Elkerített Város

F. Nagy Angéla emlékére

Trychydts ||| 2017., november 23., 23:49 |||

Tizenkét éves koromban határoztam el, hogy főzni fogok. Úgy éreztem, ennyi önállóság kell majd nekem, ha felnőtt leszek. Apámat ez annyira meghatotta, hogy megfőzte “velem” narancsos kacsát a Pom-pom főzből, aztán vett nekem egy bicskát ajándékba, amivel egy hét múlva csontig vágtam az ujjam. De aztán elkezdtem egyedül is főzni, szigorúan A Család szakácskönyvéből. Részben azért, mert remek Réber László karikatúrák vannak benne, részben azért, mert mosolygó menyecskefejek jelezték, egy étel mennyire nehéz. Sokáig, de tényleg évekig maradtam az egy menyecskefejnél.

Első vacsorám egy sajtmártásos zsömle volt. A recept hangsúlyozta, hogy a receptet jó forró olajban kell kisütni, ezért felraktam az olajat melegedni, majd megfőztem a sajtmártást. Fél óra múlva már úgy gondoltam, most már talán elég forró az olaj, és rádobtam a zsömlét. Fél másodperc alatt szenesedett feketére, a konyhát elárasztotta a füst.

De az erőlevessel, tojással vagy sajttal, meg a hakicikvel (hagymával, szalámival dúsított lágy tojás) már nem volt semmi baj. Csináltam savoyai rántottát, innen tanultam meg galuskát főzni (és döbbentett rá Nóri, életem második barátnője, micsoda csodálatos találmány a galuskaszaggató). A spagetti carbonara-nak nem sok köze van az eredeti, olasz recepthez, viszont tejföllel készül, ami sokkal-sokkal gyomorbarátabb, mint a tejszínnel készített magyar szörnyűség. Csináltam tepsiben sült paradicsomos-tojásos sült rizst, és zöldségleveseket. A három óra és fél órán keresztül főzött bolognai több nő szívét is megnyerte nekem — Zoei még azt is megkockáztatta, hogy ez már majdnem olyan jó, mint kedvenc étele, a menzás bolognai.

A húsoktól rettegtem, és természetesen darabolt csirkével kezdtem. A csirke vadász módra mind a mai napig olyan alaprecept, amit imádok — Szicíliában is ezt vettem alapul, amikor a helyi piacon vásárolt, vajpuha marhaszegyet főztem újdonsült feleségemnek az apartmanban. Életem első egészben sült csirkéje, és az aprólékból főzött húsleves pedig konkrétan publikáló gasztroújságíróvá tett: tapasztalataimat ugyanis a kari lap főzőrovatában oszthattam meg az olvasóközönséggel.

Mostanában leginkább a New York Times-ból főzök és imádom a nemzetközi konyha sokszínűségét. A Család szakácskönyve azonban, ha ronggyá lapozgatva is, de még mindig megvan. És ha valami otthonosat, gyorsat és egyszerűt akarok főzni, mindenféle felesleges babramunka és felhajtás nélkül, akkor abból válogatom össze a heti menüt.

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

Már a harmadik kötetet toljuk a Gyűrűk Urából Nicoline-nel.

Felolvasni egy könyvet azért egészen más érzés, mint elolvasni, és nem csak azért, mert ha az ember mondjuk már huszadszorra olvas valamit, már egészen kevés lelkiismeret-furdalással ugorja át a neki nem olyan kedves részeket — én ezt most nyilván nem tehetem meg (a Helm-szurdokban játszódó résznél azért átadtam a könyvet Nicoline-nek). Az ember például felszínre tárja saját interpretációját, ami több szempontból is lehet kihívás. Egyrészt egy elég személyes dolog, másrészt vannak dolgok, amik már elég szépen kikristályosodva megvan a fejemben, de előadni nem tudom. Az a rész például, amikor Théoden és Ghân-buri-Ghân egyezkednek, egy olyan jelent, amelyet tisztán látok és hallok, ha olvasom; előadnom viszont csak sokkal haloványabbul sikerült. Denethor az egyik kedvenc szereplőm, de nagyon ritkán sikerült felnőnöm hozzá. (Talán az utolsó jelenete lett a legjobban, amikor öngyilkos lesz.)

Néha meg simán csak elfáradok az olvasásban. Így a végére már elég jól érzem, hogy mik azok a fejezetek, amelyek jobban egybetartoznak, melyek azok, amelyek után lelkiismeret-furdalás nélkül lehet egy kis szünetet tartani. Ez viszont azzal jár, hogy már ki van száradva a torkom vagy simán csak belealszom azokba a részekbe, amiket amúgy már nagyon vártam és/vagy amiről azt gondolom, hogy fel kéne olvasni.

Egy másodlagos stresszforrás, hogy folyamatosan ott motoszkál a fejemben, mi lesz, ha Nicoline megnézi a filmet — ami azért benne van a pakliban, mert Juci például imádja. Na most szerintem a film mint önmagában való alkotás egyszerűen csak rossz, de mint adaptáció, az európai kultúra ellen elkövetett, lekiismeretlen szörnytett. Ha valaki szereti a látványos kalandfilmeket, akkor tényleg szépen meg van csinálva, csak éppen a sprituális lényeg hiányzik belőle. Peter Jacksonnak szemlátomást olyan egyszerű tények sem jutottak el az agyáig, hogy sok szereplő mennyire öreg, és hogy ezzel mennyi minden összeegyeztethetetlen. Pörgetni akarta a dolgokat és mesterséges konfliktusokat akart gerjeszteni; ez pedig sokszor okoz jelentős károkat annak ellenére is, hogy a betű szerinti cselekmény keveset változik. Szóval rengeteg a fóbiám a filmmel kapcsolatban, aminek egy mellékhatása, hogy sokat igyekszem magyarázni, hogy melyik résznek mi a “helyes” értelmezése.

Most már az utolsó könyv jön a hatból; sok dolog van még, amire nagyon kíváncsi vagyok, Nicoline hogyan fogja fogadni. Azt azért, ha lehet, senki ne árulja el neki előre, hogy a sofőr a gyilkos.

“When it comes to reassuring a traumatized 19-year-old, I’m about as expert as a palsy victim doing brain surgery with a pipe wrench.”

— John Hartigan, Sin City

A főnökömnek, gondolom, elege lehetett abból, hogy folyton a komfortzónámban szambázok: a biztonsági tervek készítése már tényleg a kisujjamban van, mint ahogy az ipari kémkedésbe és a disszidálások előkészítésébe is elég jól beletanultám már. Úgyhogy amikor leraktam az asztalára egy új átvilágítási rendszer alapötletét, akkor szépen visszatolta elém, és közölte, hogy akkor ezt adjam inkább el én a hozzá beosztott ügynököknek, méghozzá — nem csaphatunk túl nagy zajt — informális találkozó keretében.

Jégcsákány ez a bordáim közé. Nyilván látta, hogy halványzöldre sápadtam, mert csak annyit tett hozzá, mielőtt visszarakta volna a fülére a konferenciát a dél-afrikai szindikátussal, hogy nem baj, ha időnként én is kényelmetlenül érzem magam.

