki nem képes memorizálni egy receptet, újra meg újra csekkolja, hogy mi a következő lépés — Veronika szakácskönyvét viszont nyilván nem tarthatom a tűzvonalban. A sok forgolódást-hajlongást viszont tovább nehezíti, hogy az utasítások egyáltalán nincsenek logikusan szétválasztva — többször is előfordul, hogy két-három, egymástól percekkel elválasztott főzési lépés szerepel egy bekezdésben. Én meg kereshetem, hogy épp a bekezdés elején, közepén vagy a végén tartottam-e.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Tadka Dal

Trychydts | | | 2018., október 28., 20:07 | | | Kategóriák: ,

Évek óta állt tíz deka vörös lencse a szekrényben, úgyhogy nagyon megörültem ennek a receptnek. Mostanában amúgy is vonzanak a vegetáriánus ételek, ez meg egy lencse alapú főétel volt.

Megint egy tipikus egyedényes étel — gyorsan elkészül, zéró stresszel, és a végeredmény egy igen finom, kellemesen fűszeres, a hűvös őszt kellemesen felmelegítő, sárgaborsó főzeléknél kicsit sűrűbb lencsetrutyi, ami mellé igen jól meg köretnek egy kis rizs. Friss koriander teszi még frissebbé — ez a keleti konyha petrezselyemzöldje.

A recept simán és egyszerűen követhető volt, és ez volt az első étel, amit kiválasztottam a szakácskönyvből — semmilyen olyan fűszert nem tartalmaz, amely fejvakarásra késztetne egy közepesen gyakorlott, nyugati civilizációban gyakorlatot szerzett amatőr szakácsot.

Reader’s Log — Agatha Christie: The Secret Adversary

Trychydts | | | 2018., október 24., 11:11 | | | Kategóriák: ,

Egy francia parkban levő könyvszekrényből vettem ki ezt a kis kötetet — persze amióta KIndle-öm van, már soha nem fogyok ki az olvasnivalóból, de azért kellemes meglepetés volt és még Bordeaux-ban el is olvastam. Érdekes élmény volt mindenképpen: ez Christie második regénye, még se Poirot, se Miss Marple, két, az első világháború után a szerencséjét kereső és egy kémtörténetbe belekeveredő fiatal a regény főszereplői.

Az indítás nagyon megkapó: egy német tengeralattjáró miatt süllyedő utasszállítón vagyunk, egy amerikai diplomata — jobb híján — egy fiatal lányra bíz egy titkos iratot, hiszen neki, nőként nagyobbak az esélyei arra, hogy bekerüljön egy mentőcsónakba és túlélje a katasztrófát. A férfi holtteste aztán később előkerül, de a lány nyomtalanul eltűnik. Tommy és Tuppence — két kalandvágyó és semmiről sem tudó fiatal — aztán teljesen váratlanul nyomra akadnak.

A történet izgalmas, de fordulatos, de Agatha Christie szemlátomást még nem tudott mértéket tartani. Túlságosan sok további szereplő keveredik bele az ügybe, túlságosan is ponyvaregényízű némelyik fordulat, túlságosan is valószínűtlenek a csavarok, a regény pedig túlságosan is rigorózusan igazodik a detektívregények formulájához. Így például kitalálni, hogy ki az eseményeket a háttérből mozgató, titokzatos Mr. Brown egyáltalán nem egy nagy kunszt annak, aki ismeri a szerző későbbi regényeit vagy úgy általában a klasszikus bűnügyi történeteket.

Akárcsak a későbbi regényekben, a legélvezetesebb részek itt is a dialógusok: frissek, fordulatosak és életszerűek. Főleg a két főszereplő ábrázolása jól eltalált: nem univerzális zsenik, mint Poirot, nincs ezer év élettapasztalatuk, mint Miss Marple-nek, de jól kiegészítik egymást és a köztük levő románc is hiteles.

Amit én a legjobban élveztem a könyvben (1922 az első kiadás dátuma), az az első világháború utáni hangulat megragadása volt. Az öröm, hogy véget ért a háború, miközben a ott a szorongás, hogy akkor most mi lesz egy csomó gyökerét vesztett emberrel, és főleg mi lesz, ha megint kitör egy háború. Ettől az egész nagyon emberi lesz.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Chicken Isthew… South Indian Chicken with Coconut Stew

Trychydts | | | 2018., október 16., 9:54 | | | Kategóriák: ,

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy egyáltalán bele merjek kezdeni ebbe a Maunika Gowardhan szakácskönyvébe. Pedig igazán gyönyörű könyv, kemény, fehér borítóval, gyönyörű tördeléssel, remekül olvasható, vonzó, minimalista tipográfiával és hatásos ételfotókkal. De amikor először lapoztam át, hogy átemeljek egy-két receptet a heti menübe, mindenhol leakadtam valamilyen fűszeren. Hol fogok én currylevelet venni? Vagy karadmomot? Végül aztán, amikor túltettem magam a kulturális sokkon, kiderült, hogy a piacon, a kedvenc boltomban is be tudok szerezni mindent… vagy amit nem, azt nagyon jól tudom helyettesíteni.

Vercsorb épp tegnap vendégeskedett nálunk egy, Nicoline prezentálta francia vacsorán — kifejtette, hogy nem szereti a kókusztejet, mert mindennek kókuszíze lesz tőle. Én viszont imádom a kókusztejet, a lágyságát, azt a finom, határozott de mégis nagyon lágy textúrát és tartást, amit ad a szószoknak, és élvezettel figyelem, hogyan kerekít le szépen minden fűszert.

Ez a recept, már amennyi tapasztalatom van, klasszikus indiai metódus szerint készül: forrósítunk zsiradékot (olaj-vaj keveréket), amiben sercegtetünk fűszereket (többek között karadmomot is — Nicoline egészen izgalomba jött tőle, olyan ízvilág, amit még sosem éreztünk), aztán szépen lassan pakoljuk be a hozzávalókat ugyanabba az edénybe, meghatározott sorrendben és ideig, majd a végén kókusztejjel és főzést nem igénylő fűszerekkel (nyers gyömbérrel, currylevéllel és korianderrel) zárjuk le.

Az új fűszereket nem számítva nagyon kedves és barátságos recept,
 a Kényeztetés című fejezetből; hétköznapi vacsorának és egy vendégvárásra is alkalmas. Most már várom a folytatást.

Slampoetry 7. Országos Bajnokság

Trychydts | | | 2018., október 14., 13:36 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a hatodik országos bajnokság, amit végignéztem. Online közvetítésekkel kezdtük, aztán a harmadik alkalomnál vettünk két jegyet a Trafóba — imádtuk a hangulatot, hogy közvetlenül tapaszthatjuk meg a közönség reakcióját, na meg azt, hogy nincs leakadás a közvetítésben. És minden év jobb volt, mint az előző, tavaly full extázisban lelkesedtem olyanokért, akikért korábban egyáltalán nem. Annyira lelkes lettem, hogy én is megpróbálkoztam a slammeléssel, illetve jó pár klubon voltam az elmúlt év alatt. Talán éppen ezért esett nagyon rosszul, mennyire rosszul szervezett és alacsony nívójú verseny volt az idei.

A szervezés, az olyan szinten volt gáz, hogy arra már szavak sincsenek, és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Tavaly még nem erőltettem túl, hogy informálódjak a slammel kapcsolatos eseményekről, de a Facebookon folyamatosan jöttek elő az OB-vel, illetve az előválogatóval kapcsolatos hírek. Idén ez alig történt meg, az előválogatót hétköznap rendezték meg, az első fordulókat munkaidőben, online jegyvásárlás pedig idén nem volt a döntőre sem. Felfoghatatlan ez számomra, 2018-ban már minimálisnál is kevesebb szaktudás és infrastruktúra kell ahhoz, hogy ez megoldható legyen, már ha cél, hogy nyitott legyen a rendezvény — mert a jegyeket azért így, fapados csatornákon is sikerült eladni nagyon gyorsan.

Idén mintha a belterjesség lett volna az első számú szabály. Idén Magyarország rendezi az Európa bajnokságot — ezt sem hirdetik egyelőre, csak egy külföldi linket találtam. Erre is próbáltak/próbálnak pénz gyűjteni a rendezők — a rendezvényeken kirakott kartondobozokban. Az előválogatók közepette egy, a szervezőkhöz elég közel álló ember írta le, hogy neki tulajdonképpen elege van abból, hogy amatőrök indulnak a mindenki számára nyitott előválogatón, vagy a havi klubokon, ahelyett, hogy a tizedik-századik munkájukkal állnának először közönség elé. És a fő érv: a rossz minőségű slam nem vonzza majd a külsős közönséget. Hát ez nagyon nem volt cél már idén sem — hogy lesz élő közvetítés és hogy mi lesz a linkje, az is csak a rendezvény kezdete után derült ki.