Na most a szóban forgó kolleganőim többsége huszonéves nő; kapcsolat meg kb. semmi nincs közöttünk, leszámítva azt a pár meetinget, amire mindketten hivatalosak vagyunk vagy amikor nagy ritkán összefutunk a lőtéren. Próbálj személyes kapcsolatot kialakítani egy nővel, akinek fülvédő van a fején és egy .44-es Magnum a kezében. Én kétszáz éves vagyok, alapjáraton mindenkivel tartom a húsz lépés távolságot; ha azt veszem észre, hogy már nagyon nem ismernek meg a folyosón, amolyan tűzoltásképpen lemegyek velük cigarettázni egyet az alagsori, légelszívásos bunkerba. Dohányozni viszont összesen egyvalaki dohányzik a célszemélyek közül, de egy ilyen koncepciót nem lehet két, kézzel sodort, mangós-kávés cigaretta alatt elsütni. Marad tehát az ebéd. De kétszáz évesen, ehhez a célcsoporthoz, mindenféle személyes kapcsolat nélkül csak úgy odamenni, hogy gyere el ebédelni, hát, nem olyan egyszerű.

Külön nehézség, hogy a cégnél az ebédelés ráadásul jól definiált falkákban történik. Az évek alatt összeszokott csoportok tizenegy és egy óra között valamikor apró, nonverbális jelekkel összeszinkronizálják a bioritmusukat majd egyszerre kizúdulnak és enni kezdenek. Ebbe a rendszerbe kívülről belenyúlni tényleg nem lehet finomabban, mint egy feszítővassal.

Szerencsére van egy feleségem, akinek pont az ilyen interperszonális kihívások vannak a kisujjában. Az esti koktél mellett el is árulta a megoldást: tegyük baromira nyilvánvalóvá, hogy munkacéllal akarunk ebédelni (és ha csak lehet, szervezzük az ebédet a lőtérre). Ezzel megszületik a fából vaskarika, az informális formális találkozó. Mi több, egy titkos kódot is elárult, amivel állítólag külön nyomatékot tudunk adni az ilyen meghívásoknak.

WWDD CCQH DHFL JKGH

(És igen, a címet a Harry Potterből nyúltam.)

Libát úgy kezdtem sütni, hogy nem vágtunk disznót.

Nyár óta dédelgettük a gondolatot, amikor Fiatalékkal találtunk egy disznóvágásos könyvet a vadászkastély pókhálós padlásán, ahol a nyáron megszálltunk — végül ezt a novemberi hétvégét szemeltük ki. Aztán mindannyian eléggé el voltunk foglalva, szóval csak a legvégén kezdtek kiderülni a nehézségek: pl. hogy igazán jól füstölni csak eukaliptuszfával lehet, de ahhoz speciális importengedély kell Ausztráliából, továbbá nyilatkozatot kell adni, hogy minden hulladékot újrahasznosítasz vagy saját kezűleg elégetsz. De ha bérfüstöltet az ember, akkor napokat kell rohasztani a kész kolbászokat, mielőtt elviszed őket a füstölőbe; más szóval, Fiataléknak pár napig több tíz kiló kolbásszal kellett volna együtt aludniuk.

A Doktor Úr vetette fel, hogy ha már disznó nincs, legalább liba legyen, úgyhogy a szabadságos napom első sugarai a Lehel téren mosolyogtak rám, ahol éppen mutáns libát kerestem. Nem könnyű az ilyesmi. Édesanyám mesélte, régen klasszik megoldásokhoz folyamodtak az emberek, vettek csak úgy egy natúr libát, aztán volt, aki mellet evett, volt, aki combot. Szerencsére manapság már nem szorulunk rá ilyen barbárságokra, végül sikerült is találnom egy pont megfelelő mutagénekkel kezelt, kissé pókszerű példányt: nyolc lába volt, két szárnya, két nyaka, egy mája, négy zúzája, melle viszont egy sem, viszont a közönséges libákhoz hasonlóan pont egy háta. Pont ideális példány volt az általam tervezett vendégséghez.

Kezdjük a levessel! A szakácskönyv azt írta, úgy kell készíteni, mint a rendes húslevest, az meg nekem a véremben van. Feltettem szép lassú tűzre, hagymával, szemes borssal, zellerzölddel, sóval a combok kivételével mindent — nagyon puha húsra volt szükségem. Dilemmát jelentett, hogy sok lé is kellett volna, a legnagyobb fazekam pedig már eleve tele volt libával. Végül bíztam benne, hogy ha jó sűrű levet főzök, akkor azt majd felhígíthatom. Egész jól ment is minden az első kóstolásig: a kanál ugyanis tűzforró libazsíron kívül mást nem rakott a számba. (Ha valakit ez meglep, most szólok: a liba zsíros.) Ajjaj.

Na mindegy, éjfélig főzögettem, aztán hagytam kihűlni a levet, de a zsír nem dermedt meg a tetején. Breaktuk a hűtőbe egy pár órára, de még így sem dermedt ki a zsír — viszont már egy fehéres, kocsonyás trutymóvá transzformálódott, amit szépen, ügyesen, feleségem finom csuklómozdulataival már le lehetett kanalazni. Lejött négy deci, még mindig csak kanalaztunk, lejött még négy deci, kanalaztunk tovább, de a leves színe csak a harmadik négy deci után kezdett el látszani. Az íze amúgy elég prémium lett, a felöntés ellenére is — és nem is maradt belőle olyan vészesen sok. Mondjuk nem lett sokkal jobb, mint egy iszonyatosan jól sikerült húsleves, szóval ezzel évente maximum egyszer leszek hajlandó strapálni magam.

Ezuttán kezdtem neki a ludas kásának: long story short, ludas lett, kása nem. A vendégeim később azzal vádoltak, hogy rossz fajta rizst választottam, de ha a basmati jó tejberizsnek, ha lehet belőle pálcikázható rizst csinálni, akkor kásának is jónak kellene lennie. Nicoline viszont, mint egy kisördög a bal vállam mögött, folyton azt duruzsolta, hogy “sok lesz a lé, sok lesz a lé”, így szerintem egyszerűen nem mertem rá eleget tenni. Így lett zöldséges rizseshús a vége.

Na és akkor jöttek a töltött combok. Soha nem töltöttem még combot. Kezdőknek nyugodtan ajánlhatom a libát, vastag, erős bőre van, lehet gyötörni rendesen. Félig lefejtettem a húsról, aztán csináltam tölteléket, betuszkoltam a bőr alá, aztán nekiláttam letűzni a bőrt a kifejezetten az erre a célra vásárolt, platina hústűkkel. Ez megint csak olyasmi, ami leírva nagyon szép, de bőrt visszatűzni a húshoz nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Szerintem egy tűzőgéppel egyszerűbb lett volna minden, annak hiányában viszont kézzel álltam neki döfködni a húst. Az első pár verziót utólag újra kellett tűznöm, én legalábbis nem azt az iskolát erősítem, aki szerint a hús akkor finom, ha mindenféle hegyes fémdarabok állnak ki belőle. Viszont, eszembe jutott, milyen volt kiskoromban hímezni — ez a mozdulatsor jóval többet segített. Egész jó lett ez is, mondjuk lehet, hogy sülhetett volna többet. De a liba tényleg zsíros — a bőrős combokból kisült libarzsír full elárasztott a tepsit (szerencsére nem ömlött ki), aki koleszterindús köretet szeretett volna, kanalazhatott bőven a tányérjára.