A CEU elég jó helyszínnek tűnt, nyilván volt egyfajta szimbolikus jelentősége is. Idén csak egy műsorvezető volt, ami megint egy olyan mozzanat, amit nagyon nehéz megérteni — kifejezetten hiányzott a két műsorvezető közötti dinamika, és nehéz elképzelni, hogy ne lehetett volna leakasztani valakit, ha esetleg közbejött valami.

A legjobban persze az idegesített, hogy a színvonal, az tényleg rémes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonöt döntős közül hányat élveztem úgy igazából. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor mondtam el Nicoline-nek: ha ez egy klubon hangzik el, egy ismeretlen kezdő szájából, hat pontokat is alig kapna. Itt persze ismét érvényesült a tavalyi felpontozgatás gyakorlata — bár talán az is sokat elmond a színvonalról, hogy még így is sokkal alacsonyabb végeredmények születtek. Emberek ömlengése a saját egójukról, piti kis problémáikról — mindenféle játékosság, valódi teljesítmény nélkül. Kellemetlen és udvariatlan dolog, hogy a közönség nem tapsol egy ilyen rendezvényen, de nem emlékszem, hogy országos bajnokságon ennyi cseszegetésre lett volna szükség csak emiatt.

Itt van például Pinthér Anna. A Földalatti Slamben kétszer is ott voltam, amikor második lett, imádtam a pimasz, szókimondó, szemérmetlen stílusát, decemberben, amikor kedvenc nő slammerre kellett szavazni, rá szavaztam. Aztán azóta sokszor láttam nagyon rossz passzban, rengeteget hadar, és sokszor mondja ugyanazt. Most is felbukkant az Egy Kiállítás Képei, mint alapötlet, egyszer eldúdolta a promenádot, de többször nem, mert nem lett volna rá ideje a folyamatos darálás mellett — és így is egy perccel túltolta az idejét.

Nyáry Olivér is azzal bosszantott, hogy mennyire nem mondott nekem semmit. Talán őt hallottam a legtöbbször slammelni az elmúlt tizenkét hónapban, mindig volt legalább egy — de inkább több — érdekes csavar, amivel teljesen meg tudott fogni, de a mostani, rendre-rendetlenségre épülő performansszal konkrétan semmit sem tudtam kezdeni. 

Bárány Bencét sokáig egyáltalán nem bírtam; nagyon ügyes és nagyon tudja görbítgetni a szavakat, de sokszor nagyon üres nekem a formajátéka. Tavaly az egyik döntős előadása viszont mindenféle szempontból fantasztikus volt, piszkos trükkökkel teli, interaktív játék a közönséggel. Idén sem volt rossz, mi több, még azt is mondanám, hogy teljes joggal lett második — de mondjuk a tavalyi mezőnyben biztosan irritált volna. De neki legalább van saját hangja, stílusa, egyénisége és nem próbálja meg a kétszázadik bőrt is lehúzni ugyanarról a témáról.

A legszomorúbb az, hogy a legtöbb előadóra még olyan szinten sem emlékszem, hogy legalább bosszantottak volna. Semmi másra nem emlékszem belőlük, mint hogy a visszamaradt időt mutató órát bámulom, hogy mikor lesz már vége, és hogy imádkozom, hogy ne lépje túl az idejét.

Szegedi Fanni egy olyan előadó, akit mindig nagyon élvezek és most sem okozott csalódást. Feminista filozófusként nyilván tudom, mennyire óvatosan kell osztogatni a “női hang” kifejezést, de ez az előadás tényleg csak egy nőtől hangozhatott volna el, és most is ugyanolyan finom és érzékeny megoldásokkal volt tele, mint mindig. Fazekas Viktor is ugyanezt a pontosságot, személyességet és ötletességet hozza. Nagyon örültem, hogy most is: rá is szavaztam a közönségszavazáson. Mások is; ezt a kategóriát ugyanis sikeresen megnyerte.