Az igencsak modern és fancy köreteket Nicoline dobta össze; de mivel ő nem ír a blogomba, ezért maradjunk is ennyiben. Viszont kegyetlenség lenne eltagadnom, hogy hatalmas hátast dobtam a zsírban sült májasától, amint előételnek fogyasztottunk (és egyesek desszertnek is).

Veronika cukrászati remekművét viszont annak ellenére sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy majd megdöglöttem az irigységtől: a feketeöves varázsló egy lúdlábtortával járult hozzá a libavacsorához; már ha a “torta” megnevezés nem gyalázza meg ezt a páratlanul finom krém- és tésztakölteményt. Istenien kesernyés, sötét csokoládékrémet képzeljetek el, omlós, könnyű piskótát, a sötétbarna ötven árnyalatát, és ahogy azt a Doktor Úr félóránként elharsogta, darált kakakóbabot a tetején. Mondjuk büszkesége nem volt indokolatlan: a kakaóbab az ő ültetvényükön termett, és egy voodoo-ban járatos öregasszony áldotta meg minden vasárnap, naplementekor, alkalmanként egy fejetlen fekete kakast kérve fizetségül.

Végül is nem maradt menedzselhetetlen mennyiségű maradék; Nicoline-nak a hétre elég volt a zsírterápiából, de nekem csak néhány ebéd- és vacsoráravaló adag maradt. Meg van még egy erős fél liter zsír a combokból (a levesről leszedegetett trutymót kiöntöttük). Azt hiszem, most már van némi fogalmam róla, nagyanyáméknak miért volt annak idején akkor biznisz libát nevelnie.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts ||| 2017., november 08., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

Hegyen nem, de völgyön át

Trychydts ||| 2017., november 05., 23:49 |||

Szentendrén az izbégi leágazásnál kell átszállni Püskökszentlászló felé. Csakhogy abban az irányban két megállóra is ki van írva ugyanez, a két megálló egymással átellenes irányban található, az egyik feltűnő helyen, a másik elrejtve egy mellékutcában. Utóbbit nem is találtuk meg, csak miután elszalasztottuk a buszunkat, utána elbumliztunk az autóbusz-állomásig, felszálltunk a következő járatra, és visszafelé megláttuk, hol kellett volna felszállnunk. Öt perc múlva viszont ez a busz is lerohadt, mentesítő járatot kellett hívnunk, szóval, mire elindultunk a piros jelzésen vissza Visegrádba, már nagyon imádtam a Volánbuszt.

A gigantikus expedíció tényleg pontosan ugyanolyan lightos volt, mint amilyennek gondoltam, gyakorlatilag sík terepen masíroztunk végig. Unalmas viszont nem volt a túra, egy kis patakon kellett nagyon sokszor átkelni, hol köveken, hol ágakon, hol keresztbe fekvő fatörzseken.

Nicoline már jó előre kinézte nekünk az Öregmalom éttermet —  ez egy pisztrángozó, ahol a kalandvágyóbbak előzetesen maguk foghatják ki az ebédrevalót a vendéglő saját halastavában — mi nem voltunk ilyenek. Nekünk amúgy már csak a vendéglő teraszán jutott hely, de a kiszolgálás szerencsére villámgyors volt és kedves, a hal és a sültkrumpli pedig nagyon finom.

Kávénkat már Visegrádon fogyasztottuk a kedvenc cukrászdánkban, és Nicoline-nek még egy kis szundikálásra és zuhanyzásra is jutott ideje a masszázsa előtt. Aztán — jó napja volt — engem is le tudott csalogatni a wellness-részlegbe, úgyhogy viszonylag későn mentünk le vacsorázni. Ezen az estén teszteltük a félpanziót; ez is jó volt, de a személyzet már nagyon ment volna haza, így a végét egy kicsit sietősre vettük.

A reggeli viszont mindenféle szempontból nagyon rendben volt. Szerintem jövünk még ide, annál is inkább, hogy valahogy tényleg élveztem a szaunázást és a forró vizes medencét.

Gyűrűk Urával is szépen haladtunk, már csak két fejezet van hátra a második kötetből. Nicoline nagyon élvezi a Gollam-imitációmat, és én is nagyon élvezem ezeket a részeket. Nicoline kitűzte célul, hogy lehetőleg még karácsony előtt végezzünk a regénnyel, ha így haladunk, ezzel nem lesz gond.

Utolsó nászajándékunk

Trychydts ||| 2017., november 04., 22:20 |||

Hatalmas buli volt az esküvőnk, sok remek nászajándékot kaptunk, de volt valami, amihez csak most jutottunk hozzá: egy kupon egy wellness szállodába Visegrádra. December 31-én jár le az érvényessége, végül is nem halogattuk életveszélyesen sokáig a fehasználását.

Amúgy eddig minden nagyon rendben alakul, kellemes, nyugis utunk volt ide, napsütéses, őszi koradélutánban vezetni az erdőben egyáltalán nem rossz dolog. A szállás egészen jól megfelel a célnak, hangulatos tetőtéri szobácska, pontosan nyugati tájolású erkéllyel (érdekes egybeesés, hogy a Gyűrűk Urában pont a héten értünk el A Nyugatra nyíló ablak fejezetig). Vacsorát ma este magunknak kellett lőnünk, a szálloda többször is megpróbált becsúsztatni minket egy reneszánsz vacsorára, én mindig nemet mondtam — holnap este már itt, a szállodában költjük majd el az estebédet. Ma egy erősen magyaros felfogású csárdában vacsiztunk, teljesen hagyományos ételeket, előtte meg csavarogtunk kicsit a visegrádi utcákon — azért ennek az esztétikai értéke azért meglehetősen mérsékelt. Az utcák többsége zsákutca, közvilágítás csak mutatóban van, az utcák teljesen kihaltak, úgyhogy az érdemi, élvezeti értékkel bíró séta majd holnapra marad. Szentendrén keresztül elbuszozunk majd a szomszéd településsel szomszédos településbe, aztán egy kőkemény 10 km-es sétával visszajövünk Visegrádra.

Nicoline már most retteg, kb. úgy beszél a holnapi vállalkozásról, mintha a Himaláján átkelve próbálnánk meg időre visszaérni a késő délutáni masszázsára — hiába mutogatom neki, hogy mind a szintvonalak, mind a világoskékkel jelölt, az utunk mellett húzódó vízfolyások azt mutatják, hogy lényegében csak egy völgyön kell végigsétálni, nem hisz nekem. Pedig tréningben vagyunk rendesen, szóval egyszerűen nem látom, mi sülhet el rosszul — még szakadó esőben is gond nélkül meg kell, hogy tegyük ezt a távot.

Nicoline ma letesztelte a wellness-részleget is, a holnapi napiparancs állítólag majd számomra is tartalmazza majd a kötelező részvételt. Pedig én, még otthon, megpróbáltam kicsempészni a poggyászomból a fürdőruhát, de sajnos rajta csípett…

Feltámadni a klisék hamvaiból (Cinders, MoaCube, 2012.)

Trychydts ||| 2017., október 30., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Már jó ideje üldögélt a Steam wishlistememen a Cinders, a Hamupipőke-történet egy modern feldolgozása, de a halloweeni leárazáskor meg is vettem.

A játék tulajdonképpen egy interaktív, képes mesekönyv, de egy nagyon érdekes újragondolása az eredeti történetnek. Miközben nyilván tudjuk, hogy nagy vonalakban merre haladnak majd az események, kapunk néhány érdekes mellékszereplőt, a főszereplő, Cinders pedig egy sokkal önállóbb, izgalmasabb, akaraterővel és IQ-val sokkal inkább felturbózott karakter, mint az eredeti Hamupipőke.

A játék tulajdonképpen dialógusok sorozata: érdekesen megrajzolt karakterek beszélgetnek általában ízlésesen és szépen megrajzolt hátterek előtt. (A szövegek pedig kifejezetten jól megvannak írva: a konfliktusok izgalmasak és feszültek, bizonyos jeleneteket pedig egy, a játékra nagyon jellemző, finom és eredeti humor dob fel.) A szövegek általában fixek, de bizonyos pontokon befolyásolhatjuk a történet menetét. Ezek a választások pedig soha nem tét nélküliek, de hatásuk a végeredményre végül is érthető. Legalábbis amikor a végén azzal szembesültem, hogy Cinders egy zseniális, de vaskezű uralkodóként, a herceget teljesen elhomályosítva és háttérbe szorítva, ellenségeit pedig mindenféle bizonytalankodás nélkül lesittelve vezeti be országát egy új aranykorba, végül is megértettem, miért ezt történik.

A játék nagyon komolyan veszi a “valamit valamiért” elvet, ami kifejezetten illeszkedik a karakter kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéhez. Bizonyos értelemben minden döntésünk nehéz, minden eredményért fizetni kell valamivel.

A Blackwell-sorozathoz hasonlóan ez is egy ízig-vérig feminista játék, a történet középpontjában női karakterek és női sorsok állnak, a dialógusok javarészt nők között zajlanak — a férfiak abszolút mellékszereplők, és ez a végeredmény meghatározására is igaz. A Cinders világában a sorsukat a nők maguk irányítják — ha nem is könnyen, ha sok nehézség árán is, de függetlenek a szokásos társadalmi és gazdasági korlátoktól.

Amit én külön élveztem, az a Fairy grandmother alakjának átdolgozása: nem is egy van belőlük, hanem kettő, és az eredetihez képest mindkét változatnak megvan a maga sötét karaktere.

 

Mindig az egyik felső szinten kezdjük a szombatot. Alaposan kitapasztaltuk már, a liftek milyen kombinációja vezet fel a kiválasztott emeletre a leggyorsabban; szombatonként csak egy őrült választaná a lépcsőházat, áruk és emberek tömött, lassú folyamát. Onnantól már csak bódék és pultok néha szinte teljesen sötétségbe burkolt labirintusán kell átvágnunk, hogy elérjük a kis kávézónkat.

A boltnál pont kiszélesedik a folyosó, így nem csak az üzlet zsúfolt belsejében lehet leülni, hanem a bejárat mellett is, rozsdás kerti bútorokra — bár én imádom a kávé kissé égett illatát, a vörös-kék fényeket, a kiáradó gőz sziszegését, és az üzlet termosztátja alapján nagyon alaposan szabályozott mikroklímát, Meghatározhatatlan színű, kagylósan pattogzott műanyag pultokhoz lehet ülni, kikopott ülésű, kissé rozsdásodó bárszékeken. Törzshelyünk ott van, a hordók mellett: különböző kávébabokat mindenféle fantázianevekkel látják el, afrikai, dél-amerikai és ázsiai országok neveivel. Amikor anyám gyerek volt, még lehetett külföldről behozott kávét kapni egy-egy méregdrága helyen; egy ilyen üzletben azonban már akkor sem vetődött volna fel senkiben, hogy a cserjék nem itt nőnek, valahol a Csarnok egy használaton kívüli raktárhelyiségében, különleges lámpák alatt, a helyben termett szerves hulladékon — a különböző aromákról pedig gondoskodtak az üzlet saját genetikai szakértői. “Kubai” a hét kávéja, én abból kérek egy duplát, anyám mindig hosszú kávét iszik. Rendelésünk öreg, csorba poharakból érkezik, de ez legalább még porcelán, nem pedig műanyag.

Imádom ezt az üzletet, még ha tíz perc is az út felfelé és még hosszabb lefelé. Amíg sorban állunk a lefelé tartó liftekhez, letöltöm telefonomra az aktuális árukészletet. Sikerül kapcsolatba lépni a tojásosunkkal is: tettek nekünk félre a szokásos rendelésünkből, nem kell sietnünk. 23 darab van még, tizenöt darabnak azonnal átutalom az árát, aztán még ötöt veszek anyámnak is.

Halakból egészen jól állunk, legalábbis az infovonal szerint — az ilyesmit persze mindig látnom kell a saját szememmel. A múltkor elromlott valami a cápák alagsori tartály szűrőberendezésével — csak rá kellett néznem a húsra és már mentünk is tovább. Persze sokan nem szűrték ki, hogy ez nem megfelelő minőség — persze gyakorlat nélkül nehéz lett volna felismerni azt az enyhén rózsaszín árnyalatot (én már húsz éve vásárolok itt), a szagokat megkülönböztetni a csarnok bűzében pedig egyenesen lehetetlen — az szintetikus szennyezések átható illatával csak otthon szembesültek a pórul járt vásárlók. Most lazacot szeretnék venni, de így ránézésére minden rendben lesz vele.

Előbb elkerülünk a Fiatalemberekhez. Ők nagyon értenek az eladáshoz; nem voltak restek egyformára szabatni magukat valamelyik plasztikai sebészettel — így sosem tudhatod, legutóbb kitől vásárolták, hamarabb kialakul benned az érzés, hogy már ismered az illetőt, márpedig a személyes ismeretség a Csarnokban nagyon sokat jelent. Nem csak egy jó vételt, de hogy bizalmat is, amivel elhiszed a tájékoztatást, amit az illetőtől kapsz.. A Fiatalemberek ráadásul — vállalva a kockázatot, az extra utánajárást és a gyakoribb ellenőrzéseket a város egészségügyi szolgálatától — nem a Csarnok ökoszisztémájában termelik meg, amit árulnak, hanem kívülről hozzák be. Ami azért jó, mert a Csarnokon belül is megvannak a szezonok — ezeknek már természetesen semmi köze az évszakokhoz, sokkal inkább van szó a bonyolult, egymásba fonódó termelési ciklusok kölcsönhatásáról, de a Fiatalemberek olyankor is képesek citromot, karfiolt vagy salátát árulni, amikor az amúgy hiánycikk lenne. Ilyenkor persze kaszálnak rendesen.

A szójatejesnél minden rendben van, a tofu is teljesen friss, és szeretem az érlelési technikáját. A fűszereshez menet még elkerülünk a tojásoshoz, felvesszük a tojásainkat, mire sikerül odavergődnünk a tömegben, már vár minket, ügyesen lezárt, kipárnázott dobozokban. Mivel már fizettem, pénz itt nem cserél gazdát, csak kedvesen mosolyog ránk a japán házaspár. Anyám, akit a múltkor próbálta ki ezt a termékvonalat, most udvariasan mond köszönetet a múlt heti ajándékért, és ígéretet tesz, hogy legközelebb mindig ezt a genetikai változatot preferálja majd.