Molnár Pétert (aki esetleg nem ismerné, még mindig olvasható egy ősrégi önéletrajza a Parlament honlapján) nagyon ritkán tudom élvezni. Nyilván a kisujjában van, mi a a slam, de nagyon nehezen szánja el magát arra, hogy tényleg jelen legyen a színpadon és nagyon ritkán kerülünk közös hullámhosszra a témáit és azok feldolgozásait illetően. Most viszont két olyan témával jött, ami nekem is egyből betalált, és olyan erővel adott elő, amit még soha nem láttam tőle. Az első fellépésétől konkrétan a sírás szélén álltam, amikor befejezte. Olyan pillanat volt ez, amiről most már tudom, hogy mindig emlékezni fogok rá; ezek kedvéért hallgatok slamet hat éve rendszeresen. Az is meglepett, hogy a második szövege annak ellenére is hatalmasat szólt, hogy az előzőben félbehagyott gondolatmenetét folytatta. Teljesen megérdemelten lett első, és sokkal nagyobb különbséggel, mint a tavalyi győztes, az idén a második fordulóba sem került Mészáros Péter (tavaly zseniális, idén erősen felejthető).

Ha van valami, amit szeretek ebben a bénán szervező, a haverokat felpontozgató, egy rendezvényt időben elkezdni és a szünetekről időben visszajönni képtelen társaságban, az éppen az a csoda, hogy a legjobb mindig nyer.

Bordeaux — Au revoir, avagy hogyan pánikoltattam be a francia securitét

Trychydts | | | 2018., október 05., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Tényleg velőtrázó utazás volt, rajtam volt a legrosszabb Reisefeber, így egy óra után kerültem ágyba. Bordeauxban reggel ötkor még éjszakai sötétség van, morcosan kaprtam ki magam az ágyból, rántattam magamra a ruhámat, fordultam egy utolsó kört a szeméttel, hogy aztán fázósan várjam, hogy Nicoline abba az üde és harmatos formába hozza magát, amit olyan kevéssé tudok értékelni ezen a méltatlan reggeleken. Mintha egy tündér és egy troll utazna rendszeresen együtt a Wizzairen. Éhes is voltam, de kajánk persze már nem volt, és úgy általában, rühelltem az egész, előttünk álló repülős tortúrát.

A hosszú-hosszú zötykölődés a buszon még csak elment valahogy, nyugtatott a tudat, hogy másfél euróért ez egy nagyon méltányos ár a belvárosból a repülőtérre (olyan ez, mintha Budapesten mondjuk a Deák térről vagy a Blaháról indulna a közvetlen, poggyászszálításra is alkalmas, extra méretű csuklósbuszjárat), a check-in meg kifejezetten gyorsan lemegy. A security check-et sem szeretem, de gondoltam, ott már nem lehet gond.

Haha.

3200-as érzékenységű fekete-fehér filmmel utaztam, ez már bőven az a tartomány, amit a röntgen simán kicsinál — ezeket a filmeket manuálisan kell bevizsgálni, hogy nem álcázott kis kézigránátok-e. Tudják ezt mindenhol, Cataniától kezdve Indianapolison és Berlinen át Budapestig mindehol, csak éppen Bordeaux-ban nem. Ott, Nicoline minden tolmácsolása ellenére is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem ezt át kell küldenem a röntgenen, ha magammal akarom vinni. Hiába volt minden magyarázat, példálózás, már ahhoz is hosszas szócsata kellett, hogy megjelenjen egy egyenruhás supervisor, aki nem csinált semmit, csak gúnyos mosollyal közölte, hogy ha nincs röntgenvédő táskám, akkor je suis désolé.

Közben eszembe jutott az is, hogy ha kicsit erősebb bennem az életösztönöm, akkor csak a bontatlan csomaggal kellett volna próbálkoznom, hiszen az elexponált filmben konkrétan semmilyen fém nincsen (a 120 mm-es filmnek műanyag a tekercse és papír a külső borítása), simán átcsempészhettem volna a zsebemben. Ekkor már késő volt, azt meg éreztem: elérkeztünk a hivatalnoktempó végső, 
provinciális francia arroganciával élesített határáig. Azt valahogy szerettem volna érzékeltetni, hogy nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy tönkretegyem a saját képeimet, úgyhogy fogtam a két tekercset, és hatalmas lendülettel belevágtam a kukába, majd átsétáltam a fémdetektoros kapun.