Amikor már majdnem minden megvan, a megszokott helyünkön tolunk egy-egy algasütit. Án a feketét szeretem, anyám a rózsaszínt; érzem, ahogy a lágyan rafinált ízű, enyhén bódító, enyhén hallucinogén lé lefolyik a torkomon. Mire anyám is végez, már kicsit élénkebb színben látom a Csanokban hullámzó tömeget, kicsit már elmosódottabbnak a mozgást, de tudom, hogy egy darabig majd ez lesz a maximum. Ebéd után viszont színeseket és mozgalmasakat fogok álmodni, brutálisan erős szinesztéziákkal.

Még néhány sűrítménykockát veszek a mogorva arabok üzletében — utálatosak és udvariatlanok, de kiváló minőségű árujuk van, és a vendégkörüket is alaposan megválogatják. Nem lehet tudni, hogy a hatalmas termetű, tetovált arcú biztonsági őr kit enged be és kit nem (az azért biztos, hogy aki zajong vagy nem vigyáz a polcokra, az legközelebb biztosan kint marad), de ez azon kevés üzlet, ahol soha nincs tömeg, és a hangszigetelt üvegfalaknak köszönhetően itt meleg és csönd is van. A vásárlás egyetlen szó nélkül zajlik, némán veszik át a pénzemet és adnak vissza, aztán némán követnek a szemükkel a kijáratig.

Csak akkor vesszük észre, hogy már megint esik az olajos, hideg októberi eső, amikor kimegyünk a csarnokból. Elköszönünk, édesanyám lefelé indul, a föld alá, a legközelebbi mozgójárda felé, én pedig elindulok a legközelebbi légitaxi-állomás felé.

Pár hónapja, hogy rendbe raktam a fűszereinket, és a mai vendégeskedés alkalmával — édesapámékat láttuk vendégül paradicsomlevesre, egy kis grillezett lazacra, grillezett, vinegrette-es répával, krumplipürével és basmati rizzsel — ismét megtapasztaltam, hogy isteni érzés, hogy tudom, mi hol van. Régebben beértem azzal, hogy bizonyos dolgok be vannak üvegezve, a zacskózott dolgok meg egy ősöreg műanyag kosárban hányódnak, de aztán elegem lett abból, hogy semmit nem találok, amire szükségem lenne, bizonyos dologkról meg is feldekezem, másokból meg újabb és újabb adagokat halmozok fel.

  1. Első lépésként felszámoltam a zacskókat. Üvegezni kezdtem: szerencsére elég sok kis méretű üveg volt itthon.
  2. A sütéshez használatos dolgok (instant élesztő, sütőpor, vaníliás cukor stb.) természetesen maradhattak zacskóban.
  3. Minden üveget megcímkéztem.
  4. Elrendeztem az üvegeket és a megmaradt a szekrényben: ehhez kisebb tárolóedényeket is használtam, ha úgy hatékonyabban lehetett csoportosítani. A gyakran használt dolgok kerültek jól felhasználható helyre, a kurkuma, a szegfűbors meg ezek az évente egyszer-kétszer használatos dolgok meg a felsőbb régiókba.
  5. És most jön az egyik lefontosabb: a szekrényajtóra, mindegyik polc magasságába leltárt készítettem. Ha valami elfogy akkor azt,
    1. Lehúzom a listáról vagy
    2. legkésőbb a következő piacozáskor pótlom.

Aminek külön örültem, hogy előkerültek olyan, ajándékba kapott fűszerek és keverékek, amiket persze teljesen elfelejtettem, és mivel ezek elég speciális dolgok voltak, nyilván nem is nagyon kerestem őket. Ezek között volt olyan is, amit mostanra már fel is használtam.

De a lényeg, hogy mostantól nem kell többet dühödten koszlott, gyűrött zacskók között matatnom, ha nem sót vagy borsot akarok tenni a kajába.

Egy dolgozószoba geometriája

Trychydts ||| 2017., október 16., 23:49 |||

Nem is tudom, mióta már az egyre nagyobb íróasztalokra gyúrok: volt már L alakú, falra erősíthető bútorlapom, volt 160 centi széles IKEA-s asztalom: a végeredmény a kupleráj. Amiből mostanra nagyjából elegem is lett. Az irodai íróasztalomon bezzeg mindig rend van — hiszen semmit nem rakok rá soha.

Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a dolgot valahogy otthon is lemodellezni, és most arra jutottam, hogy a legjobb az lenne, ha az otthoni asztalomra sem raknék le semmit, amit nem muszáj. Hanem mindig csak az lenne ott, amit éppen használok, meg kell mondjuk egy olvasólámpa, meg az agyagsün, amiben az alapvető íróeszközöket tartom. Így veszek egy kis íróasztalt, lehetne mondjuk 1 méter széles (a régi íróasztalom már korábban távozott a kiadó lakásunkba, jelenleg mérnökalátétként funkcionál.) Minden mást meg beraknék valahová.

Először dobozokra gondoltam: pár cuccom már így is átvándorolt oda olyan két éve, azóta azok, amik megvannak, a többiek rendszerint elmerültek az asztalomon levő kupleráj üledékes áradatában. De aztán rájöttem, hogy ez talán egy kicsit túl sok kupis dobozhoz vezetne, talán egy fiók, a limitált térfogatával még jobb lenne. Persze nyilván így is lesznek kupi-fiókok, de a fontos dolgoknak lehetne dedikált helye. Az IKEA-ban meg vannak is polcos elemek, amikbe lehet fiókbetétet tenni, milyen jó lesz ez nekem.

Az IKEA-zás lehetőségére persze Nicoline is ráharapott, sőt, kitalálta, hogy ő is megszabadul acélvázas harci íróasztalától, kitúr engem a napfényes helyről és belök a sötét sarokba, mi több, ő nem is fiókokat akar a rá eső rekeszekbe, hanem aranykalitkát beépített kanárival, mini-páncélszekrényt, kihúzható sminkes fiókot és egy helyes kis zajgenerátort, amelyik véletlenszerűen Messenger-értesítéshangokat és telefoncsörgést generál. Így olyankor is meg tudok őrülni, amikor a telefonja történetesen nincs a szobában.

Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor minden pontosan úgy alakult, ahogy elterveztük. A két rövid asztal plusz a polcos elem kényelmesen elférnek egymás mellett, még fel is szabadult egy kis hely, én pedig a jelek szerint tényleg rákényszerülök az elpakolásra egy olyan kis asztalon, ahol nem fér el egyszerre a laptopom, az írógépem meg pár jegyzettömb (és tényleg mindegyiket használom). A fiókjaimba is elkezdtem elpakolni, mivel kicsik, így könnyen megtelnek, így suvasztani tényleg nem fogok tudni majd oda, ahol fontos dolgok vannak.

Ráadásul az asztalom állítható magasságú, ami tök jól hangzik, csak egyelőre nem találom az ideális magasságot.

Slampoetry 6. OB

Trychydts ||| 2017., október 15., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.

“Well, I guess you’re gonna have to go wake him up now, won’t you?”

Trychydts ||| 2017., október 11., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Életem legnagyobb szakmai hibája, hogy nem készítettem ötven másolatot a legizgalmasabb szerkesztői feladatról, amiben életemben részem volt. Balu állított be egy harmatgyenge cikkel a rovatához, lapzárta előtt nem sokkal. Nyugodtan leírhatom, hogy rosszabb volt a rossznál, mert Balu amúgy zseniálisan ír és hát nyilván nekem is vannak iszonyú pillanataim. Több, mint neki Én voltam a vezet őszerkesztő, félrehívtam az iroda egyik kevésbé zajos szegletébe (péntek délután még egy merő őrültekháza volt az iroda), és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan, mint egy szakállas vicc ezredjére elmesélve. Jól fogadta a kritikát, leült és átírta.

Jobb lett, de nem igazán — ez egy publicisztikai rovat volt és pont az él hiányzott belőle. Szóval bedobtam neki egy ötletet, hogy hogyan lehetne igazán frappánsan, ügyesen, viccesen megoldani ezt a feladatot. Nevetett, de innentől kezdve az én ötletem persze már nem játszott, neki kellett valami hasonlóval előállnia. Rágódott egy darabig a dolgon, mire előállt a harmadik változattal, ami inkább csak spirtituális öröksége volt az első változatnak, de annyira ütött, hogy még most mosolygok, ha eszembe jut.

Persze a pénteki szerkesztés rutinkáoszában nem vetődött fel bennem, milyen jó is lenne ezt elrakni és vicces sztoriként mutogatni később; most már a végső változat sem elérhető a megsemmisített archívumban. Viszont mostanában egyre többször jut eszembe ez a történet.

Három éve biztos járok slampoetryre, elhatároztam, hogy mostantól én is fogok slammelni. De hát ugye ez nem megy az egyik pillanatról a másikra, főleg, ha az ember elég sok emlékezetes szöveget hallgatott már; egyelőre tehát a szenvedésnél és a különböző vázlatok megsemmisítésénél tartok. Szegény Nicoline az, akinek vállalnia kell a tesztközönség szerepét, ami neki azért nem egy egyszerű kihívás. A feleségem ugyanis egy szókimondó személyiség, de nem az a boncolgató alkat. Csak úgy magától, ha a zsigereire hallgatna, három szóban elmondaná, hogy ez elég gyenge, majd elém állítana egy követhetetlen példát, majd felvázolná a saját elméletét arról mi is a jó slam poetry. (Aki még emlékszik: amikor bowlingozni tanított, akkor is folyton arra biztatott, próbáljam eleinte golyó nélkül.) Ehhez képest kell neki konstruktívnak lennie — szerintem semmi nem mutatja jobban, mennyire szeret, hogy tényleg az.

Nekem pedig itt az ideje felébresztenem az utóbbi időben egy pincében szerkesztői rutinomat és önmagam ellen fordítanom.

Másodszor láttuk vendégül Zétát. Nem mintha ez olyan nagy feladat lenne: jönnek a szülei, lerakják, eszünk, kicsit játszadozunk-beszélgetünk, aztán ő elillannak a délutánba, mi meg úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. A sírások számát egyel sikerült csökkentenünk, legutóbbhoz képest, most konkrétan nullánál tartunk, ami azért nem olyan rossz eredmény másodszori bébisittelésre.

A következő nagy célkitűzésnek azt tekinteném, ha a hercegnő hajlandó lenne el is aludni: volt egy szakasz, amikor szemlátomást már alig bírt ébren maradni, konkrétan összeesett, ha lábra állt, de leginkább csak dőlt jobbra-balra, a kanapén, hagyta, hogy betakarjam a 36 éves nosztaligatakrómmal, de alvásra semmilyen körülmények között nem volt hajlandó. Aztán ismét kettesbe kapcsolt az agya, és nekiláttak a rajzolgatásnak, ami a másik nagy programblokk volt.

Az első az volt, hogy olvasnom kellett a Három amulettből, ami egy ázsiai mesekönyv, és szerintem még duplailyen idősen is büszkék lehetnének rá a szülei, ha értenék; ehhez képest nagyon figyelmesen hallgatta, ha meg abbahagytam, akkor nógatott folyamatosan, hogy “ovassá, ovassá!” De voltak az erkélyen is, én lementem az utcára, és gyakoroltuk kicsit az integetést, aztán Nicoline-nal megint elővették az Ez Párizst.

A graffitizés Nicoline-nel, nekem már a lazítós programpont; nem mondom, hogy nem szálltam be néhány fókával, polippal, teknőssel és csikóhallal, de azért ez alapvetően nem az én aszatalom. Azért ott sündörögtem én is a környéken, így fültanúja lehettem, hogy a kisasszony a legjobban vászikát tud rajzolni.

Elkezdtük faggatni, hogy mégis, mi az a vászika, de nem igazán jutottunk előbbre. Könyörgőre fogtam, hogy rajzoljon egyet, de szemlátomást élvezte, hogy markában tart az általa gerjesztett információs vákuummal és megtagadta a további együttműködést. Nekem közben eszembe jutott, hogy ha egy horrorfilmben lennénk, kábé ez lenne az első nagy fordulópont: itt van egy aranyos kislány, egyszer csak elkezd valamiről beszélni, akiről senki sem tudja, hogy mi az. Megkérik, hogy rajzolják le, és akkor lerajzolja valamilyen ősi démon szimbólumát, amelyik rajta keresztül próbál betörni ebbe az univerzumba.

Végül aztán megszánhatott, mert az egyik lap sarkába rajzolt valamit zölddel, és megmutatta nekem: “ez a vászika”. Hát, nem lettem okosabb, mire gyorsan lerajzolta sokkal nagyobban, pirossal is: “ez is vászika”. Mivel a szerzői jogok nem az enyémek, így most nem osztom meg őket, de őszintén szólva nem hiszem, hogy bárki is felismerné. Na majd az emlékirataiból kiderül.

Aztán megjött az apja, másodszor is megtömtem gesztenyepürével meg tejszínhabbal (mármint Zétát, nem az apját), táncikáltak még egy kicsit, aztán feladtam rá az utcai cipőjét és hazamentek.

:(

Vettünk egy új dolgozószobát az IKEA-ban. (Mellékszál: ha az ember gondosan előkészített bevásárlólistával megy, és a raktárnál kommandózik be az árusítótérbe, IKEA-zni baromi zen dolog. Szépen összeválogattam mindent, felpakoltam a kocsira, egy követőrakéta célirányosságával becéloztam a dobozosztályt, kiválasztottam az előírt típusú tárolóeszközt, majd sértetlenül tértem vissza a raktár funkcionális csöndjébe — talán most először voltam úgy itt, hogy nem egy merő ideggörcs voltam a vásárlás végére.)

Nem volt más hátra, szerelni kellett. Múltkor bringaszerelés közben megnéztem a Mátrix második részét: persze nem is annyira néztem, mint inkább hallgattam a dvd-t. Mivel azonban kb. harmincszor láttam, simán tudtam, épp mi történik. Ez adta az ihletet, és az Alex polcos asztal összeszereléséhez benyomtam a Szárnyas Fejvadászt. Ez ugye egy brutális vizualitásásról (is) híres film, de mivel itt már az ötvenet is ütötte annak idején a megtekintések száma, így is elég volt hallgatnom: mondjuk csak egy-két másodpercre néztem fel, hogy elkapjam a kedvenc snittjeimet. Továbbra is egy gyönyörű film, és az újranézés meggyőzött arról, hogy teljesen felesleges a folytatásra vesztegetnem az időmet.