Azt hiszem, akkor sem válthattam volna ki nagyobb pánikot, ha ennek a mozdulatnak a hatására négy méteres lángoszlop lobbant volna fel a kukából. Egy medve méretű, színes bőrű vámos rögtön odasomfordált Zsófihoz, hogy elmondja, tényleg nagyon sajnálják; mindeközben az egyenruhások száma hirtelen felszaporodott, és mintha  mindenki gyűrűs dossziékat kezd el lapozgatni, aki meg nem, az a telóján keres valamit, majd integettek nekünk, hogy várjunk. Újabb és újabb mappák kerültek elő, azt még én is értettem, hogy újra meg újra ismételgetik az ISO szót, majd a szomszéd (nem fapados) terminálról befutott valaki, akit gondolom, kifejezetten a hasonló fotóterroristák kezelésére képeztek ki, és ő is bekapcsolódott az eszmecserébe. Majd kikotorták a filmjeimet a kukából és áthozták nekem.

Szívesen tudnám, mi váltotta ki ezt a kulturális sokkot. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a panaszokat Franciaországban, arrogancia ide, arrogancia oda, rendesen kivizsgálják, nem pedig csak egy sablonlevelet küldenek a filmje után visító turistának, hogy nagyon sajnálják, de kollégáik szabályszerűen, a több utas biztonsága érdekében, szakszerűen, udvariasan és grammatikailag is kifogástalanul jártak el.

Minden estre a megpróbáltatások után nagyon jól esett a reggeli rozsdakómámat szerencsésen feloszlató, kisebb vödör latte és az istenien tömör, francia, mákos-citromos süteménykenyér.

Bordeaux — osztriga reggelire, boeauf vacsorára

Trychydts | | | 2018., október 04., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

“Osztrigát nem eszem. Azt akarom, hogy az ételem legyen halott. Nem sebesült, nem beteg; halott.

— Woody Allen

Osztrigát mindenképpen szerettünk volna enni, és mivel nem ruccantunk ki a tengerpartra, ezért végül a kedvenc piacunkon ültünk be egy tengeri/puhatestű reggelizőbe. Tányérokra rakott hínárokon szolgálták fel az osztrigát, homárt, rákot és az egyáltalán nem tengeri, de nagyon is finom csigát, baguette-tel. Kicsit rá voltam parázva erre az osztriga témára, de aztán az első falat rögtön meg is nyugtatott. Nagyon finom, intenzív, kicsit (izgalmasan) tengerízű kagyló ez, felesleges hozzá a rengeteg misztifikáció. A homár viszont nem ízlett —  nem volt eléggé rákízű, volt egy kis utóíze és az állagától sem estem hanyatt.

Jó volt ez a kis búcsúreggeli így az utolsó napra; így nem érzem azt, hogy dolgavégezetlenül kellene távoznom. Az asztalnál befejeztük a noteszünket, megint sikerült teleírni egy Moleskine-t. Ráadásul pont helyben voltunk, hogy megtegyük az ilyenkor szokásos tiszteletköröket: vettünk francia sajtokat (nekem továbbra is a mimolette a kedvenc sajtom a földkerekségen, most megint lesz otthon egy nagyobb adag egy rövid időre — utána pedig elruccantunk bort venni. (Szerencsére már van borhűtőnk, így ezek már méltó helyre mennek majd.)

Vacsorázni pedig egy igazi hipszter helyre mentünk — egy nagyon kis hely a piac mellett, ócska kőborítással, hatalmas, ládákból álló műrendetlenséggel, egy A/4-es papírra a reggeli lendülettel nyomtatott, rögtönzött étlappal. Isteni marhahúst ettem, vele főtt krumplival és zöldségekkel. Szerencsére ezúttal a francia konyhától sem kell végképp elbúcsúznunk, ugyanis vettünk egy francia családi szakácskönyvet, a szezonalitást is maximálisan figyelembe vevő napi- és heti menüajánlatokkal egy egész évre. Hasonlóan az itt használt szakácskönyvünkhöz, többségében ez is egyszerűen és gyorsan összerántható fogásokból áll, szóval van rá esély, hogy beilleszkedjen az életünkbe. (Én meg majd megtanulok egy kis konyhafranciát.)

Vicces egybeesés volt, hogy a pincérnőnk reggel és este is ugyanaz volt, egy kedves, közvetlen, lendületes francia menyecske, aki hatalmasat kacagott, amikor Nicoline a számla helyett a receptet kérte reggelinél — itt már széles mosollyal, túláradó kedvességgel fogadott minket, és amikor távoztunk, hatalmas öleléssel búcsúztatta a feleségemet.

Másnap hajnalban indulunk. Velőtrázó utazás lesz, az biztos.

Apfelstrudel + Il dentice di Gennaro – Two Greedy Italians 3/3 + egy ráadás

vercsorb | | | 2018., október 02., 10:24 | | | Kategóriák: ,

Ez még mind egy lágy augusztusi napon történt. A  poszt megírása is. Csak elfelejtettem, hogy a megosztása lemaradt. Már-már fájdalmas volt most visszaolvasni ezt a bejegyzsét a budapesti esőfelhő alól. Mostanra már Try is megénekelte a történetet egyébként. De maradjunk most az én nézőpontomnál, és egy picit tegyünk úgy, hogy még csak szeptember legeleje van.

Try és Nicoline már úton volt vacsorára és én nem készültem desszerttel.  A májusi chicagoi utamon szerzett tapasztalataimat készültem megosztani és Chicago stílusú deep-dish pizzával vártam őket. Azok az ismerőseim, akiknek volt már szerencséjük (?) Chicago Deep dish pizzát kóstolni jellemzően a fejüket verik a falba miatta. Úgy gondoldom, hogy azért, mert ha a nápolyi stílusú vékony pizzát várjuk, akkor csúfos pofára esés a vége egy ilyen kalandnak. A Deep dish pizza inkább hasonlít egy pitéhez vagy quichhez, ami gyakorlatilag pizza ízű. Hiszen ez egy pizza. Csak más. Nekem nagyon bejött, amit a Gino’s East kajáldában ettem,   Nicoline megengedte, hogy kísérletezzek rajtuk, így let pizza parti a közös vacsorából. Ebben a settingben közvetlenül a tésztára kerül a sajt majd én verziómban jött rá a gomba, paprika, paprika kolbász és a tetjére kiskerti paradicsomokból főzött fűszeres paradicsomszósz.  50 perc a sütőben és lehet tolatni befelé.

A rétes ötlet teljesen spontán alakult. Emlékeztem rá, hogy láttam egy receptet az augusztusi tesztkönyvben és teljesen véletlenül minden volt hozzá otthon és. Én alapból igyekszem minnél jobban, a legegyszerűbb alkotó elemekből főzni. Kivételt képez pár dolog, például a jó minőségű pesto és a réteslap. Így esett hogy a pizzát almás rétessel öblítettük le. És egy kiváló olasz borral, amit Try hozott egyenesen az olasz óhazából. Azért nem fogok recept alapján a jövőben rétest sütni, de jó gondolatébresztő volt naracslével főzött almát tenni a lapok közé. Picit előrevetítette az ősz közeledtét azon a késő augusztusi estén.

Amúgy sikerült az eredetileg harmadiknak tervezett receptet is elkészíteni  jolly joker negyediknek. Friss hal és sok esetben olyan alapanyagok kellenek hozzá, amik lehet hogy valamlelyik hátsó kamrapolcon elbújtak egy ideje.  Illetve paradicsom és fokhagyma. De ha éppen olasz szakácskönyvet tesztel az ember, akkor ezek valószínűleg szintén akadnak othton. Gyors, könnyű étel, nagyon szerettük. Felkerül a listámra, úgyis nagyon igyekszünk heti egyszer halnapot tartani.

Összességében ezt a könyvet sokkal jobban a szívembe zártam mint Jamie Oliverét. Jamie mintha mindegyik receptnél megpróbálná elhitetni velünk, hogy ez most a spanyol viasz. Ahogy Try is látta, igyekszik egyszerű lenni, de valahogy inkább kusza. Számomra ez a könyv sokkal egyszerűbb, letisztultabb, nem próbálja többnek mutatni magát, mint ami. A könyv egyébként egy BBC műsor alapján készült, azt is meg fogom próbálni megkeresni, szívesen nézném is, nem csak főzném ezeket a recepteket.

| | | Korábbi bejegyzések »