Aztán az Ördög Pradát visel volt soron, itt kicsit sajnáltam, hogy csak a hangot hallgatom, mert több nagyon szépen megkomponált, klipszerű jelenet van benne — ha az ember ezt nem nézi, csak a zenét hallja. Mindegy, azért így sem volt rossz. Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal az összeszerelés is egy kellemes, laza, meditatív tevékenységgé változott: egy fiókos szekrényt például hibapont nélkül sikerült összehegesztenem.

Még van pár fiókos betét, majd kipróbálom, mire jutok a West Winggel.

Biciklimet felavatandó-kipróbálandó Nicoline-nal elbicikiztünk a Kopaszi Gátra. Mivel ez tényleg egy tesztkör volt, a lehető legrizikómentesebb utat választottuk, és a budai rakparton mentünk végig. Ez számos idegesítő faktort foglal magába — még szerencse, hogy ezúttal tényleg minden mindegy volt. Ugye ez az az útvonal, ahol abból a teljesen fals meggondolásból, hogy a kerékpárosok meg a gyalogosok kvázi egy kategóriába tartoznak, kb. a Margit hídjtól a Lágymányosi hídig össszeöntötték a gyalogosokat. Turmixolják csak fel egymást. Nyomban eszembe jutott, miért is favorizáltam én anno a pesti oldalt, még ha Budán is dolgoztam.

A Kopaszi gáton aztán letelepedtünk, és felolvastam Nicoline-nek A Két Torony-ból egy fejezetet. Még Horvátország előtt kezdtük el A Gyűrűk Urát, egészen jól haladunk vele. Nekem ez a második a kedvenc kötetem, Szilszakáll megjelenése és az ent-tanács például pontosan ugyanolyan badass élmény volt, mint ahogy gondoltam. (Az első kötet legeleje ugyanakkor egy kifejezett kihívás: az ember végre rádumálja finnyás, de az Amerikai Isteneken már megedződött feleségét erre a klasszikusra, és akkor az ember fél órán keresztül olvas fel a gyaplábúakról, az irhafakókról meg a sztúrokról és fejtegeti, hogyan működik a Megyében a postaszolgálat.) 

Olvasás közben kiszúrtam, milyen elképesztően szép textúrája van a könyvpapírnak a délutáni napsütésben, és rádumáltam Nicoline-t, hogy legyen ez az aznapi instagramja.

Sunday, sunshine, reading. #hellooctober #reading #book #lordoftherings #budapest #sunshine #bookpaper #outdoor #texture #papertexture

A post shared by Zsófia Dániel (@danielzsofia) on

Visszafelé beadtam a bringát a szervizbe. Igazából nyilván fel tudnám szerelni én is a hátsó váltómat, de most már mielőbb biciklizni szeretnék; a csomagtartó meg pont úgy nézett ki, amivel rengeteget lehet szívni, és nagyon örültem, hogy tegnap mindenféle frusztráció nélkül oldódott meg a nagygenerál. Így legalább a váltóm is pontosan be lesz állítva, ami kábé az első alkalom lesz az életemben; az elkoptatott menetek és az öreg mechanika miatt felnőtt biciklis karrierem során mindeddig nem tudtam túljutni az “á, jó lesz ez így is” fázison.

Eddig amúgy nagyon kedvező benyomást tett rám az új szerviz. Délután és késő este vannak nyitva, ezzel messze a legvásárlóbarátabb mentalitást mutatják az általam ismert szervizek közül. És az ügyintézés is viszonylag korrekten ment.

Ja, három év után felavattam a Nicoline-tól kapott biciklistáskámat is. Egy mozdulattal lehet felrakni-levenni a csomagtartóról, és elég jó masszívnak is látszik. Egyelőre imádom.

Jelentem, a bicikliszerelés sem felejtődik el olyan könnyen. Talán azért, mert mivel egy mechanikus szerkezet, ha az ember egyszer megtanulta, hogy működik, akkor onnantól kezdve maga a gép szolgál emlékeztetőül. Simán megcsináltam a nagygenerált, a szerelőládámba bekészített kerékpár kézikönyvet is éppen csak elkezdtem lapozgatni, és már ettől eszembe jutott, hogyan kell használni a láncostort a kazettás racsni leszerelésekor.

Úgy látszik, itt azért az sem árt, ha az ember időként rápihen egy kicsit a dolgokra, mert olyasmi, ami régen borítékolható frusztrációval járt, most percek alatt megoldódott. Például már előre nyüszített a lelkem, amikor kezembe vettem a láncbontót, a láncszabás eddig sose ment simán — most meg némi piszkálás után simán összeraktam a két végét, kicsit igazgattam, megtekertem a kereket és máris képtelenség volt megmondani, hol volt a két vége korábban.

A hátsó váltómnak viszont alighanem annyi — egy menet, ami a bowdenfeszítő csavart tartotta, szerintem bekrepált. Mondjuk ez már benne volt a pakliban, a hátsó váltót még az előző bringámról szereltem át, az meg egy harmincöt éves német gép volt; szóval gondolom, már jócskán itt volt az ideje, hogy továbblépjen a következő életébe: mivel remekül megvoltunk együtt, kívánom neki, hogy lehessen albatrosz vagy Caterpillar márkájú markológép. Amúgy az idejét nem tudom megmondani, mikor váltottam utoljára, a városban konzisztensen single speed üzemmódban szoktam közlekedni, szóval az új váltó beszerzése sem olyan sürgős.

Hogy lássam, tényleg minden rendben van, lementem egy pár körre a sétálóutcába. Fantasztikus volt ismét egy ilyen jó magas bringán ülni, ami pont a jó nyomatékon megy, és alaposan megzsírozott kerekeken gurul. (Persze az a tudat sem semmi, hogy én raktam össze egy üres vázból és részben a régi bringámról leszerelt, részben újonnan vásárolt alkatrészekből.)

Holnap jár le a bérletem, de most egyelőre nem veszek újat.

Szeretek búcsúzni. Persze ez így hülyeség: aki ismer, tudja, hogy én lelkem legmélyén egy brontoszaurusz vagyok, méghozzá a meghaladott paleontológiai elméletek szerint: imádok elfeküdni a mocsárban és élvezni az életet (és persze két agyam van). Ha valamitől, amit szerettem, el kell válnom, menetrendszerűen teper le a melankólia. Odavagyok az utazásért, de legkésőbb az indulás előtti napon az egyik sötét sarokból kivétel nélkül mindig előbújik a Reisefieber, és ott is liheg a nyakamban, amíg a gép fel nem száll vagy a kocsi be nem kanyarodik az első keresztutcán.

De ha már egyszer úgy adódik, hogy válni kell, akkor azért szeretem némi melegséggel vegyíteni. Ha munkahelyet váltok, mindig kerítek egy kis minifesztivált az esemény köré: főzök a kedvenc kollégáimnak, saját készítésű ajándékokat szórok szét, bejelölöm őket a Linkedinen. Az utolsó esténket a nyaralásainkon Nicoline-nel közösen igyekszünk minél emlékezetesebbé és romantikusabbá tenni. Amikor még sok haikut írtam, ismertem meg egy japán kifejezést: mono no aware — amennyire el lehet ezt dönteni, ebből belőlem több jutott az átlagnál.

Tangós pályafutásom lezárásában több vacak dolog is volt. Egyrészt nem kellett abbahagynom. Nem vesztettem el a lábam, nem helyeztek át Elefántcsontpartra, nem kaptam szélütést és nem tettem lovagi fogadalmat sem. Egyszerűen rájöttem, hogy nincsenek tovább éveim arra, hogy tovább küszködjek valami bizonytalan esélyű beteljesedés felé. Elegem lett a rengeteg visszautasításból, tudásban meg nem voltam képes egy bizonyos szint fölé tornázni magam. Vesztettem, és ezt el kellett fogadnom — ha nincs Balu, talán ki sem tudok tartani a döntésem mellett.

A másik, hogy nem sikerült végigcsinálnom a szokásos lezáró szertartásaimat. Senkivel sem sikerült olyan jóban lennem, hogy azt feltételezzem, érdekli, mi van velem. Nem mintha nem próbálkoztam volna, de a tangó egyáltalán nem magától értetődően segíti a szocializációt. Ráadásul hiányozni is nehéz másoknak: még ha rendszeresen táncol is az ember valakivel, akkor is az idő maximum öt-tíz százalékát töltik együtt a parketten A tanáraimról sem feltételezhettem, hogy nyitottak lennének akármilyen beszélgetésre. A kedvencemtől, aki egy igazi mentor volt, már hónapokkal ezelőtt el kellett köszönöm; amúgy meg ez a viszony Budapesten alapvetően a pénzről szól. Még akiknek tettem is egy-két apróbb szívességet korábban, az is simán átnézett rajtam minden olyan alkalommal, amikor nem azért találkoztunk, mert én készpénzt raktam le érte.

Azóta egyszer fordult elő, hogy valaki rákérdezett az okaimra. Megkértem két helyiérdekű tanáromat, hogy segítsenek valakinek odaajándékoznom a temesvári tangómaratonom belépőjét, és kíváncsiak lettek, miért teszek ekkora gesztust. A szokásos panelek után — a tangóban nem számít a technika, csak öleld meg a lányt és minden rendben lesz, te valójában jól táncoltál stb. — elmagyaráztam nekik, miért full kamu, amit mondanak és hogy én miért hagytam ott a bulit. Beígért válaszuk azóta is várat magára.

Úgyhogy a tangóbúcsúztató rituálém kimerült annyiban, hogy az utolsó milongámon az utolsó, iszonyatosan sikerült tandám után szép finoman letettem a rejtélyes olasz hölgyet a parkett szélére, az öltözőben beraktam a viszonylag új cipőmet a cipőszsákba, majd sértett cowboyként kilöktem az üvegezett bejárati ajtót, és némán belelovagoltam az éjszakába.

Meg mondjuk nem bántam. A szombat estéimet a feleségemmel töltöm, hétköznap sem kell a tangóhoz igazítanom a programjaimat, a milongák előtti, ólomnehéz stressz elmaradása pedig egyelőre bőven kárpótol az esetlegesen elmulasztott szép pillanatokért.

Nicoline kétségbeesett nyöszörgése pedig — “Akkor most ez lesz az új mániád????” –, amikor hazaállítok néhány kölyökrozsomákkal vagy egy ólomládányi használt atomreaktor-fűtőelemmel, édesen szadisztikus elégtételt jelent minden egyes alkalommal.

Trychydts Shakshukázója

Trychydts ||| 2017., szeptember 26., 23:49 |||

Nem szeretek főzni. Azt azért nem mondanám, hogy utálok: kábé úgy vagyok vele, mint a mosogatással. Sokkal jobban szeretek például palacsintát enni egy nyugágyban a félárnyékban, és algit sem ráztam le még azzal Dark Souls közben, hogy bocsi, de most már tuti kiázott a cserépedény, szóval rohanok mosogatni. De azért ha ráhangolódom a dologra, ha nem hagyom, hogy valami elterelje a figyelmemet, akkor berakom az Utas és Holdvilágot Nicoline faborítású rádiójába és valahogy eltelik az idő, amíg ellögybölöm a dolgokat.

Amikor először főztem Shakshukháth (a fene vigye ezt a rengeteg h-t, mindig a Google-ből nézem ki, hol van és hol nincs), akkor sem voltam oda a házimunka gondolatáért, de Nicoline éppen házon kívül volt, kicsit amúgy is oda voltam kenődve, szóval rezignáltam magam és felraktam a fazekat Szerb Antal mellé a tűzhelyre. Nemrég fejtegettem valakinek egy indiai curry kapcsán, hogy én alapvetően azokat az ételeket szeretem viselem el, ahol a főzés egy szépen lassan emelkedő folyamat. Elkezd az ember valamit, folyamatosan hozzátesz dolgokat és szépen lassan összefő a késztermék. Ha ilyeneket olvasok: szedjük ki lapáttal tegyük félre szűrjük át az olajat lassú tűzön melengetjük majd visszakeverjük bele a fűszereket kivesszük megvárjuk amíg szobahőmérsékletű lesz és csak olyankor használjuk fel, mindig rámjön a frász. Egy fokkal kevésbé, de azért még a stresszfaktorok közé tartozik az “amíg a bölény gerince megpuhul, addig készítsük elő a denevrészószt” jellegű fordulatok. Ha nem készülök el, akkor mi lesz?

Na, a Hshahshukhahaha nem ilyen, az ártatlanul kezdődik és ártatlanul is fejeződik be, az ember felteszi a hagymát meg a paprikát aztán vagy fűszert tesz még bele vagy további hozzávalókat, aztán tojásokat üt rá és mehet a sütőbe. Finom, rafinált de mégis nagyon komfortos kaja ez, Veronika lágyan bársonyos, csontmelengetően erős, gyümölcsösen aromás cayenne paprikája fantasztikusan érvényesült benne, az adagom elfogyasztása után már egész békésen tudtam nekilátni a feleségmentes estémnek. Aki a Bárónővel állított fel, első körben szigorúan csak egy kis éjszakai villámlátogatásra, de aztán elkezdtek szimatolni, és úgy döntöttek, talán az lesz a legjobb, ha szépen elfogyasztják a maradékot ott helyben.

Nicoline persze nem állja meg az ilyesmit kommentár és Facebookos hírverés nélkül, kiderült, hogy Daridáéknak is kedvence ez a kaja, mi több, Judy mindig ezt eszik a humuszbárban, szóval ismét produkálnom kellett magam. Siettem haza a munkából, de ez a kaja tényleg olyan meditatív módszerekkel készül, hogy mire elkészült, már vasárnap délutáni házigazdává olvadtam vissza. Átütő sikert arattam ismét, a hat adagosnak reklámozott adagot mindenféle bizonytalankodás nélkül tüntettük el a föld színéről.

Mi több, Judy még a lépcsőházban is erről énekelt, a földet nem is érintette, csak a kezével kapaszkodott a korlátba.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site